Sziasztok!
Először szeretnék bocsánatot kérni, mert délutánra ígértem a fejezetet, de néhány világ összetört bennem, így nem tudtam az előtt publikálni, hogy elindultam volna itthonról. Ma fellépésem volt egy, az iskolám szervezte ünnepélyen/bálon, így az egész délutánom és estém tropára ment. Általában nem szoktam magamról írni itt, de most sajna meg kell osszam, hogy néhány barátomban nagyot csalódtam és legszívesebben be se mennék oda soha többé, de az élet sajna mindig megy tovább, és ilyen lehetőségem nincs. Tehát rossz passzba ugyan, de büszkén meghoztam nektek a fejezetet és csak remélem, hogy kommenteltek majd és tetszeni is fog! Ha vannak benne olyan dolgok, amik nem világosak, azok majd később ki fognak derülni. Ennyi volt a rizsa!


- Ez a tükör egyszerűen gyönyörű – lelkesedtem, miközben végigsimítottam az említett tárgyon, amit már gondosan el is helyeztettem a nappali falán. – Köszönöm, Mr Hawk, hogy időt szakított rá!

- Igazán semmiség – mosolyodott el a férfi, miközben a saját kreálmányát csodálta. Látszott rajta, hogy nem igazán szeretne tőle megválni, de a pénz nagy úr. – Rátérhetnénk az anyagiakra? Csak mert még elég sok dolgom lenne mára.

- Természetesen – vettem fel magamra ismét a tökéletes úrihölgy szerepet, majd odasétáltam ahhoz a fotelhez, amiben ült. – Előlegben utaltam már nyolcvan dollárt, azon kívül mennyivel tartozom még?

- Még kétszáz dollár – hajtotta le a fejét, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy közelebb lépjek hozzá. Mikor ezt észrevette, elvörösödött. – Ennyi lesz, hölgyem!

- Ennyi biztosan nem lesz – mosolyodtam el, ahogy tekintetébe fúrtam az enyémet. – Egy dollárt sem vagyok hajlandó fizetni magának, de ne aggódjon, ez így van jól. Mondja szépen utánam, nem tartozik már semmivel!

- Nem tartozik már semmivel – ismételte meg a szavaimat üveges szemekkel, majd lassan felkelt a fotelből. – Segíthetek még valamiben, kisasszony?

- Igen, volna még egy dolog – tettettem bizonytalanságot. – Amint lehajtott az erdőútról, elfelejti, hogy valaha is járt itt. Nem fogja tudni, hogy ki vagyok!

- Nem jártam itt, nem tudom ki maga – ismételte, mire elmosolyodtam, és megkerültem, majd az ajtó felé kezdtem el sétálni.

- Rendben, és akkor ha most megbocsát – hagytam faképnél. – Jó utat hazafelé!

Az ajtóban találkoztam Zahara-val, a tizenhét éves szolgálólánnyal, aki jelenleg nekem dolgozik. Valójában nem igazán volna más választása, de szó nélkül tűri a szolgaéletet. Éppen a nappaliba próbált bejutni, hogy a kiürült teáscsészéket a konyhába vigye, ám amint én eltűntem a négy méteres környezetéből, leejtette az egyik csészét. Én már sajna tudom, hogy ez a játék mire megy ki, de újra és újra élmény volt végighallgatni a procedúrát. A csésze hangos csörrenéssel adta meg magát a padlón, mire Zahara jajgatni kezdettt.

- Engedje meg, hogy segítsek – fordult vissza hozzá Mr Hawk, és lehajolt, hogy felszedje a nagyobb darabokat. Ezt a helyzetet kihasználva Zahara akcióba lendült, és hátulról rávetette magát. Mielőtt még meg tudott vollna mukkanni a férfi, Zahara egy csepp vért sem hagyott benne.

Komótosan visszasétáltam, és szemügyre vettem a terepet. Bosszúsan állapítottam meg, hogy túl sok vér folyt ahhoz, hogy ezt tíz percen belül ne lehessen megérezni, ugyanis akkorra várom a fontos vendégemet.

- Olyan mohó vagy, Zahara – csóváltam a fejem, mire halkan rebegett egy bocsánatot. – Most haragszom, hiszen direkt megmondtam, hogy őt ne bántsd! Ezért egy hétig erdei állatok vérén fogsz élni, és ezt a testet a kocsijával együtt egy szempillantás alatt eltűnteted! – adtam ki a parancsot, majd nyomatékosítottam – Most!

A lány elrohant, én pedig felszaladtam a szobámba megigazítani a sminkem és egy sokkal dekoratívabb blúzt kaptam magamra, mint amilyet eddig viseltem. Amint leültem az ágyam szélére, hallottam is, hogy csengetnek. Gyorsan leszaladtam, majd elégedetlenül állapítottem meg, hogy még mindig vérszag van, így muszáj voltam egy kicsit megvágni magam, és egy zsebkendőt szorítottam a kezembe. Így nyitottam ki az ajtót a látogatónak.

