Éreztem, ahogy a súlyom alatt besüppedt az ágy. Szinte magatehetetlenül omlottam a párnák közé, ahogy Damon félig rám nehezedett. Érintései nyomán jóleső bizsergés futott át a bőrömön, sürgetően kulcsoltam össze kezeim a tarkóján, és húztam magamhoz egy csókra. Esetlen próbálkozásokat tettem arra, hogy az ingjét kigomboljam, de mivel közben ő a nyakamat vette ostromba, nem igazán tudtam koncentrálni a feladatomra, és el is buktam. Damon gúnyosan elmosolyodva segített, majd rólam is lehámozta a falatnyi selyemhálóinget. Éreztem mindent, ahogy hozzám ért, ahogy megcsókolt, nem lehet, hogy ez mind csak illúzió. Nem lehet egy újabb álom, ahhoz túl valódi.

- Roseanne, ébredj már – simogatott Mason, miközben mellém telepedve próbált felkelteni. Arcvonásaiból ítélve nem éppen ebben a pillanatban kezdte, mivel elég bosszúsnak tűnt. – Hála az égnek! Egy Rosabelle nevű nő keres téged, meg még valaki, de neki már nem tudom a nevét. A nappaliban várnak rád – darálta, majd mintha csak valami rossz dolgon kaptam volna, lemászott az ágyról, és épp kisétálni készült, de megakadályoztam ebben.

- Tudnak még várni néhány percet – mosolyodtam el gonoszan, majd a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet. – Nekünk most valami egészen más dolgunk van.

Akármennyire is próbáltam csábosan ránézni, tekintete nem enyhült, csak még zavarosabbá vált. Bár a pulzusa a duplájára nőtt, hátrálni kezdett, egészen az ágyig. Felhúzott szemöldökkel követtem a lépteit, majd bosszúsan sóhajtottam.

- Elárulnád, hogy mi a franc bajod van? – kérdeztem kissé ingerülten, mire Mason dadogni kezdett, amiből egyetlen értelmes szót nem tudtam kivenni.

- Tudom, hogy mindjárt meggondolod magad, és ismét le leszek rázva – fogalmazta meg röpke egy perc után úgy, hogy végre megértsem én is. – Amiről tudjuk, hogy nem lesz befejezve, jobb el sem kezdeni. Csak felhúzol.

- Hát persze, mert én úgy nézek ki, mint aki csak fel akar húzni – mosolyodtam el, majd ismét közelíteni kezdtem felé, de ő még mindig csak bizonytalanul méregetett. Az arcvonásaiból ítélve teljesen hülyének nézhetett. Egy gyors másodperc töprengés után el kellett ismerjem, hogy a helyzet számomra kezd egyre megalázóbb lenni.

- Rendben, te tudod – vontam meg a vállam, majd a köntösömet gyorsan magamra kapva azon voltam, hogy mielőtt még a szégyen első vörös foltja megjelenne az arcomon, kiosonjak a helységből. Egyik pillanatban még szilárd talaj volt a lábam alatt, a másikban pedig egy jókora repülés után ugyanez az érzés a hátam mögé került. Valaki vagy valami nálam talán nagyobb erővel rántott vissza a hálóba, és a terve olyan jól sikeredett, hogy a falon felkenve landoltam. Éreztem, ahogy a félelem fagyos érzése hatalmába kerít.

Amint a lábam ismét talajt ért, összeszedtem magam, és szememmel kétségbeesetten keresgélni kezdtem Mason után. Háromszor végigfuttattam tekintetem a szoba minden egyes pontján teljes sikertelenséggel, amikor az ajtó hangosan becsapódott. Iszonyatosan megijedtem, de ez a fokozott állapot nem tartott tovább egy másodpercnél, amikor ugyanis Mason végre színre lépett. Íriszei furcsamód a megszokottnál is világosabban csillogtak, ismét magabiztosnak tűnt. Mosolyogva sétált oda hozzám, amíg én szoborrá dermedve figyeltem minden egyes rezdülését.

- Mi történt? – kérdeztem kissé zihálva, majd óvatosan ellöktem magam a faltól, és én is megindultam felé. A fejemben csak egyetlen egy mondat visszhangzott újra meg újra: Hogy a fenébe képes ekkora erőt kifejteni, amikor ő csak egy egyszerű vérfarkas?

- Semmi – vonta meg a vállát, majd a magabiztos mosolyát ismét magára vette, és szépen lassan visszanyomott a falhoz. – Hát, ha ennyire szeretnéd. Tudod, hogy neked képtelenség nemet mondani, és ugyan én miért tenném? – kérdezte, majd száját az enyémre tapasztotta.

