A könyvtár narancssárgás félhomályba burkolózott. Ez azt jelentette, hogy bár bent voltam, nem olvastam, hiszen hangulatvilágítás mellett eléggé megterhelő lett volna a szememnek. Bár, ki tudja. Lehet, hogy a vámpíroknak ez inkább jobban jönne, mint a fény. A világos falak fa díszekkel és lécekkel tarkítva teljesen azt az érzést biztosították, mintha egy régi könyvtárépületben ülnék. Ez a ház egyik legeldugottabb része, és rajtam kívül aligha beléphet ide valaki. Ebben az esetben kivételt tettem, hiszen Mason ezernyi kérdésére muszáj voltam választ adni, és ehhez kellett, hogy ismerje azokat az eszközöket, amikhez folyamodtam a feltámasztása végett. Természetesen előtte felfrissíthette magát, és adtam neki néhány ruhát is, amit magára kaphatott, mert az a földes-véres szerelés eléggé elcsúfította. Ezen kis kitérő után újult erővel vetette bele magát az információszerzésbe, és szinte tátott szájjal hallgatta végig a kis mesémet, amely néhol keresztezte az ő történetét is. Sokáig nem akarta elhinni, hogy ismét élhet, elmondása szerint olyan volt, mintha egy sötét szobába zárták volna, nem tudott senkiről és semmiről, beleértve önmagát is.

- Minden összefoglalva átvert, megölte a szüleimet. Hála neki, majdnem meghaltam és ha nem lett volna egy profi boszorkány ismerősöm, valószínűleg tiszta heges arccal élném az életem – zártam le a mesémet ezzel a mondattal, miközben Mason helyeslően bólintott. – Azt hiszem, ez bosszút érdemel. Te nem így gondolod?

- De, abszolút egyetértek veled – tördelte a kezét, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik valamin, majd megszólalt. – Azt tudod, hogy engem hogyan ölt meg? – kérdezte, és egy nagyot nyelt. Furcsa, hogy férfi létére képes olyan témákat is érinteni, amit a büszkesége miatt nem igazán engedhetne meg magának. Beletúrt sűrű szőkés hajába, pont olyan látszatott keltett, mintha most jött volna le egy neves divatbemutató kifutójáról.

- Nem igazán, azt sem tudom, hogy mikor történt – vontam meg a vállam és tettettem nemtörődömséget. Valójában igenis érdekelt, de nem mutathattam érdeklődést ilyen dolgok iránt, mert lehetséges, hogy az idők folyamán ő is ellenem fordul, és aztán nekem is meg kell ölnöm. Mindent egybevéve, nem kötődhetek hozzá érzelmileg. – Nekem az pontosan elég volt, hogy megölt, így tudom, hogy a segítségemre lehetsz – próbáltam oldani a feszültséget. Nem éreztem azt, hogy most kéne megnyílnunk egymás előtt úgy, hogy mindenfajta szennyes kiteregessünk. Minél kevesebbet tudunk a másik életéről annál jobb. Amit viszont feltétlen tudnia és tudnom kell, nos, azt a fajta eszmecserét már magunk mögött tudhatjuk.

- Köszönöm a lehetőséget – mosolyodott el hűvösen, majd ismét elgondolkodott és ezzel egyetemben le is hervadt a mosoly az arcáról. – Nemes egyszerűséggel kitépte a szívem, védekezni sem tudtam.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem, majd együttérzésként Mason kezére csúsztattam az enyémet. – Na de most jöjjön valami vidámabb téma, hogyan tesszük tönkre? Ötlet?

- Tudok egy módszert – csillant fel a szeme, majd fészkelődni kezdett a széken. – Van egy régi ismerősöm, Katherine Pierce. Ha ő nem tud segíteni, akkor senki.

