2010. november 3., szerda
Sziasztok! Egy hosszabb kihagyás után újra itt vagyok. Igaz, hogy még csak fél fejezetet hoztam, de azt hiszem, elég lesz nektek ezt emésztgetni egy ideig. Persze sietek a következővel, két-három napon belül megtudhatjátok, hogyan is záródik le a fejezet. Egyelőre lehet tippelni, hogy hogyan tovább! Nincs több rizsa, jó olvasást kívánok mindenkinek! És persze a véleményeket várom...
16/1 fejezet - Éjféli piknik
- Miért kaptam? – néztem rá szégyellősen, mire megvonta a vállát.
- Megtetszett a sok egyhangú virág között, így muszáj volt magammal hoznom. Stefannak nem adhatom, Elenának sem, mert kapnék egy karót a szívembe. Caroline és Bonnie nem hinném, hogy értékelné, Katherine-re nem pazarlom, Carol Lockwood pedig túlságosan öreg és még félreértené.
- Értem – sóhajtottam -, és már csak én maradtam.
- Örülök, hogy átlátod a dolgokat – mosolyodott el, majd lehuppant mellém az ágyra. – Nos, ugye nem éppen aludni készültél?
- De bizony – mondtam és lehunytam a szemem. – Legyél szíves becsukni magad után az ajtót.
Hiába tettem egyértelmű célzást arra, hogy a magányt választom, Damon meg sem mozdult. Igen, ez abszolút rá vall, hogyan is képzelhettem mást.
Kizártam a gondolataimból, majd úgy döntöttem, hogy ha még itt akar ülni pár órácskát, az sem tántoríthat el attól, hogy az alvás mezejére lépjek.
Egyszer csak egy óriási villámlás után mennydörgés volt hallható. Automatikusan felültem az ágyon, mint aki rémálmából ébred, és szemben találtam magam Damon Salvatore gúnyos mosolyával.
- Ne mondd, hogy félsz a vihartól – harapta be a száját, hogy ne nevesse el magát. – Azt hittem, hogy az ilyen dolgokat kinövi az ember legalább tíz éves koráig.
- Én... nem... félek, csak megijedtem – mondtam, de hallatszott a hangomon, hogy még mindig remeg. Egy újabb dörgés hallatszott, ami arra késztetett engem, hogy bebújjak az ágy alá.
Leugrottam, majd belapultam a gyönyörű fakeret alá, és a füleimre tapasztottam a kezeim. Úgy vártam, hogy lecsendesedjen az időjárás.
- Ember, még itt sincs a vihar. Mit csinálsz, ha a fejed felett fog dörögni? – kérdezte Damon, miközben leküzdötte a kezeket a fülemről.
- Muszáj még jobban megrémisztened? – sikítottam. – Nincs valahol valami olyan hely, ahol nem hallani ezt?
- Hogyne lenne – mondta és kihúzott az ágy alól. – Csak nagyon messze van.
- Oda akarok menni – sóhajtottam, és a fejemre húztam a takarót.
Ezek után hallottam, hogy az ajtóm becsapódik, és mikor körülnéztem, észrevettem, hogy Damonnak nyoma sincs.
Persze, ki lenne képes végighallgatni a hisztit, amit én ilyenkor lenyomok. Nem csoda, hogy elhúzott.
Csak egy gond van, mégpedig az, hogy jobban félek most, mint amikor itt volt velem – gondolkodtam, és fájdalmas képpel az ablak felé néztem. Összeszedtem minden bátorságom, és odasétáltam az ablakhoz. Remegő kézzel megfogtam a függönyöket, és összehúztam. Ebben a pillanatban egy óriásit villámlott, amitől egy óriásit sikítottam és hátraugrottam.
Terveim szerint a padlóra zuhanok, de ezt valaki megakadályozta. Két erős kar tartott meg, majd mikor hátranéztem, Damon szigorú tekintetével találtam szembe magam.
- Öltözz fel! – mondta, és egy táskát dobott az ágyamra. – Ha gondolod, addig elfordulok.
- Oké, azt megköszönném – mondtam, és a szekrényembe temetkeztem. Bár nem tudtam, hogy miért kéri, de magamra kaptam egy farmert, egy pólót és egy kapucnis pulcsit, amit imádok.
- Kész vagyok – jelentettem, ahogy megigazítottam magamon az öltözéket és a hajamat feltekertem a fejem tetejére. Elég viccesen nézhettem ki.
- Majdnem kész – mondta. – Cipő és kabát, lehetőleg valami vízálló.
Kabátügyileg nem álltam a helyzet magaslatán, mivel az undorító, régi vízlepergetős dzsekimet szerencsére a Forbes házban hagytam. Vízálló cipőként pedig elkönyveltem a csizmám, és abba bújtam bele gyorsan.
- Hova megyünk? – kérdeztem ijedten, amin kifelé kezdett húzni a szobámból.