- Azt szeretném én is remélni, mármint azt, hogy nekem nem lehet nemet mondani – jegyeztem meg, de csak gondolatban, miközben Mason ostromlásának kénytelen voltam megadni magam, ismét.

Akármennyire is töröm az agyam rajta, mindig ugyanoda jutok el. Minden tíz másodpercnél hosszabb gondolatmenetem odáig fajul, hogy a középpontban ismét Mason Lockwood lesz, és ez határozottan nem jó értelemben mondom. Bárki ott lehetne, még az utolsó utcaseprő is Mystic Falls utcáiról, csak és kizárólag Mason nem, hiszen semmi fajta érzelmi függőséget nem alakíthatok ki vele, ő számomra csak egy bábu. Nem tehetek semmi olyat – főleg vele nem -, ami hátráltathatja a tervem tökéletes kivitelezését. Furcsa dolog, hogy amíg ő lassan elvezetett az ágyig, majd ugyanúgy ledöntött, ahogy álmomban Damon tette, én azon gondolkodtam, hogy mennyire szánalmas egy ember valójában. Hiába a zord külső, a tökéletesen kidolgozott, erős test, az agyát teljes mértékben a női nem különböző egyedei irányítják. Eddig Katherine Pierce bűvkörébe tartozott, most pedig ahogy újjászületett, egyre inkább kezd fejet hajtani Roseanne Fell egyeduralmának. Az emberek feletti uralkodás mindig jó érzéssel tölt el ugyan, de Mason esetében egy cseppnyi lelkiismeret furdalást érzek. Nem is értem, hogy miért gondoltam magam egy kicsit is jobbnak, mint Katherine. Hiszen ugyanazt csinálom, amit ő. Önös céljaimra használom fel Masont, noha visszaadtam az életét, tőlem függ minden egyes másodperce. Bár nem úgy látszik, mintha bánná, mindazonáltal kétségbeejtő, hogy a jóság szikrája sem található már meg bennem. Néhány hónap kellett, és kikopott a könyörületesség, az alázat és minden, ami elengedhetetlen boszorkányerénynek mondható. Ki tudja, lehet, hogy Mason most szívvel-lélekkel teszi azt, amit épp az ágyamon művelünk, de számomra csak egy kis unaloműző játék.

Sietősen fosztott meg az előbb felkapott köntösömtől, majd magát is a vékony fehér pólójától. Nyaka köré a kezeimet fontam, derekára pedig a lábaim kerültek. Követelőzően húztam magamhoz amilyen közel csak bírtam, de belemosolygott a csókba, és rögtön el is vált tőlem.

- Van itt még néhány zavaró tényező – suttogta, majd őrületes lassúsággal felfelé kezdte gyűrni a fehér selyemhálóinget rajtam. Minden egyes újonnan fedetlenné vált négyzetcentiméteremre apró csókokat lehelt, mire idegesen fészkelődni kezdtem alatta.

- Ne akarj megőrjíteni – leheltem erőtlenül, behunyt szemekkel, magamban persze teljesen másra gondoltam – Már csak azért se húzd sokáig a dolgokat, mert ha egyszer begurulok, esküszöm, hogy darabokra téplek! – tettem hozzá, szigorúan magamban.

- Oké, ahogy akarod – nevette el magát, majd egy szempillantás alatt lekapta rólam a hálóinget, is magáról is még az általa zavaró tényezőnek kikiáltott dolgokat. – Úgysincs sok időnk, lent várnak.

- Ez a beszéd – mosolyodtam el én is, és meg sem várva azt, hogy ismét fölém tornyosuljon, elengedtem és ülő helyzetbe tornáztam magam. Újfent köré tudtam fonni az immáron igencsak vékonykává vált karom, ő pedig gondolkodás nélkül az ölébe húzott. Alsó ajkamat kicsit beharapva nyomtam el egy így is elég hangosra sikeredett sóhajom. Két térdemen megtámaszkodva egyenesedtem fel, így Mason szája immáron a nyakamat kényeztette. Éreztem, ahogy mindkét kezével a fenekem alá nyúl, és egy picit megemelt, így ismét a derekára kulcsoltam a lábam. Lassan eresztett le, egészen addig, amíg végül a vállára nem hajtottam a fejem. Megadóan simultam a karjaiba, ezáltal teljesen kiszolgáltatva magam az ő akaratának, átadva neki az irányítást.