Ez a név még másodpercekig visszhangzott a fülemben. Emlékek, és legalább száz fájdalmas pillanat elevenedett meg bennem, mintha csak ismét ott lennék. Egy másodpercre mintha a hideg is kirázott volna, éreztem, ahogy minden vonásom megkeményedett. Sosem hittem volna, hogy egy név olyan erős érzelmeket képes belőlem kihozni, hogy a szemfogaim maguktól megnyúltak. Gyorsan elfordultam Masontől, és az ablakhoz sétáltam. Kellett valami, amitől megnyugszom még azelőtt, hogy szétszednék itt mindent.

- Katherine Pierce? – kérdeztem, miközben kibámultam az ablakon. – Azt hiszem, ismerem. Túlságosan is jól. Miben segíthet pont ő nekünk?

- Ismered, és még életben vagy? Ez jó jel – jegyezte meg felhúzott szemöldökkel Mason. – A barátnőm volt közel fél évig, de már jóval előtte is ismertük egymást. Mikor kiderült, hogy farkas vagyok, ő volt az egyetlen, aki mellettem állt. Ha ő nem lett volna, most nem tudom, hogy hol lennék.

- Ha ő nem lett volna, még mindig élnél, és nem kellett volna feltámasszalak. Utóbbi elmés megjegyzésedre pedig annyit mondok, hogyha Katherine-en múlik a sorsom, biztosan nem élem túl – sóhajtottam, majd mikor már éreztem, hogy kellőképpen lenyugodtam, visszaültem, de a széket jóval közelebb húztam, teljesen Mason mellé. – Ugyanis ő volt az, aki rám támadt, amikor felgyújtottam a Salvatore házat.

Mason ereiben mintha megfagyott volna a vér. Pislogni is elfelejtett, teljesen mozdulatlanná vált. Mellkasa egyenletes fel-le mozgása volt az egyetlen árulkodó jele annak, hogy életben maradt. Egy pillanatra meg is ijedtem, hiszen fárasztó lett volna ismét visszahozni az élők soraiba, ha itt szívinfarktusban elpatkol.

- Bántott? De hát miért tett ilyet? – kérdezte szakadozottan, és látszódott rajta, hogy egy világ omlott benne össze. – Katherine sosem támadna rá valakire ok nélkül. Ártottál neki valamit?

- Lefeküdtem Damonnel, akit ugyan nem szeret, de száz százalékosan a tulajdonának tekint – tártam szét a kezem. – Ennyi volt a bűnöm, meg annyi, hogy nem segítettem neki a tervei megvalósításában. Mindent megadott volna azért, hogy megkaparintsa Stefant, aki ugyebár Elenát szereti, így a dolog esélytelen… - világosítottam fel.

- Várjunk csak – vágott a szavamba -, tehát Katherine Stefant szereti? De akkor miért volt velem? – kérdezte, mire csak lehajtottam a fejem. Utálom szerelmes férfiak szívét összetörni, még ha az igazság ezt kívánná, akkor is. – Rendben, már értem!

- Katherine nagyon erős mint fizikailag, mint személyiségben. Egyszerűen megteszed neki, amire rá akar venni. Mindent bevet, ha arról van szó – magyaráztam, mintha ezer éve ismerném. Fő a magabiztosság.

Ez után néhány síri csendben eltöltött jótékony másodperc következett. Hagytam, hogy Mason emésszen, én magam pedig összeszedtem a gondolataimat és a teendőket, amiket a közeljövőben véghez kell vigyek. Legelőszöris meg kell keresnem Zahara-t, hogy vásároljon be mindent Masonnek, amire csak szüksége lehet.

- Ne haragudj, Roseanne, hogy ezt kérdezem – törte meg beszélgetőpartnerem a csendet és nyelt egyet, majd ismét rám emelte a tekintetét. – Mi a valódi neved?

- Megan Anderson – válaszoltam könnyedén, mire ismét elámult.

- Te voltál Tyler barátnője?