- Roseanne – biccentett mosolyogva, én pedig szélesre tártam az ajtót előtte. – Örülök, hogy itthon talállak!

- Mr Salvatore – bólintottam én is, mire Damon megrázta a fejét.

- Miért nem tudsz csak simán a keresztnevemen szólítani? – kérdezte. – Annyira idegennek tűnik ez a Mr Salvatore.

- Sajnálom – mosolyodtam el negédesen. – Édesanyám csak apámat szólíthatta ilyen személyeskedően, ugyanis fiútestvére nem volt. Ezt követeli az illem.

- Otthagyhattad volna a besavanyodott angol szokásaidat Európában. Héj, ez itt Amerika, itt mindenki testvér, és köszönésként nem kezet csókolunk, vagy meghajlunk, hanem hátba veregetjük egymást – avatott be a maga módján az amerikai szokásokba, majd ahogy látta, hogy nem sok mindent ért el nálam, pontosított magán. – Oké, nem akartalak megsérteni, vagy ilyesmi. Felejtsd el, amit mondtam!

- Ez nem lesz olyan egyszerű – sóhajtottam. – Túl jó a memóriám.

- Ezen segíthetünk – mosolygott, majd megpróbált megigézni. – Mindent, amit az elmúlt percben mondtam, elfelejted!

Én természetesen ledöbbent arccal néztem rá, és mindent, amit kellett, utána ismételtem, majd megráztam a fejem. Damon teljes mértékben el is hitte, hogy a terve sikerült. Végülis miért ne hinné? Hiszen nem hagyok magam mögött kivetnivalót, okot a gyanakvásra.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem mosolyogva. – Tényleg, hogy van az a lány, akiről mesélted, hogy megsérült?

Damon arca megkeményedett. Valószínűleg nem számított erre a kérdésre, legalábbis pont tőlem nem.

- Jobban van, haza kellett mennie – hazudott a szemembe, ugyanis pontosan tudom, hogy néhány nappal ezelőtt ő maga döfött karót a szívébe. – Azt hiszem ő is Angliából jött, csak ő a déli részéről.

- Ó, értem – bólogattam. – Akkor megoldódott minden.

- Igen, az élet így már unalmasnak tűnik ebben a kisvárosban – nevetett. – Mit csinálsz ma este?

- Nem hinném, hogy csinálnék akármit is – vontam meg a vállam. – Vettem egy új könyvet, valószínűleg azt fogom olvasgatni.

- Péntek este valóban könyvet akarsz olvasni? – húzta fel a szemöldökét. – Fiatal vagy még a nyugdíjas élethez. Ki kéne mozdulnod valahova.

- Lehetséges, de jobb ötletem nincs – vezettem be a nappaliba, majd a zsebkendőt még mindig a tenyeremhez szorongatva leültem vele szemben. – Épp az előbb vágtam meg magam egy átkozott csészével, amit Zahara ledobott.

Damon szeme felcsillant. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint a paródiákban szokás. Mikor egy kutya szemében valami átváltozik egy darab hússá. Bár nem ajánlom, hogy megkóstoljon, hiszen magam is vámpír vagyok, még ha ez nem is tűnik neki fel, továbbá több vérbéna van bennem, mint Stefanék alagsori virágoskertjében. Nem akarom most még elárulni magam, ez a játék annyira jó.

- Miért te szedted össze Zahara helyett az összetört csésze darabjait? – kérdezte, miközben nyelt egy nagyot. – Te is nyitottál ajtót. Mi van veled, önállósodsz?

- Erről szó sincs – nevettem, majd hátradobtam a hajam. – Csak egy kis elintéznivalója akadt a városban, és elengedtem.

- Értem – sóhajtott. – Tehát mit gondolsz arról, hogy mi ketten csináljunk valamit este? Mondjuk a Grillben?

- Nem is tudom – bizonytalanodtam el. – Tényleg, mekkora bunkó vagyok, hogy elfelejtettem megkérdezni. Kérsz valamit? Esetleg egy tea, kávé? – lelkesedtem fel és felpattantam. – Inkább ne is mondj semmit! Úgyis van még egy ajándék teám, amit nem próbáltam ki.

- Oké, teszteljük le – mosolyodott el, majd hátradőlt, és az ablakon keresztül a tájat kezdte el pásztázni.