Alig telt el éppen csak annyi idő, hogy megszokjam ezt a helyzetet, az ajtó bődületes erővel kicsapódott, a látókörömbe pedig egy igazán ismerős ember úszott be. Rosabelle arca rezzenéstelen volt, túlzottan nyugodt, mintha csak a legelőkelőbb teapartira sétálna be. Az ajtóban észrevett minket, és egy pillanatra ugyan megtorpant, de a méltóságából egy porszemnyit sem veszítve, korrigálta a kis hibáját. Tudtam, hogyha a látottak után még szóra nyitja a száját, akkor itt kő kövön nem marad. Ijedten löktem el magamtól Masont, aki csak akkor értette meg a reakciómat, mikor megfordult, de aztán néhány másodperc alatt felfogta, hogy mi is történik valójában. Paprikavörös arccal magára tekerte a takarót.

- Nem hiába mondják, hogy maga a Lockwood család feketebáránya – vetett Rosabelle egy lenéző tekintetett Masonre, majd lassan, megfontoltan rám nézett. Ez idő alatt nekem sikerült magamra varázsolnom a köntösöm. – Veled meg beszédem van, nagylány!

Fejével egy kicsit biccentett, majd egy szó nélkül elindult lefelé a lépcsőn. Nem volt mit tennem, tátogva bocsánatot kértem Masontől, majd a köntösömet szorosan összekötve követtem Rosabelle-t. Tudtam, hogy tőle négyszemközt egy nagyobb fejmosást kapok, hiszen ő is ahhoz az elvhez tartja magát, amit már többször említettem. Eldöntöttem, hogy tiszteletteljesen végighallgatom a prédikációt, mindeközben megtartom a tökéletes nyugodtság látszatát, kerüljön bármibe is. A nappali bejárata előtti utolsó lépteket szinte teljes magabiztossággal tettem meg, ám a képzeletbeli szarvamat hamarosan letörte valami. Egy idegen férfi állt előttem, makulátlan öltözékben és kinézettel, amitől legszívesebben sírtam volna. Méltóságom utolsó morzsái ebben a minutumban hullottak szét a padlón, hiszen itt egy vadidegen, én pedig egy szál átlátszó kis köntösben szétzilált hajjal, lefolyt sminkkel a ház úrnőjét játszom. Valójában inkább egy olcsó kurvának tűnnék, semmint egy magabiztos, tökéletes angol kisasszonynak, aki a szemérmesség és a tradíciók megtartásának a két lábon járó mintapéldája.

Ahogy a férfi megfordult, nem bírta megállni, hogy döbbenten végig ne nézzen rajtam, amitől az én arcom is vöröses árnyalatokat kapott. Bár nem látszott rajta, a szemöldöke rángása elárulta, hogy bizony neki is igen kényelmetlen a helyzet. Rosabelle bezzeg, egy csepp zavar nélkül, szinte győzelemittas arckifejezéssel ugrott közénk, hogy bemutasson minket.

- Elijah, ő az unokám, Roseanne – mutatott be engem elsőként, majd egy szempillantás alatt mellém lépett. – Roseanne, ő egy igen régi barátom, Elijah. Meg kell ismerkednetek egymással!

- Nagyon örülök – mondtam a lehető legtermészetesebbnek tűnő műmosoly kíséretében, majd a kezemet az Elijah nevezetű pasi kezébe helyeztem.

- Részemről a szerencse – fogadta a kedves gesztust, és amint hozzáértem, megállapítottam, hogy egy nagyon erős vámpírral állok szemben. Ez két szempontból is volt számomra igencsak zavaró.

Először megemlítem az enyhébbet. Nos, valami olyasféle erőt érzek a közelében, ami rám is szinte bénító hatással van, úgyhogy a pasi vagy földönkívüli, vagy az időszámításunk előtti minimum hatodik évszázadból jött, és azóta szívja a jónép vérét. Kétségem sem lenne afelől, hogy ha csak csúnyán néz rám, már képes vagyok apró darabokra törni, szóval akárki is legyen, muszáj lesz jó kapcsolatot ápolnom vele. Most pedig jöhet a kínosabb téma, ami igazából ebből adódik. Ha valóban vámpír, akkor olyan kifinomult hallása van már, hogy a mi kis játszadozásainkat Masonnel tökéletesen hallotta, ami ismét csak elég kellemetlen, még ha az ember a saját házában is csinálja azt. Bár abban sem lennék biztos, hogy átlát a falakon, ki tudja, hogy mikre képesek még vámpír őseink.

- Megkínálhatom esetleg valamivel? És téged, kedves Rosabelle? – kérdeztem negédesen, miközben intettem, hogy nyugodtan helyezzék kényelembe magukat.