…

Egy nap telt el az ominózus beszélgetés óta. Jobban mondva egy kicsivel több, hiszen hajnali négyet ütötte el a nappaliban ketyegő falióra. Aranyozott mutatói úgy mozogtak tovább, ahogy azt eddig is tették, tudomást sem véve arról, hogy ismét eltelt egy óra semmittevéssel. Az egész házban csend honolt, csak az erdő zajai törték meg néha a némaságot. Már egy jó ideje ültem ott egy köntösben, a poharamban egy egészséges adag B rh pozitívval. Úgy kortyolgattam, mintha csak az volna a legnyugtatóbb kínai tea, játszi könnyedséggel töltöttem újra és újra. Agyamban a fogaskerekek megállás nélkül forogtak, törtem a fejem. Tökéletesen meg akartam tervezni az előttem álló napot, hogy ne érjenek meglepetések, és minden egyes órát hasznosan töltsek el, nem úgy, ahogy most ülök itt. Ki tudja, hogy meddig nézhettem még az örökmozgó mutatókat, amik mit sem törődve velem, és a gondolataimmal, tették továbbra is azt, amire kitalálták őket akkoriban.

Egy pillanatra a reménytelenség fagyos érzése suhant át rajtam. Hirtelen ismét egy törékeny, gyenge embernek éreztem magam, aki csak egy helyben áll, és mozdulni sem tud a rá nehezedő dolgok súlyától. A légzésem tempója kétszeresére nőtt, szinte ziháltam. A teljes csendet most mintha megzavarta volna az a sok szörnyűség, aminek tanúja voltam. Emberek kiabálását hallottam, hörgést, sírást és Rosabelle hangját, amint szólítgat engem. Hirtelen ezernyi hang költözött a fejembe, és mind üvöltöttek. Bele is hasított a fájdalom, úgy éreztem, hogy szét akar robbanni. Félelmet éreztem, két hónap után először, olyan erős félelmet, amibe tudtam, hogy néhány óra alatt bele is tudnék őrülni. Szörnyűbbnél-szörnyűbb képkockák játszódtak le a szemem előtt, és én nem tudtam kiűzni őket a gondolataimból. Kezeimet a fülemre tapasztottam, és egész testem remegése közepette már sírva kérleltem, hogy hagyjanak békén, de nem szűntek meg. Kívülállóként hallottam, ahogy sikítok. Tehetetlen voltam.

- Mi a fene történik? – hallottam a távolból Mason hangját. – Ébredj, Roseanne!

Felnyíltak a szemeim. Mason még mindig rázott és az arcán igazi aggodalmat véltem felfedezni. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, vagy éppen mi nem, csak egyben voltam biztos. Nem álmodtam, nem aludhattam el! A dolgok mögött valami másnak kell lennie. A félelem ismét a gondolataimba férkőzött, de össze tudtam szedni magam annyira, hogy megszólaljak.

- Csak álom volt – nyugtatott Mason. Mikor felültem a kezét a hátamra csúsztatta, és gyengéden simogatni kezdte. – Volt ilyen már ez előtt is?

- Sosem voltak rémálmaim – lihegtem, majd fájdalmasan rá emeltem a tekintetem. – Nem aludtam el, az biztos. Valaki belemászott a fejembe. Valaki tudja, hogy mi vagyok.

- Holnap utánajárunk – ígérte, majd átölelt. – Próbálj meg megnyugodni, szerezd vissza a bátorságod.

- Rendben – pattantam fel mellőle. Úgy éreztem, hogy túlságosan elgyengültem. – Nem kell a babusgatás, megleszek! – ráztam meg magam, hogy ismét visszavegyem a tökéletes, vakmerő és keménykezű álarcom. Összehúztam magamon a köntöst, és további szó nélkül elindultam a lépcső felé, hogy a szobám jótékony magánya vegyen körül, ne egy halálra rémült vérfarkas.

- Nem leszel meg – kiabált utánam, majd éreztem, ahogy a karomnál fogva visszaránt. – Szükséged van valakire, akire támaszkodhatsz!

