Minden kezdett egyre zavarosabb lenni. Érezem, hogy Megan rosszkedvében nagy szerepet játszik a drága bátyám egyik újabb, mocskos húzása. Ezúttal nem tudom, hogy mit művelt, de nem marad előttem titokban, ki fogom deríteni. Egy szúrós pillantást vetettem Damon felé, aki újra elvigyorodott, majd visszament a pulthoz szédíteni két fiatal lányt. Megszorítottam Elena kezét, ezzel jeleztem neki, hogy valami gond akadt, és ideje mennünk.
Gyorsan elköszöntünk a többiektől, és elhagytuk a Grillt. Elena ijedten nézett rám, szemében ezernyi kimondatlan kérdéssel.

- Észrevetted Megan viselkedését? – kérdeztem tárgyilagosan, mire csak bólintott. – Azt hiszem, Damon tett valami olyat, ami ezt kiváltotta belőle. Te mit gondolsz?

- Az SMS után lett nagyon feszült – elemezte ki Elena. Látszott rajta, hogy teljes erejével azon van, hogy visszaemlékezzen minden apró mozzanatra.

- Pontosan – helyeseltem. – Valami volt abban, amitől Megan tart, de amint láttam, Tylernek is köze van a dolgokhoz, csak ő még nem tud róla. Attól tartok, hogy Damon valamivel zsarolja, vagy fenyegeti. Az annyira rá vallana.

- Ki kell derítenünk – sóhajtott Elena. – Menjünk Megan után, más választásunk nagyon nincsen, minthogy megpróbáljuk belőle kiszedni, hátha bizalmat kapunk, és akkor okosabbak leszünk.

Így is tettünk. Kocsiba ültünk, és a Forbes házig meg sem álltunk. Kérdéses volt, hogy mit fogunk tenni, ha Megan nem egyedül lesz, de úgy döntöttünk, hogy megéri az idő, és várunk, ha esetleg Tyler ottmaradt volna vele. Az ég adja, hogy ne akarjon nála aludni ma!
Mikorra odaértünk, Tyler már hazaindult, így nyugodtan csengettünk be, hiszen tudtuk, hogy Megan már egyedül van. Mikor ajtót nyitott, eléggé meglepődött, de rögtön behívott minket. Ez már azért is meglepő, mivel tudja, hogy mi vagyok, de látszólag nem fél tőlem. Ami pedig Elenát illeti, nála rendesebb lelket nem is találhatott volna. Nem volt szívünk rögtön a tárgyra térni, de látszódott rajta, hogy pontosan tudja, miért vagyunk. Pár perc elteltével én éreztem magamban nagyobb erőt, hogy köntörfalazás nélkül rákérdezzek.

- Ugye Damon miatt vagy ilyen feszült? – próbáltam mindenfajta arcrezzenés nélkül feltenni ezt a kérdést, de úgy éreztem, hogy ez így egy kicsit keményre sikeredett. Megan fájdalmasan pillantott rám, és ez felért nálam egy nagybetűs igennel.

- Kérlek, mondd el, hogy mi történt – próbálkozott Elena is, de válaszul csak egy makacs fejrázást kapott. Meg volt benne a hajlam, hogy kitálaljon mindent, már csak egy hajszálra volt attól, hogy beavasson minket.

- Bántott? – faggatóztam tovább, de erre is csak az volt a felelet, ami az előbbire. Egy percig csendben ültünk és vártuk, hogy történjen valami, de a helyzet változatlan maradt. Aztán egyik pillanatban megtört a jég.

- Csak akkor mondhatom el, ha megígéritek, hogy nem mondjátok el Tylernek, és Damonnek sem, hogy tudjátok – magyarázta el a szabályokat, és nyomatékosította azzal, hogy felkelt a fotelből, ahol eddig ült. Mi természetesen bólintottunk.

Ekkor Megan a nadrágzsebében kezdett el kutatni. Előkapta remegő kézzel a BlackBerry-t, majd nyomogatni kezdte. Feszülten figyeltük a történéseket, majd végül felénk nyújtott a telefont. Elvettem tőle, és a képernyőre néztem. Egy fotó volt rajta, ami egyszerűen félreérthetetlen volt. Amink lejjebb tekertem, volt egy kísérőmondat is hozzá. Azt hiszem, kezdett összeállni a kép.

