Hogy őszinte legyek, Roseanne Fellként sokkal könnyebb az élet. Bár a régi énem és a szörnyű dolgok még mindig kísértenek, már sokkal könnyebb a tükörbe néznem, és egyetlen egy dologra összpontosítanom: a bosszúra. A fejemben már rég megszületett egy terv, amit még magamban csiszolgatok, de hivatalosan már a megvalósításánál tartok. Hogy ez pontosan mit is jelent? Talán nem kellett volna ennyire előre sietnem a történetben. Joggal kérdezitek most, hogy milyen bosszú, és egyáltalán hogyan is szeretném megvalósítani a lehetetlent? Milyen esélye lehet egy olyan egyszerű embernek, mint én egy olyan vámpírral szemben, mint a Damon Salvatore? Kezdjük az elején…

Két nappal a változásom után összeszedtem a dolgaimat Rosabelle-től, és a legelső géppel a londoni Heathrow reptéren landoltam. Onnan még egy idegtépő sok-sok órás vonatút várt rám, és másnapra értem a Glamis kastélyba, ahol egy hónapot töltöttem el teljes nyugalomban. Csiszolgattam, kicsit jobban megismertem, hogy a boszorkányságból eredő erőmmel mire vagyok pontosan képes, és próbáltam minél tökéletesebbre fejlesztenem a tudományom. Eközben kitanultam a brit és a skót akcentus nagyját azon a szinten, ahol már el tudom hitetni az emberekkel, hogy innen származom. Így legyen, a tervemhez ez kulcsfontosságú pont.

Ezek után visszarepültem Rosabelle-hez, aki segítségével vámpírrá váltam. Ettől kezdve jöttek csak a szörnyen nehéz dolgok, mint például annak a kifejlesztése, hogy a boszorkány erőm segítségével elfedjem azt a tényt, hogy vámpír vagyok. Több tíz álmatlan éjszakát okozott nekünk, hogy ezt tökéletesítsük, de minden időt megért. A végeredmény szívdobogás, harminchét fokos testhőmérséklet, és édes-kedves elpirulások sokasága volt. Annyira emberi lettem, amennyire még akkor sem voltam, amikor még ezeknek az élőlényeknek a táborát erősítettem. Magamban nevettem minden egyes csetlésen-botláson, és magam sem éreztem, miként vagyok képes ezeket megcsinálni teljesen pókerarccal.

Az előkészületek elég jól sikerültek, így a mai nap folyamán végre vissza tudok menni Mystic Fallsba. Ma derül ki, hogy mennyire volt eredményes az elmúlt két hónap kemény munkája. Richmondból béreltem egy Mercedes SLK AMG-t fekete színben, azzal száguldottam a Mystic Falls szívében elhelyezkedő ”önkormányzatig”. Magabiztos léptekkel haladtam előre, de amint benyitottam, kissé megtorpantam. Valahogy másképp képzeltem az újabb első találkozást, de ez is megtette.

Damon épp az információs pultnál támaszkodott és egy kicsit emeltebb hangnemben magyarázott valamit a megszeppent diszpécsernek.

- Én vagyok annak a birtoknak a törvényes örököse – hajolt közelebb a nőhöz. – Hogy képzelik, hogy a tudtom nélkül adják el azt a helyet, ami a családom legfontosabb ingatlanja állt?

- Sajnálom, de ez ügyben nem tudok mit tenni – válaszolta. – Talán maga is láthatta, hogy közel két hete mintegy hatvan ember dolgozik a birtokon. Az oda épített ingatlant már lebontatni nincs jogunk, így csak azért küldhet kérvényt a polgármesternek, hogy egy bizonyos részesedést kapjon az ingatlan árából.

Ekkor éreztem úgy, hogy közbe kell avatkoznom. Egy aprót köhintettem, mire mindketten rám néztek. Halványan elmosolyodtam, és közelebb léptem az információs pulthoz.

- Mr. Collins bent tartózkodik jelenleg? – kérdeztem, mire a diszpécser csak bólintott.

- Tessék arra, Mrs Fell – mosolygott, én pedig biccentve és egy kopogás után benyitottam a nagy faajtón. Bent az az ember ült, akinek a legtöbb anyagi java származott abból, hogy én pont a Salvatore birtokot szemeltem ki magamnak. Nem volt könnyű meggyőzni, az egyszer biztos.

Most persze ő személyesen kísért el az újonnan épített úton, ami egyenesen a házamhoz vezet. Sajnos több tucat fát kellett miatta kivágatni, amiért fájt a szívem, de sajnos néha a jó dolgokért áldozatot kell hoznunk. Amint leparkoltunk előtte elámultam, és Rosabelle szavai jutottak az eszembe.

„Próbáltam úgy építtetni, hogy úgy nézzen ki, ahogy régen a Salvatore ház. Ezzel is tudod majd bosszantani Damont.” Erre elmosolyodtam, hiszen valóban hasonló volt hozzá, persze csak képen láttam, amit Rosabelle mutatott nekem. Természetesen egy kicsit modernizált, nagyobb verziója lett. Ahogy megláttam, bele is szerettem, de tudtam, hogy nem kötődhetek hozzá nagyon, és nem rázhat meg, ha elvesztem, vagy ha porig ég. Hogy miért kell minden ilyen eshetőségre felkészülnöm? Hát, mert az ellenfelem egy Salvatore, aki nem igen fogja feladni a harcot amíg a földig nem rombolja mindenem, persze csak azután, mikor megtudja, ki is vagyok valójában. Egy részről már tűkön ülve várom, hogy mikor jön el az az idő, másrészt pedig tudom, hogy késleltetnem kell a dolgok történését, mert még a legkevésbé sem vagyok felkészülve arra az eseménysorozatra, amit a visszatérésem híre von maga után.

