2011. február 2., szerda
Sziasztok!
Bár csak szombatra ígértem, előbb kész lett - és ez nálam igazi ritkaság -, így hétvégén már az első fejezetet publikálhatom. Nos, a prológusról annyit, hogy kedvcsináló, és a könyvekben általában fél oldalt szánnak rá, így én sem nyújtom hosszabbra. Egy szóval jellemezve a prológust és a második évadot nem jutott eszembe jobb szó annál, hogy BETEG! Ez valóban az lesz, egyáltalán nem a megszokott stílusban fogom írni. Mindenesetre szeretném, ha kitartanátok mellettem, mivel szerintem ez izgalmasabb lesz, mint az előző volt. Kommenteknek, véleményeknek a chatben már most örülnék. Ennél a szösszenetnél jobbat nem találtam kedvcsinálóra, remélem nektek is tetszeni fog! Jó olvasást -és remélhetőleg kommentelést- nektek!
Vic
Prológus - Apokalipszis
Hát ez a nap is eljött, jobban mondva éjjel. Mi, vámpírok, le sem tagadhatnánk, hogy az éj szülöttei vagyunk. Ahogy lemegy a nap mozgásba lendülünk, az adrenalin szintünk – már ha van olyan – az egekbe nő, mozgásunk felgyorsul, sokkal éberebbek leszünk. Egyszerűen hajt a vérünk, és ez az állapot nem szűnik meg magától, csak hajnalban. Egészen addig poklok pokla, ha egy helyben kell maradnunk, főleg, ha mindez táplálék, friss vér nélkül zajlik.
Vámpír vagyok, az éjszaka teremtménye. Bár van gyűrűm és zavartalanul járkálhatok nappal is, ez nem változtat a tényen. Minden egyes előbb felsorolt tulajdonság igaz rám, csak leplezem, méghozzá elég ügyesen. Hónapokig titkolni tudtam még a saját fajtám elől is ezt a tényt. Végül én magam öntöttem tiszta vizet a pohárba. De erről inkább később beszélnék. Vissza a jelenbe.
Éjjel van, éppen olyan esős, szeles, mint akkor, mikor utoljára jártam itt. Igaz, a fákon most egy kicsivel több levél hajladozik, de a hely hatása szinte ugyanolyan. Előttem egy hatalmas szikla tornyosult, mögötte a halált rejtő szakadékkal. Bár tudom, ha most felmennék, egy csepp félelem sem lenne bennem, nem úgy, mint régen, ennek ellenére mégsem teszem. Valami azt súgja belül, hogy ne tegyem meg. Túl sok emlék törne felszínre, amiket már rég mélyre ástam magamban. Mondatok, szavak, amiket még gondolatban sem mondok ki, és hallani sem akarom őket. Nem megyek fel, maradok…
Ahogy végignéztem magamon, egy pillanatra a farmer, sportcipő, pulcsi összeállítást láttam, de megráztam a fejem, és újra tisztává vált a kép. A csizmámon egy rakás sár éktelenkedik, de azon kívül mindenem makulátlan. Ennyit megengedhetek magamnak, hiszen reggel óta talpon vagyok, és az időm nagy részét erdős helyeken töltöttem. Hol máshol lennék? Mystic Fallsban? Az a hely számomra már nem létezik, és őszintén megvallva mindent meg is tettem azért, hogy a térképről is eltűnjön. Mire jó a tűz?
Alig egy mérföldre innen minden lángokban áll, hála nekem. Elpusztítottam mindent és feláldoztam jó néhány lakost, barátot, családtagot a célom érdekében. Tönkretenni mindent, amit csak lehet, ami neki valaha fontos volt. Milyen buta, bosszúálló cél ez, nem ép elmére utal, de hát hogy is beszélhetnénk az én esetemben ilyenről? Hiszen már hónapokkal ezelőtt elborult, megőrültem. Nem tudtam feldolgozni mindazt, ami körülöttem történt, teljesen lesokkolt. Nem volt mellettem senki, hogy segítsen, vagy legalábbis nem engedtem senkit annyira közel magamhoz, hogy meglássa azt a harcot, amit magammal vívok, és amiből egyértelműen nem jöhettem ki jól. Talán egyvalaki volt az, aki betekintést nyerhetett volna…
Hallottam, hogy megérkezett. Akármennyire lopózni akart, elárulta a talpa alatt elhelyezkedő száraz falevelek sokasága. Fájdalmas mosolyra húztam a szám, és mozdulatlanná váltam. Megvártam, amíg odaér hozzám, és a szemembe néz.
- Tudtam, hogy itt talállak – mondta rezzenéstelen arccal, de a tekintete elárulta: ő is gyűlöli ezt a helyet.
- Az jó, mert percekkel ezelőtt még nem tudtam, hogy itt fogok kikötni – kezdtem bele csevegős hangnemben, majd lassan sétálgatni kezdtem. – Mystic Falls lángokban, azt hiszem megtettem mindent, hogy pokollá tegyem a földi léted.
- Valóban, egész jó munkát végeztél, mondhatni tökéleteset. Egy dolgot viszont kihagytál, nem számoltál vele. Egyetlen egy dolog maradt, amiért még mindig érdemes élnem – nevetett fel, és olyan diadalittas arcot vágott, hogy legszívesebben elfordultam volna, de nem tettem. Erős maradok.
- Kihagytam volna valamit? Hát persze – úgy tettem, mint akinek épp most esik le valami. – Még nem öltelek meg!
Egy szempillantás alatt karó került a kezembe, és negédesen vigyorogva közelebb léptem hozzá. Forgattam, méregettem a fadarabot, miközben ő hátrálni kezdett.
- Te is tudod, hogy képtelen vagy megölni. Erősebb vagyok nálad! – sziszegte, de maga sem volt biztos a mondandója igazában.
- Majd meglátjuk – nevettem fel, és tartva vele a szemkontaktust egy óvatos mozdulatot tettem.
Damon arca pillanatokon belül hófehérré vált, de nem a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől. Egyszerűen csak megijedt. Hogy mitől?
A karó a kezemben száznyolcvan fokos fordulatot vett, én pedig mosolyogva készültem Damon orra elé dörgölni a legféltettebb titkát.
- Megtaláltam a gyengepontod – nevettem, majd a szívemhez emeltem a karót. – Ha ez kell ahhoz, hogy örökké boldogtalan légy, hát nem bánom!
Ezek után minden olyan gyorsan történt. A karó megállíthatatlanul indult el a saját kezem által, és pontosan oda talált a testemen, ahova szerettem volna....
ezzel hivatalosan is elkezdtem a második évadot! Véleményeknek nagyon örülnék!
ui: aki linkcserét szeretne, vagy valamikor jelentkezett és még nem raktam ki, az írjon ide a chatbe, vagy a victoriousff@gmail.com-ra.
4 comments