- Nincs szükségem senkire – sziszegtem. – Te pedig foglalkozz a saját hatáskörödbe tartozó feladatokkal. Megsúgom, az én lelkem ápolása nem tartozik oda – majd faképnél hagytam.

Miközben a szobámban kuksoltam, rájöttem, hogy talán – ismétlem nyomatékosításként, talán - túlságosan is durva voltam Masonnel. Elvégre nem akart nekem rosszat, csak bele akart mászni a privátszférámba. Valamiért nem igazán értem, hogy miért kell minden embernek az egész karom általában a vállammal bezárólag, amikor én csak a kisujjamat nyújtom neki. Mason visszakapta az életét, újra láthatja felkelni a napot és nem egy földbe ásott kis lyukban nyomorog élettelenül. Ha ez még nem volna elegendő, megosztom a házamat vele, hogy segítsen nekem. Gyakorlatilag semmije nem maradt, de én mindent igyekszem megadni neki, de neki ez nem elég, és nem hogy élvezné az életet, az én problémáimmal foglalkozik. Sajnálom, de ezt nem engedhetem.

…

(ajánlott zene: The Pass – Trap of Mirrors)

Az éjjeli események addig fajultak – kizárólagosan bennem, természetesen -, hogy már a saját házamban is diszkomfortosan érzem magam. Olyan vagyok, mint egy hülye tinédzser, aki túlparázik mindent és egy átlagos találkozó miatt három órát görcsöl, aztán pedig két órát szépíti magát, végül lemondja az utolsó pillanatban. Masont gondosan elkerülve surrantam ki a házból, majd kocsival meg sem álltam a városig. Ott aztán minden baromságra időt fordítva próbáltam eltölteni a napot. Először vásárolgattam, majd beültem a Grillbe ebédelni, összefutottam Stefannal is, aki ugyan még nem igen ismert engem, de kedvesen meghívott, hogy csatlakozzak hozzá, és Caroline-hoz, aki nem mellesleg az unokatestvérem, de mint Roseanne, őt sem ismertem.

- Tehát ti mindketten ide jártok a Mystic Falls-i gimnáziumba – összegeztem az információkat, miközben ők helyeslően bólintottak. – És a te egyik barátnőd épp vele jár – mutattam Stefanra, mire Caroline mosolygott.

- Igen, nagyjából ennyi – kortyolt bele a narancslébe, amit Matt épp az imént adott ki neki. Jut eszembe, én még Mattet sem ismerem. Kész diliház, hogy mindenkivel úgy kell viselkedjek, mintha vadidegenek lennének.

- És téged mi szél hozott Mystic Fallsba? – kérdezte Stefan kedves érdeklődést álcázva, de ismerem már annyira, hogy kihallottam a mondandójában az erős gyanakvást.

- Nos, ez egy elég hosszú történet – sóhajtottam, majd összeszedtem a gondolataimat, hogy nehogy véletlen valahol elhibázzam. – A szüleim pár hónappal ezelőtt egy balesetben meghaltak, és egyedül maradtam. Mivel még semmi olyasmiről nem döntöttek, hogy mi legyen a jövőmmel kapcsolatban, így vőlegényem sem volt. Örököltem néhány birtokot, de felejteni szerettem volna, így magam mögött hagytam Angliát – hadartam egy szuszra. – Logan Fell pedig igen rendes nagybácsi volt, és mikor Amerikába utaztam, még nem tudtam, hogy ő valójában eltűnt, és aztán halottá is nyilvánították. Mivel neki nem volt gyermeke, így a házát is én, meg a testvérem örököltük, de nem akartam a városba költözni miatta.

- Néhány dolog még nem világos – kötött bele a mondandómba Stefan. – Most már tudod, hogy Logan nincs itt, hát miért maradtál itt? Nem egy olyan nagy szám város ez, hogy az angliai kényelemhez szokott fiatal lányok ennyire kedveljék.

