2. évad 4. fejezet -  A szoba titka 

„Kimész az ajtón, beülsz a kocsidba, és a legközelebbi hotelbe foglalsz egy szobát ma éjszakára” – hangzott el újra és újra ez a mondat a fejemben, miközben Damon átható tekintete is visszakúszott elmémbe. Minden egyes szót memorizáltam, hogy aztán ha álmomból felkeltenek, akkor is vissza tudjam mondani. Pontosan úgy, mintha meg lennék igézve.

Valójában nem voltam. Kicsinyes próbálkozás volt Damon részéről, hogy a két szép szemével el akart kábítani. Természetesen én mindent úgy tettem, ahogy ő mondott, hiszen ha látja, hogy terve célba ért, onnantól leszáll rólam. Legalábbis én ezt gondoltam. Semmi kedvem nem volt leleplezni magam, és nyílt lapokkal játszani. Annak is eljön majd az ideje, de nem most. Még nem.

Gépies mozdulattal kaptam fel a kocsim slusszkulcsát, majd szó nélkül, nyugodt tempóban sétáltam le a lépcsőn. Beültem az autóba, gázt adtam, és valóban meg sem álltam az első hotelig. Bár inkább valami ócska kis erdei szállónak nevezném, ahol még a színes tévé is luxuscikknek számít. Szinte belöktem a bejárati ajtót, úgy értem a helyiségbe. A pult mögött egy hetven körüli ősz, szakállas férfi ült, fejét hátrahajtva szuszogott. Óvatosan rányomtam az asztali csengőre, mire hirtelen felijedt.

- Tessék kisasszony, mit parancsol ilyen késői időben? – kérdezte pislogva, ám a legnagyobb tisztelettel. Elnyomtam egy mosolyt, de úgy, hogy ő ne vegye észre.

- Szeretnék egy szobát a mai éjszakára – kezdtem bele, majd a tárcámért nyúltam. Körbe néztem, de nem láttam sehol kártyaleolvasót, így arra a következtetésre jutottam, hogy a Master Card ezúttal a helyén marad.

- Három szobánk van szabadon. Egy darab kétágyas, és kettő darab egyágyas. Melyiket parancsolja a kisasszony? – kérdezte nyájasan, miközben valami füzetkét lapozgatott.

- Az egyik egyágyast szeretném – válaszoltam röviden, mire serényen firkálni kezdett. Eltűnt a pult mögött, majd egy kulccsal a kezében tért vissza.

- Ez pontosan negyvennyolc dollár lesz – mondta, majd a kezembe adta a kulcsokat. Magamban feltettem azt a kérdés, hogy vajon mi a fene kerül ennyibe ezen a lepusztult koszfészken. Természetesen átnyújtottam neki az előbbi összeget, majd rögtön a lépcső felé indultam.

- Kér esetleg holnap reggelit vagy ebédet? – szólt utánam, mire a gondolataimba a reggelire és az ebédre nem éppen egy svédasztal jutott eszembe. Ez van, elég rég vettem már magamhoz normális táplálékot.

- Nem, köszönöm! Korán reggel indulok – mosolyogtam vissza, majd végre elindultam a szobám felé.

Egy szűk, dohos lépcsőház vezetett felfelé, nem volt épp a legbizalomkeltőbb. Lassan lépkedtem fel, hátha fent tartózkodik valaki, aki előtt nem kéne vámpírgyorsaságban illegetnem magam. Idegtépő lassúsággal szeltem a lépcsőfokokat, míg végül az utolsót is magam mögött hagytam. Megtaláltam a hetes számú ajtót, aminek zárjába tökéletesen beleillett az imént kapott kulcsom. Lustán tártam ki az ajtót, és nagy sajnálatomra a belső sem volt sokkal jobb, mint a külső. Egy rozoga ágy volt, amihez egy valaha fehér, most inkább sárgás ágynemű tartozott. A dohos, ázott szag itt sem maradhatott el, így hálát adtam az égnek, hogy semmi ruhát és bőröndöt nem cipeltem magammal, hiszen úgysem lenne hely arra, hogy akárhova is kipakoljak. Már csak a csótányok, meg egyéb közkedvelt rágcsáló állatok jelenlétét hiányoltam. Lehuppantam az ágyra, ami egy nagyot reccsent az alig ötvenkét kilóm alatt. Lemondóan néztem az alattam elhelyezkedő fekvőalkalmatosságra, majd úgy döntöttem, hogy többé nem lépek vele közelebbi kapcsolatba.