- Én nem akartam, de valami erő késztetett, hogy megtegyem – suttogta bizonytalanul. – Egyszerűen olyan volt, mintha nem is én irányítanám magam. Nem akartam...

- Megigézett – jelentettem ki, és mellettem Elena helyeslően bólintott. Megan szája egy szabályos O-betűt formált – Nem hat rád a vérbéna, akármit teszel, ki vagy szolgáltatva a fajtánknak. Azért csináltad, mert ő azt akarta. Nem tudom másképp magyarázni, akármennyire értetlenül is nézel.

- Köszönöm a bíztatást – fintorodott el. – De mindegy, nem az a lényeg, hogy miért csináltam, hanem az, hogy ezt aljas módon megörökítette, és most azzal próbál sakkban tartani, hogy akármi olyat teszek, ami neki nem tetszik, elküldi Tylernek.

- Igazán kedves, de nem szokatlan gesztus tőle – mondta ironikusan Elena. – Már csak az itt a gond, hogy Damon annyira kiszámíthatatlan, hogy gondol egyet, és már Tylernél a kép. Te pedig mégsem élhetsz rettegésben.

- Most sem lettem jobban – sóhajtott Megan. – Ha Tyler megtudja, valószínűleg többé szóba sem áll velem – mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán. – Pontosan tudom, hogy milyen érzés az, ha megcsalnak, és Tyler nem érdemli ezt. Ő nem ártott nekem, és szerintem Damonnek sem. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ezt csinálnia.

- Ha elmondja neki, még mindig megtehetjük, hogy elfeledtetjük vele – vetettem fel az ötletet. Ez tűnt a legkönnyebb megoldásnak, de nem biztos, hogy Damon nem mondogatná neki újra meg újra.

- Annyira már ismerem Damont, hogy amint rájönne, hogy kitörölted az emlékeit, azonnal újra és újra beavatná a dolgokba. Én pedig nem akarom, hogy ilyen manipuláltan éljen tovább. Gyűlölöm, hogy ilyen helyzetbe kerültem – mérgelődött.

- Oké, megakadályozzuk valahogy – mondtam, és magamban újabb terveket kezdtem el gyártani.

Nem húztuk tovább a beszélgetést, és Elenát is hazaszállítottam. Tudtam, hogy ez ügyben is nekem kell lépnem, így a lehető leggyorsabban hazamentem, és csak remélni tudtam, hogy Damont is ott találom. A megérzésem bebizonyosodott.
Bátyám a kandalló előtt ült, egyik lábát hanyag módon ráhajtotta a másikra, és mit a nap minden egyes pillanatában, whiskyt vedelt. Egy rosszat sejtető félmosoly bujkált a száján, így szóba sem akartam hozni az esetet.

- Megjöttem – köszöntem halkan, és rögtön a tettek mezejére léptem. Megláttam a pulton heverni Damon telefonját. Egy gyors mozdulattal felemeltem, és futni kezdtem. Egy pillanat múlva már az erdőben voltam.

Tudtam, hogy kevés időm marad, amíg Damon megérkezik, így cselekednem kellett. Megnyitottam a galériát, és kitöröltem a képet. Amint kiírta, hogy „elem törölve”, meg is jelent Damon. Nem éppen tűnt úgy, mint aki majd’ kicsattan a boldogságtól. Pontosan tudta, hogy meghiúsítottam a tervét, és ez bosszantotta.

- Tehát Megan miatt már kisurranó tolvajt játszol – nevette el magát. – Szánalmas, ahogy mindenbe beleütöd az orrod. Foglalkozz inkább Elenával, vagy a mókuskákkal, az a te világod!
- Inkább az a szánalmas, ahogy emberek életét tönkre akarod tenni – vágtam neki vissza. – Én megértem, hogy most pocsékul érzed magad Katherine miatt, de ezt ne Meganon vezesd le, elvégre nem ártott neked!