Besurrantam a konyhába. Gonosz mosollyal az arcomon kutakodni kezdtem a szekrényben, és megtaláltam azt a dobozt, amin a mai jókedvem múlni fog. Ha minden igaz, akkor ebben a teában alapból van egy kis adag vasfű, ami köztudott, hogy nem igazán kedvelt a vámpírok körében. Már csak azon ál vagy bukik a dolgok, hogy miként tudnám ezt úgy feltálalni, hogy ne jöjjön le Damonnek, hogy épp megmérgezni készülöm. Első és talán a legfontosabb dolog a bizalom. Tehát a teát dobozzal, filterekkel együtt kell kivinnem, és innom is kell belőle, hogy ne legyen semmi gyanús. Ezt végülis meg tudom tenni, ugyanis a vérbénához már egész jól hozzászokott a szervezetem, plusz még egy kis hókuszpókusz és kezdődhet is a teadélután.

Tálcára raktam a csészéket, a teásdobozt és egy kancsó forró vizet, plusz ízesítésként tejet, cukrot és citromot. Kiegyensúlyoztam a kellékekkel, majd leraktam az asztalra.

- Tehát ez volna az – mosolyodtam el. – Nem tudom, hogy milyen lehet, ugyanis nem angol.

- Miért, honnan van? – végzett Damon a sajátja ízesítésével, és nagyot kortyolt belőle, mikor megszólaltam.

- Forbes seriff üdvözlő ajándéka volt – néztem rá ártatlanul, majd én is megkóstoltam. Érezni lehetett rajta a vasfüvet, egy kicsit égette is a torkom, de különösebb jelét nem mutattam fájdalomnak. Velem ellentétben Damon köhögni kezdett, és úriemberekhez méltatlan módon köpte ki az italt. Alig bírtam visszafojtani a nevetést, de csak úgy nem röhöghetem képen, így aggodalmas tekintettel odarohantam hozzá, és kivettem a csészét a kezéből.

- Mi történt? Félrenyeltél? – kérdeztem idegességet színlelve, majd a hátára tettem a kezem. – Ennyire rossz?

- Nem – mondta könnyes szemmel, majd tovább köhögött – Csak félrenyeltem.

Jó két percbe telt amíg megnyugodott, addigra én már visszaültem a helyemre és tovább iszogattam a teát. Bár úgy éreztem, hogy a fele nyelőcsövem megsemmisült, mégsem éreztem olyan fajta fájdalmat, amilyet ő. Meg kell még köszönnöm Rosabelle-nek, hogy megmutatta ezt a trükköt.

- Oké, azt hiszem maradok a whiskynél – mosolygott rám fájdalmasan. – Tehát akkor este ráérsz egy italra?

- Ráérek, hacsak nem fogod ugyanazt csinálni, amit most – nevettem. – Biztos, hogy jól vagy?

- Egészen biztos – kelt fel a fotelből, majd az ajtó felé indult. – Zahara-nak mondd meg, hogy sajnálom. Nem akartam neki plusz munkát adni.

- Feltétlen megmondom neki – kísértem az ajtóhoz. – Akkor este…

- Érted jövök nyolcra – mosolygott, majd egy lépéssel megszűntette a köztünk lévő távolságot, és adott egy óvatos puszit az arcomra. Szinte az ajtó előtt várta a kocsija, így egy percen belül már a nyomát sem láttam. Ez azért meglepő, mert elég nagy a birtok, amit vettem, és a legtetejére épült a ház, elé pedig egy igencsak kacskaringós út.

Elég sok pénzembe került az, hogy az otthonomnak nevezett ház a régi Salvatore birtokon épülhessen meg. Elsősorban azért, mert nem volt eladó, így néhány embert le kellett fizetnem az engedélyek ügyében. Nem mindennapos dolog, hogy valaki az erdő közepére szeretné építeni a házát, már csak azért sem, mert nem éppen a legbékésebb környék. Ahhoz, hogy megközelíthető legyen autóval is ez a birtok, tömérdek fát kellett kivágni, a talajt hol elhordani, hol kiegyenesíteni, netán feltölteni. Egy biztos, munka volt vele elég, az embereim éjjel-nappal dolgoztak megállás nélkül. Végül mindez rekordidő alatt készült el, két hónap és néhány nap alatt. Persze néha szükség volt emberfeletti erőre, amit a néhány beépített emberem csinált, általában az éjszaka leple alatt, de a sima halandók is átlagon felül teljesítettek. Ennyit számít a pénz. De ez is egy elég furcsa helyzet.

Kiskoromban, amíg általános iskolába jártam, egy elég rongyos gyerek voltam. Sosem úszkáltunk a pénzben, de nem is éheztünk. Átlagos család voltunk, jól ki is jöttünk egymással, de aztán jött a gimnázium, anyám is elment dolgozni, mivel én már boldogultam egyedül, tudtam rendelni kaját, ha arról volt szó. Apám visszament a rendes szakmájába, és városról városra járt, alig volt velünk. Ez természetesen azt jelentette, hogy anyagilag sokkal jobb helyzetbe kerültünk, de a család hamar szétesett. Sosem hagyták el egymást, de a helyzet egyre jobban elmérgesedett. Oda volt a családi idill.