A szobához még tartozott egy polc, tele könyvekkel és régi videokazettákkal. Óvatosan megközelítettem, majd lekaptam egy könyvet. Az összesnek szinte ugyanolyan kötése volt, egyiken sem volt cím vagy szerző. Furcsálltam, de úgy döntöttem, hogy belenézek, veszítenivalóm nincs. A megsárgult lapok alig kivehető, fakó kézírásokat tartalmaztak. Gyorsan felkapcsoltam az összes szobában lévő lámpát, és megpróbáltam kiolvasni a betűket. Röpke két perc után vettem észre, hogy ezek bizony nem angolul voltak, és mégis folyékonyan olvastam.

- Ez valami boszorkánykönyv? – kérdeztem hangosan, majd gyorsan le is szidtam magam, és körbenéztem, hogy Damon nincs-e valahol a közelben. Elvégre neki azt kéne látnia, hogy én nem értek ebből semmit. Az ablakhoz rohantam, de a kocsija nem állt a szálló előtt. Bár gondoltam, hogy nem autóval közlekedik, amikor a sétálása is gyorsabb, mint annak a tragacsnak a végsebessége.

Leraktam a könyvet, majd magamban mormolni kezdtem a jól megszokott igét, amivel leellenőrzöm, hogy hallótávolságon belül tartózkodik-e valami természetfeletti lény. Nem érzékeltem semmi ütközést, így Damon biztosan nem kísérhette figyelemmel azt, hogy épp mit csinálok. Nagy valószínűséggel Mason után eredt, ami több szempontból is ártalmas rám nézve.

1. Ha elkapja Masont, és az a nyomorult kis életéért könyörögni kezd, Damon biztosan fel fogja neki ajánlani a szabadságot, ha megmondja, hogy mit keresett nálam.

2. Mason pedig mindent el fog neki mondani, így akármikor olyan meglepetést okozhat nekem, amire nem tudok előre felkészülni. Az pedig határozottan rossz. És én nem szeretem, ha valami rossz. Sajnálom.

3. Még az is lehet, hogy kérdés nélkül kitépi Mason szívét, és akkor én ismét megkereshetem és feltámaszthatom. Bár ha van egy kis eszem, újra már nem fogom megtenni, így is elég rizikós vele az élet. Tehát egyedül maradok a saját kis villámban.

Ekkor rájöttem, hogy Mason Lockwood igencsak a terhemre van. Igen, jól néz ki, az nem vitatható. Kellemes társaság, már ha épp emberalakot ölt, de eléggé ledöbbenti az embert, amikor a helyes és szexi félisten helyett egy undorító, nyáladzó farkas morog rá a szobája közepén. Pláne, ha az illető esetlegesen egy vámpír, akire, mint tudjuk, egy vérfarkas harapása lassú és kegyetlen kínokkal tarkított napokat hoz ajándékul, majd a szörnyű, és végleges elégést a pokol legmélyebb bugyraiban. Vámpírtársaim, ezt még egymásnak sem kívánhatjuk. Így hát mennyit ér Mason, ha az ember fia állandó életveszélyben van mellette.

Lehet mégis csak nekem kéne utána erednem, és egy laza mozdulattal el is távolíthatnám a szívét a helyéről. Egy pillanatra ez a lehetőség is megfordult a fejemben, de az ”ülj a hátsódon, és olvass tovább” most jobban vonzott. Időközben rájöttem, hogy szeretem a veszélyes helyzeteket. Vállalom a következményeket, és minden velejáróját, ha kiderül, hogy ki vagyok. Imádok meglepetést okozni, és azt is, ha olyan helyzetbe keveredek, amiből a legtöbben sosem tudnának kikecmeregni.