- Mi közöd van neked ahhoz, hogy én mit csinálok? – kapta fel a vizet. – Katherine miatt pedig ne aggódj, már nem érdekel az a kis szuka. Sokkal de sokkal fontosabb dolgaim vannak mostanság, mint egy értelmetlen szerelmi háromszög.

- Valóban? – nevettem el magam. Pontosan ismerem a bátyámat, hogy tudjam, ennek éppen az ellenkezője igaz. – Az volna a jobb dolog, hogy Megan mindennapjait keseríted? Hagyd békén őt, így is már eleget szórakoztál vele. Tudom, hogy fájdalmas a gondolat, hogy valahol a világban valaki jól érzi magát egy másik ember társaságában, és az nem te vagy.

- Nem tudom, hogy miért kell ezt a szentbeszédet hallgatnom – forgatta meg a szemeit. – Kérem a mobilom, aztán itt sem vagyok. Nyugodtan foglalkozhatsz tovább a nyuszikkal.

- Nem! Ezt még meghallgatod – álltam a sarkamra, és folytattam. – Az első pillanattól kezdve láttam, hogy nem vagy szimpatikus annak a lánynak. Persze ez nem eredendő dolog volt, hanem te tettél meg mindent azért, hogy így legyen. Azt pedig, hogy mekkora ereje van, ugye neked sem kell bemutatnom?

- Nem, azzal ne is fáradj – gondolkodott el. De nincs még annyira tisztában magával, hogy tudja ezt. Tőlem pedig nem fog róla értesülni, arról biztosíthatlak.

- Bonnie már réges-rég a szárnyai alá vette – közöltem vele. – Már csak napok kérdése, és rá fog jönni, hogy akármikor szemmel szét is téphet téged, szóval csak ajánlani tudom, hogy tartsd tőle
távol magad.

- Még mielőtt ezt megtehetné, megölöm – mosolygott az arcomba a bátyám. – És most kérem vissza – nyújtotta a kezét, én pedig belehelyeztem a telefont.

- Damon! – mentem hozzá közelebb és próbáltam fenyegetőre fogni a figurát – Egy ujjal se merj hozzá érni!

- Minden egyes mondatod levét ő fogja meginni, erről biztosíthatlak. Ha gondolod, még köszönetnyilvánító videót is küldünk neked! Na, mit szólsz? – idegesített fel még jobban, mire automatikusan minden erőmet igénybe véve, egy fához vágtam.

Egy másodperc múlva felállt, és újabb mosollyal díjazta a próbálkozásaimat, és elrohant. Hogy hova ment, és legfőképpen miért, azt persze nem közölte velem. Mindenesetre az a halvány megérzésem támadt, hogy nem fogadta meg a tanácsom.




Mit képzel ez a barom, majd ő mondja meg, hogy én mit fogok csinálni? Ő fog engem irányítani, csak azért mert az a ribanc őt választotta? Ugyan már, drága Stefan! Nem a te szabályaid szerint játszunk! Az az idő már rég elmúlt.
Emberi tempóra lassultam, ahogy beértem a városba, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért mindig Stefant részesítik előnyben az emberek? Mármint, értem én, hogy egy seggfej vagyok, de miért lettem ilyen? Azért, mert apám is sokkal jobban bízott az öcsémben, aztán Katherine is jobban boldogult vele. Nem mondom, hogy én olyan jó társaság lettem volna. Emberként naiv voltam és az egész világszemléletem maga volt a szubjektivitás, de valamiért úgy érzem, hogy nem csak én vagyok azért hibás, amilyen lettem. Hogy örömet okoz más életének megkeserítése? Igen, határozottan így van. Ezen pedig már nem is akarok változtatni.

Amint így elmerengtem magamban, észre vettem, hogy egy, számomra eddig ismeretlen srác tart felém. Biztos, hogy nem helyi, mert akkor emlékeznék az arcára. Akkor pedig mi a fenét kereshet itt? Tipikusan az a trendi gyerek, aki csak és kizárólag nagyvárosból jöhetett. Sötét, félhosszú haja kócosan állt szanaszét a feje tetején, szemei mogyoróbarnák. Egy laza bőrdzsekit viselt, hozzá egy fekete pólóval, sötétkék farmerrel. Kíváncsi voltam az ittléte miértjére. Lehet, hogy én vagyok túlságosan negatív gondolkodású, de van egy pár nagyon rossz sejtésem.