Ezek után még egy-két családon belüli haláleset lett a hab a tortán. Öröm az ürömben, megkaptuk a habra a cseresznyét is, úgy, hogy egy piszkosul nagy összeget örököltünk. Több sem kellett nekem, és otthagytam csapot-papot. Sosem voltam az a nagyon tisztelettudó ember, véletlenül sem mondhattam magam elitnek, vadóc voltam. A körmeim feketében pompáztak, a hajam kócos volt és mindig megtaláltam a legvadabb ruhákat, kiegészítőket. Faltam az életet, bulikról-bulikra jártam, és alig egy év elteltével most teljesen más, rendezett külsővel felszerelkezve főnemes kisasszonyt játszom napi huszonhárom és fél órában. Ironikus, de sikerült beleszokni a szerepbe. Én magam is kezdem elhinni, hogy ez így jó, és lehet élni. Lehet, hogy azért, mert nem bulizni és élni jöttem vissza, hanem bosszút állni. Mindenesetre Roseanne Fell bőrébe bújva az élet egyik része jóval könnyebb, a másikba pedig igyekszem beletanulni.

Még négy óra volt este nyolcig, így visszavonultam a könyvtáramba, ahol jelenleg csak negyven könyv volt, és két fotel egy asztallal és egy olvasólámpával. Természetesen ezeknek a nagy része a boszorkányságról szólt, de volt néhány a vámpírlegendákról is. Ezek most teljesen hidegen hagytak, az egyetlen a Grimoire volt, ami számított. Abból sem a jól ismert Bennett-féle, hanem az, amelyet eddig úgy tűnt, egytől-egyig elégettek, mondván a boszorkányok jó teremtmények, és az embereket védelmezik. Minden Grimoire-ról levágták azt a három fejezetet, amit én csak apró betűs résznek hívok. Nos, arra volt most szükségem, és természetesen meg is találtam.

Már előre elterveztem, hogy miként folytatom a tervem megvalósítását, és ehhez bizony ismét a boszorkányerőmre volt szükségem. Ám tudtam, hogy ezt a fontos momentumot csak akkor csinálhatom meg, ha a nap már a világ másik felének világít, tehát amint hazajöttem a Damonnel való iszogatásból, el is kezdem a bosszúhadjárat első fontos mozzanatát. Addig is marad az előkészület, ami valljuk be egy ilyen kaliberű dolognál nem egyszerű. Egy halom gyertya néhány kő és növény segítségként, természetesen a Grimoire és egyetlen dolog, amit a legnehezebb lesz megszereznem.

Csizmát húztam és sötét kendőt magamra tekerve egy ásó társaságában keresni kezdtem. Hogy mit? Nos, azt mindjárt elárulom.

Tudtam, hogy valahova a Salvatore birtok közelébe áshatták el a testét, hiszen azt senki nem bolygatja, és nem találnak rá, de nekem szükségem volt rá. Egy óra bolyongás után találtam meg a helyet, ami valljuk be, elég gyors volt, és az ott talált maradványokból muszáj voltam magammal vinni egy kis darabot. Már a gondolat undorító.

….

Az este simán ment, Damon magyarázott, én pedig hallgattam. Figyeltük az embereket, amint összesúgnak a hátunk mögött, de szerencsére minden vád alaptalan volt. Meg se próbálta átlépni nálam a határokat, valahol belül ő is tudta, hogy ez az este nem egy forró éjszaka bemelegítése. Hamar, már fél tíz körül leráztam, így jöhetett az est fénypontja. Magamra zártam a könyvtár ajtaját és belevetettem magam a munkába. Néhány perc múlva a gyertyák erőteljesebb lángon égtek, és furcsa erő kerítette a házat hatalmába. Tudtam, hogy sikerült, de nem bírtam kivárni, amíg eredménye is lesz a művemnek. Lerohantam a kabátomért, majd egy szereztem egy elemlámpát is. Mikor már épp indultam volna, kopogtak az ajtón. Ismét én mentem oda kinyitni, előttem egy fiatal szőke férfi állt. Feltűnően jóképű volt, a szemei pedig olykor-olykor furcsa színűen villantak meg. A ruhája piszkos volt, talán még egy vérfolt is volt rajta. Lehetséges, hogy meglőtték, és ettől halt meg akkoriban.

- Hívtál – mondta komolyan. – Hála neked, ismét életben vagyok. Mit szeretnél?

- Isten hozott, Mason! Kerülj beljebb – mondtam mosolyogva és kitártam előtte az ajtót.
...
folyt.köv.