- Valóban nem az – néztem rá gúnyosan, majd összekulcsoltam a kezem magam előtt. – Logan szerelme volt Mystic Falls, mindig mesélt róla. Szerettem volna egyszer a saját szememmel is látni, hogy mi jelentett számára ennyit. De amint látom, nem éppen az emberek vendégszeretete a legerősebb ezen a helyen – mondtam, enyhén célozva Stefan előző beszólására, amitől el is szégyellte magát.

- Sajnálom, nem úgy gondoltam – hajtotta le a fejét, mire Caroline csilingelő hangon nevetni kezdett. – Tényleg nem akartalak bántani, csak mostanság az emberek ide nem jó céllal jönnek, sajnos.

- Ezt hogy érted? – tettettem magam tudatlannak. – Mystic Falls valami adóparadicsom, vagy mi a fene?

- Nem, csak elég furcsa történelme van – váltott bizalmas hangnemre. – Sok újságíró és mindenfajta egyéb kutató keresi fel a helyet ezek miatt.

- Á, értem – bólogattam, majd próbáltam valami együttérző fejet vágni, elvégre az ő otthonukat nyugalmát zavarják meg a ”jövevények”.

- Mindenféle buta história vámpírokról, meg farkasokról – csatlakozott nagy hirtelenjében hozzánk az idősebbik Salvatore is, majd helyet foglalt mellettem. – Jó újra látni, Roseanne!

Elmosolyodtam, majd jó ismerősként üdvözöltem Damont, aki velem ellentétben nem volt annyira nyugodt. Ugyanezt a feszültséget éreztem Stefanon és Caroline-on is, tehát biztosra vélem, hogy valami rossz dolog van készülőben. Két perc sem telt el, és nyílt a Grill ajtaja, rajta pedig egy nagyon sietős Bonnie Bennett rohant be, majd ő is ledobta hozzánk a dolgait.

- Jöttem, ahogy tudtam – lihegte, majd meglepetten nézett rám. Nagy valószínűséggel azért, hogy mi a fészkes fenét keresek itt, mikor nekik ezer meg ezer dolguk lenne. Átvettem az irányítást, és először én mutatkoztam be nekik.

- Szia, én Roseanne Fell vagyok – nyújtottam a kezem felé. – Örülök, hogy megismerhetlek!

- Bonnie Bennett – nézett rám bizalmatlanul a lány, majd kezet ráztunk. Az arca egy pillanatra lemerevedett, majd megrázta magát és kétségbeesett tekintettel először Stefanra, majd Damonre nézett. – Azt hiszem, én megejtek egy gyors látogatást a mosdóba – mondta zavarodottan.

- Jövök veled – mosolyogtam rá, majd felkeltem az asztaltól.

Amint beértünk a – szerencsére üres – mosdóba, egy határozott mozdulattal letéptem a nyakából a láncát, és elhajítottam.

- Boszorkány vagy és vámpír egyben – mondta rémülten, majd minden erejét bevetve migrént akart nekem okozni, de szerencsére gyenge próbálkozásnak minősült.

- Nagyon jó megfigyelő vagy – tapsoltam meg, majd közelíteni kezdtem felé. – Nem akarlak bántani, sőt semmi ilyesmi eszembe sem jutna, hiszen egykoron jól elvoltunk, és sokat köszönhetek neked. Viszont nem mondhatod el senkinek, hogy tudod, mi vagyok!

- Nem mondhatom el – ismételte utánam ködös tekintettel.

- Nem bizony. Nem is tudsz semmit rólam – villantottam egy győzedelmes mosolyt, majd felvettem a földről Bonnie nyakláncát. – Azt hiszem, ki kéne rajta cseréltetni a kapcsot. El fogod így hagyni – adtam a kezébe.

- Köszönöm – nézett rám hálás tekintettel -, majd megjavíttatom.