…

Három nap elteltével már takarítónőm, szakácsom és sofőröm is volt, ami igen csak a segítségemre volt, hiszen egyedül nem bírtam rendben tartani a házat és a hozzá tartozó kertet. Bevallom őszintén, hogy nem is akartam soha a földben turkálni, és a takarítás sem volt soha az erősségem. Pár ropogós amerikai dollár ellenében találtam pár vállalkozó szellemű egyént, aki mindezt megtette helyettem, így csak élveznem kellett az újonnan épített házacskám kényelmét.

Tegnap sikerült megismerkednem a polgármesterrel is, aki maga hívott el egy ma megrendezendő bálra a Lockwood házban, ami mára hagyománnyá vált minden évben. Valahogy sejtettem, hogy ennek ismét köze lesz az alapítókhoz, és természetesen a megérzéseim ismét nem hagytak cserben. Visszafogott fekete ruhát vettem fel, hozzá egy kivágott fekete magassarkút, a hajamat kiegyenesítettem és egy szolid sminket is felvittem az arcomra. Mikor odaértem, szinte mindenki rám kapta a tekintetét, néhányan ellenségesen méregettek. Tökéletesen, fintor nélkül vonultam végig a termen egészen a polgármesterig, aki aztán körbevezetett, és bemutatott a fontosabb embereknek. Hála annak, hogy vámpír vagyok, minden egyes apró pusmogást, amiben szerepeltem meghallottam, így néhány ott töltött perc után tudtam, hogy a fele társaság irigy rám. Amint végigfutottam még egyszer a termen, kiszúrtam az első beszélgetőpartneremet. Magányosan ült egy pultszerű asztalnál, így egy pohár pezsgővel a kezemben egy kicsit ügyetlenre sikeredett mozdulattal ültem fel mellé.

- Bocsi, remélem nem öntöttelek le – mondtam elfehéredve, és leraktam a pezsgőt az asztalra. Ő természetesen rögtön felém fordult és halványan elmosolyodott.

- Nem, legalábbis nem éreztem – mondta. – Tyler Lockwood – nyújtott kezet -, és te?

- Roseanne Fell – viszonoztam a gesztust. – Ez itt a te házad? – néztem körbe.

- Igen, vagyis apámé volt, de ő meghalt – hajtotta le a fejét, majd lehúzta a pohara tartalmát. – És te mit járatban erre? Mármint tudom, hogy a Fell család évszázadok óta itt él, csak azt nem, hogy te eddig hol voltál.

- Hát, én eddig Angliában voltam. Ott születtem – kezdtem bele a jól megtervezett mesémbe. – A szüleim halála után döntöttem úgy, hogy Amerikába jövök és megkeresem a gyökereimet.

- És azok idáig nyúltak – fejezte be a mondatot helyettem, mire bólintottam.

Szerencsére a szerelem már elmúlt, már ami Tylert illeti. Még mindig nagyon szeretem, de nincs bennem az a fájdalom, ami akkor volt, amikor elment a városból. Az idő múlásával és az információk segítségével megértettem, hogy mit miért csinált, és azt is, hogy így volt a legjobb. Nem való hozzám, két teljesen más világ vagyunk. Remélem egyszer majd megtalálja azt az embert, aki tényleg boldoggá tudja tenni. Mindenesetre a beszélgetés igencsak jól esett annak ellenére is, hogy nem tudja, ki vagyok. A szimpátia első látásra kialakult benne, és ez most igencsak a javamra válhat. Bevallom, ezért is céloztam meg rögtön őt, mert egy bizonyos ember ki nem állhatja. A hatás nem is maradt el.

Amint felálltam Tyler mellől, és magamban az indulást fontolgattam, valaki hirtelen az utamat állta.

- Damon Salvatore – nyújtotta köszönés és minden különösebb szóváltás nélkül a kezét. – Nem találkoztunk mi már valahol?

- De, lehetséges – sütöttem le a szemem szemérmesen. – Talán a hivatalban, mikor Mr Collinshoz igyekeztem. Roseanne Fell – fogtam vele kezet.

- Tehát emlékszel rám – mosolyodott el féloldalasan.

- Nem igazán, de ezen a bulin kívül még nem tettem ki a lábam a házamból, ugyanis most költöztem ide – suttogtam, majd körbenéztem. – Nagyon megnyerő a társaság.

- Valóban? – nézett rám bizalmatlanul - Ennek ellenére úgy látom, épp menni készülsz.

- Jól látod – bólintottam. – A jóból is megárt a sok.

- Ezekből meg még inkább – intett a fejével a polgármester felé. – És mi a további program?

- Semmi program – sóhajtottam. – Megyek haza, és veszek egy forró fürdőt.

- Többek között én viselem az egyik legsármosabb agglegény címet ebben a poros kisvárosban, így kötelességem felajánlani neked a szolgálataimat – fúrta tekintetét az enyémbe.

- Miféle szolgálat? – nevettem el magam. Pontosan tudtam, hogy semmifajta szolgálatokra nem kötelezi, hogy jó néhány hónappal ezelőtt tíz részeg között elárverezték.

- Például, hogy bemutatom neked a legjobb helyet a városban – mosolygott ezer wattos vigyorral. – Velem tartasz egy italra?

- Nem is tudom – kezdtem el toporogni, és arcomra a határozott NEM ült ki.

- Ugye nem akarsz magadra haragítani. Szomorú leszek ha nemet mondasz – vágott egy ázott kiskutyákat megszégyenítő fejet, mire elnevettem magam.

- Oké, ahogy gondolod – mosolyogtam, majd a kabátomat magamra kapva engedtem,hogy kitessékeljen az ajtón.