- Megszokod a vihart, kedvesem – mosolygott gonoszan. – Keresünk az erdőben nyuszikat Stefannak. Megsúgom, te fogod kitörni a nyakukat, én pedig majd kicsepegetetem a vérüket a táskában található üvegekbe.
- Fúj, Damon! Ne szórakozz! Nem fogok állatokat ölni. – tiltakoztam, és a szobám felé hátráltam. – És amúgy is! Nem vihetsz ki a viharba! Mi van, ha belém csap egy villám és meghalok?
- Akkor majd kapsz egy pár csepp vért, és együtt fogjuk irtani a jónépet – magyarázta unottan.
- De én nem akarom – sikítottam, majd egy éles rántást éreztem.
- Mozogj már! – mondta, és kirángatott a bejárati ajtón. – Ezt meg fogd! – dobta oda a táskát, amit én egy kedves gesztussal vissza is szállítottam neki.
Amint kiértünk az udvarból, dörgött egyet, aminek a hatására én először ugrottam, majd összegörbülten Damon mellkasának hajtottam a fejem összeszorított szemekkel. Éreztem, ahogy a karjai a derekam köré fonódnak, és elemel a földtől.
Hirtelen, mintha szélvihar is támadt volna, úgy kezdett el fújni, de egy pillanat alatt abbamaradt, és az eső hangját sem hallottam többé.
- Kinyithatod a szemed – mondta Damon, majd lerakott a földre. Az előbbi beton helyett sokkal puhább volt a talaj, és mikor körbenéztem, nem hittem a szememnek.
- Hol vagyunk? – kérdeztem zavarodottan. – Körülöttem mindenhol fák voltak, de egyik sem volt vizes. Mintha az előbbi vihar őket nagy ívből elkerülte volna.
- Tizenhat mérföldre Mystic Fallstól, keletre – mondta, majd lerakta a táskáját.
- Miért hoztál ide? – vágódtam le a táska mellé, bár egy kicsit fáztam, sikerült megnyugodnom.
- Azt mondtad, hogy olyan helyre akarsz menni, ahol nem hallani a vihart. Nos, itt nyoma sincs – nevetett, majd csatlakozott hozzám.
- Túl tettél a kívánságomon – mosolyodtam el, és éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebbé válik. – Szerinted meddig lesz még vihar? Csak mert itt elég hideg van.
- Még egy jó ideig – gondolkodott el. – Ezért is hoztam egy ilyet neked – nyújtott felém egy pokrócot.
Miközben ő teljesen jól mulatott, én azon törtem az agyam, hogy mivel oldhatnám magamban a feszültséget, mivel még mindig kényelmetlen helyzetben éreztem magam kettesben Damonnelfaágat kielemeztem.
- Van egy ötletem – ugrott fel, majd engem is magával rántott. Egy másodperc múlva már egy szikla tetején ültünk, ami valljuk be, számomra rémisztőbb volt, mint a vihar.
- Úristen! – sikítottam – Tériszonyom van!
- Ennyi hisztit – forgatta a szemét Damon. – Nyugodj meg, innen nem fogsz leesni!
- De szédülök – néztem rá egyre fehéredő arccal. – Vigyél le innen!
- Ez a kedvenc helyem, és ragaszkodom hozzá, hogy egy kicsit bírd ki te is – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Élvezd a panorámát!
- Nem megy – sóhajtottam és remegő kézzel közelebb másztam Damonhoz, aki kapva kapott az alkalmon, és egy határozott mozdulattal az ölébe húzott.
- Ennél biztonságosabb helyet keresve sem találnál – mondta, majd a lábamra rakta a táskát, és kivett belőle két üveget. – Ez a tiéd, ez pedig az enyém, a szagokból ítélve.
- Wow, mi ez? – méregettem a kezembe dobott üveget.
- Az enyém, azt hiszem egy szexi táncosnő, a tiéd pedig eperlé – közölte, mintha csak az időjárásról csevegnénk. – Csirió!
Ittam egy pár kortyot, majd leraktam az üveget. Damon közelebb húzott magához. A józan eszem kezdett egyre jobban cserben hagyni, elmémre jótékony köd telepedett. Minden aljas húzása feledésbe merült, amivel a múltban ártott nekem, csak a jelen létezett. Tekintetemmel megkerestem az övét és úgy tettem fel azt az egyetlen kérdést, ami még a lelkemet nyomta.
- Miért hoztál ide? – kérdeztem, miközben próbáltam nem elveszni a világoskék szempárban, ami meglepetten nézett vissza rám.
- Nem akarod tudni – mondta Damon és a végére megeresztett egy mosolyt.
- De, ez az egyetlen dolog jelenleg, amit tudni akarok – kérleltem.
- Hát... ezért – mondta, és az arcát hirtelen csak milliméterek választották el az enyémtől. Önkénytelenül lecsuktam a szemem, és vártam azt a pillanatot, amikor megérezhetem az ajkamon az övét. Nem is kellett rá sokat váratott magára sokat...
Folytköv.
8 comments