- Rendben – bólintottam, majd farkasszemet néztem a tükörképemmel. – Nos, nekem mennem kell. Örültem a találkozásnak.

Nemes egyszerűséggel kisétáltam a mosdóból, majd egy gyors köszönés után a Grillt is magam mögött hagytam. Hiába lepleztem tökéletesen, a feszültség bennem az iránt, hogy a játék, amit játszom immáron kezd egyre veszélyesebb lenni, egyre csak nő. Egyetlen rossz mozdulattal lebukhatok, és ezáltal fel is kerülhetek néhány lakos feketelistájára. Bár arra, hogy valójában Megan Anderson vagyok, nem hinném, hogy valaki rájönne. Nekem az is éppen elég nagy baj lenne, ha a boszorkányképességeim napvilágra kerülnének.

- Átkozott Bennett! – dobtam le a kocsi kulcsait az előszobában egyedül árválkodó polcra, majd beviharzottam a nappaliba. Mivel ma csütörtök van, így nagy valószínűséggel Rosabelle ma éjjel is meg fog látogatni. Fel akartam készülni a viszontlátásra, mert hiába tudom, hogy száz százalékig velem van, mégis csak a nagyanyám. Furcsa, hiszen fiatal és életerős, de felnézek rá, és nem akarom, hogy a tervem egyetlen egy mozzanatában is csalódnia kelljen. Nem hiába tanultam tőle, a legjobbtól.

(ajánlott zene: Coldplay – The Scientist)

Miután megszabadultam az óriási sarkaktól és a blézeremtől, elmerengve ismét az ablakban kötöttem ki. Gondolkodtam, vagy csak néztem bele a nagyvilágba, már nem is tudom pontosan. Az erdő nyugodtnak tűnt, bennem viszont ismét háború dúlt. Hallottam, ahogy valaki lesétál a lépcsőn, a lépéseiből ítélve csak Mason lehetett az. Mozdulatlan maradtam, kíváncsi voltam, hogy miattam jött-e le, vagy csak a konyhából akar magának szerezni kaját. Nyugodt tempóban sétált be a nappaliba, és egy kis idő múlva már éreztem is magam mögött a testéből áradó melegséget.

- Feszültnek tűnsz – suttogta, majd az egyik kezét a derekamra simította. – Mi történt, ami ennyire felhúzott?

- Bonnie Bennett kis híján leleplezett – sóhajtottam, majd beletúrtam a hajamba. Próbáltam tudomást sem venni arról, hogy Mason ismét valahogy beférkőzött a privát szférámba.

- Hatástalanítottad, ugye? – kérdezte, és a hangjában némi aggodalmat véltem felfedezni.

- Természetesen – fordultam meg, de nem számoltam azzal, hogy Mason ennyire közel lesz hozzám. Jóval magasabbnak tűnt nálam, önkénytelenül is végignéztem rajta. Farmert és egy fehér pólót viselt, ami nagy szerencsétlenségemre elég szűk volt, így tökéletesen láttatta a kidolgozott felsőtestének minden fontosabb vonalát. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy a meglepően helyes pasik túl közeli látványától való elgyengülést már évekkel ezelőtt kinőttem. Most mégis éreztem, hogy a légzésem felgyorsult. A józanész azt diktálta, hogy valami kifogást keresve hátráljak ki valahogyan a helyzetből, de mióta hallgatok én rá? A kíváncsiság, hogy ez után mi történhet, mindennél nagyobb erővel hatott rám.

- Roseanne – simított végig az arcomon Mason. – Ennyi jár nekünk – suttogta, majd az arca vészesen közeledni kezdett felém.

- Meg ne próbáld – hajtottam hátra a fejem, és a kezem segítségével megnagyobbítottam a köztünk lévő távolságot.

- Semmi értelme ellenkezned – mosolyodott el, és ezzel együtt az utolsó esélyem is elillant arra, hogy ne hajtsak fejet az akaratainak.

…folyt.köv.

______________________________