- Hello haver – szólított meg vigyorogva. Első benyomásom róla, hogy egyáltalán nem szimpatikus. – Bocsi, hogy csak így megszólítalak, de egy kis segítségre lenne szükségem.

- Semmi baj, haver – kihangsúlyoztam az utolsó szót. – Mondd csak, miben lehetnék a segítségedre?

- Elég rossz fazonnak tűnsz, és ebből következtetnék arra, hogy te biztosan tudod, hogy ki az a Megan Anderson. Rémlik valami? – mondta sejtelmesen. A név vagy háromszor visszacsengett a fülemben.

- Mintha hallottam már volna – mosolyogtam. – De nekem is lenne utána egy kérdésem, persze, ha nem gond.

- Nem gond – vigyorgott. – Szóval, meg tudnád nekem azt mondani, hogy merre lakik jelenleg? Tudod, látogatóba jöttem hozzá, és szeretném meglepni, így nem tudtam kideríteni a lakhelyét.

- Oké, értem – sóhajtottam. – Elmész a sarokig, majd jobbra fordulsz, és bal oldalon az ötödik ház. Sárgára van festve, és előtte biztosra vélem, hogy egy rendőrautó áll. A számot sajnos nem tudom, és a sötétben amúgy sem látnád.

- Kösz, ennyi elég lesz. Meg fogom találni – raktározta el magában az információkat. – Na, akkor most te jössz a kérdezéssel.

- Miért hiszed azt, hogy attól, mert rossz fazonnak tűnök, rögtön ismerem Megant? – vetettem oda neki köntörfalazás nélkül. – Amúgy is én vagyok az ártatlanság megtestesítője ebben a városban.

- Csípi a magadfajta pasikat – kacsintott egyet, mire én elég erősen ráncolni kezdtem a homlokom. – Hidd el nekem, én már csak tudom. A volt barátja vagyok, Lucas Evans.

- Ó, így már mindent értek – lepődtem meg, majd nyújtottam a kezem. – Damon Salvatore!

Abban a pillanatban, hogy megérintettem, világossá vált számomra, hogy vámpír, és elég nagy baromságot tettem azzal, hogy megosztottam vele a Forbes ház hollétét. Megállítani valószínűleg már nem tudom, és Megan, amilyen kis naiv, képes behívni a házba, így nem maradt más választásom. Meg kell keresnem a hőn imádott öcsémet, hogy egy roppant elmés ötlettel megmentsük az elsőszámú prédám életét.
Eszeveszett gyorsasággal siettem vissza az erdőbe, de már nem találtam ott. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy szétnézek a környéken, hátha még valahol vadászik. Stefant sajnos nem találtam, de egy másik, nagyon fontos dolog szúrt szemet.

- Megan barátai egyszerűen kísértenek – morogtam, ahogy megláttam a távolban Tylert. Elég gyengének tűnt, és erősen zihált. Úgy látszódott, hogy erős fájdalmakkal küzd, ezért még az is végigfutott az agyamon, hogy segítek neki. Az is a segítségnyújtás egy fajtája, hogyha minden vérét kiszívom, majd elásom valahol a közelben, nem? Szenvedni nem fog tovább, az egyszer biztos.

Mosolyogva közelítettem felé, amikor valami nagyon furcsa dolog történt. Egy fa tövében összecsuklott, majd egy kis idő múlva morgást hallottam felőle. Feszülten figyeltem az eseményeket, de nem történt semmi, amíg a fa mögül egy farkas nem lépett elő. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, így az égre néztem. A hold teljes valójában pompázott fölöttünk, ami csak egy dolgot jelenthet. Telihold van.

- Bassza meg, ez nem lehet igaz – suttogtam, és eszméletlen sebességgel futni kezdtem.
5 comments