- Egy tea jól esne, ugye Elijah? – mosolyodott el nagyanyám, mire én egy pillanat alatt eltűntem. A konyha rejtekében szembetaláltam magam Masonnel, akinek arcán még mindig a vörös szín volt a domináns. Gyorsan kipakoltam a kancsót és a csészéket, majd Mason kezébe adtam.

- Ráérősen szerválj nekem valahonnan forró vizet, nekem tökéletesen mindegy, hogy milyen módon, de muszáj összeszednem magam egy kicsit – suttogtam, majd még mielőtt egy árva szót mondhatott volna, faképnél hagytam, és a szobámban kezdtem el dobálni a ruháimat.

Jó két perc vad keresés után találtam egy alkalomhoz illő darabot. Azt hiszem a kiskosztüm a köntös után túl nagy és éles váltás lenne, így egy kissé lengébb ruhát választottam. Hajamon néhányszor átfuttattam a fésűt, majd egy óriási hajcsat segítségével a fejemre, mintegy kontyként rágyűrtem. A sminklemosóval átitatott vattapamacs pillanatok alatt eltűntette a lefolyt szemfestékemet, így egy kis idő múlva már spirálozhattam is. Gyorsan visszarohantam a konyhába, majd Masonnek egy puszit dobva, immáron makulátlan külsővel visszasétáltam a vendégeim közé.

- Tehát, minek köszönhetem a látogatást? – kérdeztem érdeklődően, majd számhoz emeltem a csészét, és hol Rosabelle-re, hol pedig Elijahra néztem.

- Ismersz egy bizonyos Elena Gilbertet? – szólalt meg Elijah először. A név hallatára görcsberándult a gyomrom, és ismét emlékképek száza rohamozta meg elmém. Éreztem, hogy a hangom nagy valószínűséggel el fog csuklani, így csak bólintottam egyet. – Nos, a segítséged kéne. Ugyebár tudod, remélem tegezhetlek, szóval Elena egy ideje elköltözött Mystic Fallsból, de erre a hétvégére vissza fog térni. Valahol el kell kapjam, és jobb ötlet híján Rosabelle azt az ötletet adta, hogy hívd meg őt egy itt tartott estélyre, hiszen rád még nem gyanakszanak a Salvatore testvérek – foglalta össze néhány mondatban.

- Rendben, tehát bulit kell szerveznem – sóhajtottam, majd beadtam a derekam. – Oké, és szabad megtudnom, hogy milyen okból akarja elkapni Elenát?

- Meg kell védenem – mondta a lehető legtárgyilagosabban. – Muszáj neki sértetlennek maradnia, de lelkileg nem áll olyan masszív lábakon, hogy ne forduljon meg a fejében az öngyilkosság, továbbá Stefan kitalálta, hogy mindenáron vámpírt akar belőle csinálni, ami számunkra nem éppen lenne jó hír.

- Miért nem lehet Elenából vámpír? – zavarodtam össze – Oké, nem bírom, voltak nézeteltéréseink a múltban, de ezt most valóban nem értem.

Ezek után eldarálták nekem az átkokat, és azt, hogy Elena ki is valójában. Sosem gondoltam volna, hogy a maga kis szerény valójában egy ilyen erős faj, mint a vámpírok sorsa múlhat rajta, és az ő testi épségétől. Bár nem repesek az ötlettől, hogy meginvitáljam szerény kis hajlékomba, de Elijah-nak, sem merek ellent mondani, így maradt a parti szervezős ötlet. A továbbiakban fél percenként néztem az órára, hogy mikor tűnnek már el. A legkevésbé sem volt kedvem értelmetlen trécselésekhez. Isten az égben meghallgatta könyörgésem, és nem sokkal nyolc óra után végre leráztam a hívatlan vendégeket. Gondosan megvártam, amíg ráfordulnak az erdei útra, majd minden ajtónak nevezett nyílászárót duplára zártam. Sok kedvem nem volt ismét valami kellemetlen meglepetésre megszakítani a Mason társaságában eltöltött igencsak kedvemre való órákat. Vámpírsebességben szeltem a lépcsőfokokat, majd bekopogtam hozzá.

- Ne kínozz, kérlek! – mondta elnyújtottan Mason, majd lassan kinyitotta az ajtót. – Nem tudom, hogy most mi fog minket félbeszakítani.

- Ne stresszelj már, olyan vagy, mint egy szűz kislány – mosolyodtam el rajta, majd ő is átváltott ragadozó szellembe, és egy pillanat alatt behúzott az ajtón.

- Rendben, de ígérd meg, hogy több vendéget nem vársz mára! – kérlelt, miközben a falnak megtámasztott, és ölbe vett.

- Nincs több ember a listámon – mosolyogtam, és nem vártam meg, amíg ő megteszi az első lépést, így ezúttal én tapadtam a szájára.

Ahogy közelebb húztam volna magamhoz, egész teste megfeszült, és elengedett. Hála a reflexeimnek, nem pottyantam a fenekemre, hanem megálltam a saját két lábamon. Furcsa módon Mason egyre jobban hátrált tőlem, tekintetével pedig végig a padlót fixírozta. Minden izma megfeszült, lehetett látni rajta, hogy erősen izzad. Én magam ott helyben ledermedtem, mozdulni sem bírtam. Fogalmam sem volt arról, hogy mi baja lehet.

- Mi történt? – kérdeztem remegő hangon, majd én is hátrálni kezdtem. Mason végre rám nézett, írisze ismét sárgássá változott. Ekkor már éreztem, hogy nagy gáz van.

- Sajnálom – suttogta még mindig teljesen, megfeszülve, majd egy üvöltés után láttam, hogy az épp húsz perce magára aggatott pólója darabokban kerül a földre.

Még ekkor sem értettem tisztán, hogy mi történik, így gyorsan kirohantam az ajtón. Hallottam, hogy bent Mason velőtrázóan ordít, majd néhány perc múlva elcsendesedett minden. Egy nagy sóhaj után összeszedtem minden bátorságomat, és benyitottam. Épp csak a fejemet dugtam be, máris egy hatalmas morgást hallottam. A szoba közepén egy farkas állt, és egyenesen rám vicsorgott. Amint farkasszemet néztünk egymással, meg kellett állapítanom, hogy a futás néha elég gyáva mód, de az előzetes ismereteim alapján egy kis harapása is végzetes lehet számomra, így ezt a szánalmas, de hasznos módot kellett választanom az életem megmentése érdekében. Hiába csaptam rá az ajtót, nem tűnt számára akadálynak, így egy kis idő múlva már utánam rohant. Egy nőies sikítás közepette a bejárati ajtót is rácsaptam, de még mielőtt futni kezdhettem volna, egy erős kar elkapott, és elhúzott az útból.

- Vigyázz! – hallottam egy hangot, majd csak azt érzékeltem, hogy a földön ülök, a Masonből átváltozott farkas pedig határozottan áttöri ezt az ajtót is, de valahogyan Damon elé állt, és egy határozott mozdulattal, az épp ugrás közben lévő farkast leszúrta.

Egy hangos vonyítás után a farkas, saját vérében a földön terült el. Ugyan még egy kissé próbált kapálózni, de egy kis idő után alábbhagyott minden mozgása. Damon egy karóval szinte a földbe szúrta. Ekkor jöttem rá, hogy most a megrémült lányt kéne játszanom – amitől valljuk be, nem is voltam olyan messze -, így szememből patakokban könny kezdett el folyni. Összehúztam magam a földön, szememet a kezeimmel fedtem.

- Na látod, ezért mondtam, hogy ne költözz az erdő közepére! – mondta dühösen Damon, miközben még mindig a farkast méregette. – Gyere, bekísérlek. Utána elrendezem ezt a dögöt!

Kurtán bólintottam, majd engedtem, hogy felkanalazzon a földről, majd a lépcsőn keresztül a szobámba vezessen. Minden egyes pillanatban azon voltam, hogy valahogy marasztaljam, hiszen tudom, hogy egy hagyományos karótól nem fog meghalni Mason vérfarkas mása. Csak egy kis idő kell neki, és összeszedi magát.

- Nagyon köszönöm, hogy megmentettél – néztem könnyes szemekkel Damonre, aki egy rövid mosoly után ismét magamra akart hagyni. – Ne! Ne menj még! Mondd el, hogy honnan tudtad!

- Mit honnan tudtam? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

- Hogy ez az állat itt lesz – váltottam ismét hisztériás hangnemre. Bár, ha jobban belegondolok, ez a kérdés valóban furdalta az oldalamat. – Tehát?

- Megérzés – vonta meg a vállát, majd kisietett az ajtón.

Közben én gyorsan felkeltem az ágyamról, és az ablakhoz sietve elégedetten konstatáltam, hogy a farkasnak időközben nyoma veszett.

- Fuss édes, ha drága az életed – mosolyodtam el, és a sűrű erdő felé emeltem tekintetem. Úgy éreztem, hogy mindez most, ezzel a fontos pillanattal elkezdődött. Ettől a pillanattól kezdve már biztosan nem lesz megállás.