Tehát tovább olvastam a könyvet, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez az írás nagyon hasonlít a Grimoire-hoz. Valami másik remekmű lehet, ami a hozzáértőknek igazi kincs. Én pedig abszolút hozzáértőnek érzem magam, így továbblapoztam. A fél könyv erőteljes fekete mágiáról szólt, azt taglalták, hogy miként tudom kiontani mindenféle lénynek az életét úgy, hogy még véletlen se érjek hozzá a két szép kezemmel. Mosolyogva a táskám mélyébe rejtettem a könyvet, majd újabbakat vettem le a polcról. Az egyikben Tolsztoj ”Háború és béke” című igencsak tartalmas regényét találtam, benne apró levelekkel, amiket legalább száz éve írhattak. A papírok töredezve voltak, a tinta elmosódva. Bizalmatlan arckifejezéssel nyitottam fel egyiket-másikat, és olvastam bele.

- Uram Atyám! Ezek az első világháborúban íródtak – tátottam el a szám, és elmerültem a sorokban. Mohón faltam a betűket egymás után, majd levélről levélre egy gyönyörű love story rajzolódott ki a fejemben.

A leveleket egy angol férfi írta a kedvesének, akit itt, ebben a szállóban helyezett biztonságba a háború végéig. Talán húsz-huszonegy évesek lehettek, és csak félévente tudott írni a fiú, hiszen a fronton volt, és erre a kontinensre akkoriban igazán nehéz feladat volt levelet juttatni. Az fogott meg a legjobban ebben, hogy még két év elteltével is ugyanolyan szenvedéllyel ír a katona, mintha csak három napja találkoztak volna utoljára. Ami viszont aggasztó volt, hogy az ötödik levél után nem találtam többet, és csak remélni tudtam, hogy a férfi végül hazaért, és nem történt semmi tragikus vele a háborúban. Nehéz szívvel hajtottam be a könyvet, aminek a borítójából ebben a pillanatban egy újabb kis cetli csúszott ki. Szinte remegő kézzel húztam ki a nehéz kötés alól, majd összeszorult gyomorral olvasni kezdtem. Nem sok jót sejtetett a papír tetején lévő kereszt, ám ennek ellenére a kíváncsiságom vitt tovább.

”Mély fájdalommal tudatjuk…” – a sorban lévő további betűk a felismerhetetlenségig elmosódtak – ”Negyedik napján elhunyt.”

Szíven ütött, amit olvastam. Hát mégis csak meghalt a férfi, aki ezeket a gyönyörű leveleket küldte egykori kedvesének. Hirtelen borzasztóan éreztem magam, és szédülni kezdtem. Ahogy forgattam a papírt, apró sötétebb és világosabb foltokat találtam rajta. Könnycseppek voltak, amik az idők folyamán rászáradtak. Annyira elszorult a szívem, hogy óvatosan az ölembe ejtettem a pehelykönnyű lapot, majd összeszorítottam a szemeimet, de már nem tudtam az ellen tenni, hogy még egy apró csepp kerüljön a gyászjelentésre. Én, Roseanne Fell megkönnyeztem egy majd’ száz éves hétköznapi szerelmi tragédiát.

Francba ezekkel a hülye vámpírdolgokkal. Így minden felerősödik – morogtam magamban, majd a könyvet nyitott állapotban az asztalon hagytam, és az ablakhoz sétáltam. Abban a pillanatban egy kis kavics ütötte meg az ablakot, amitől hirtelen hátrahőköltem. Mikor újra lenéztem, megláttam Masont, aki lentről dobálózott. Hirtelen nagyon ideges lettem, és fénysebességben lesiettem hozzá.

- Tűnj innen! – súgtam a fülébe, majd azzal a lendülettel vissza is tértem a szobám rejtekébe. Ám újabb kavicsok pattantak az ablakra, miközben lent a Lockwood feketebárány pimasz mosollyal szemlélte a dühkitörésemet.

- Nem érted, hogy Damon akármelyik pillanatban itt lehet? – kérdeztem úgy, mintha egy három éves óvodással beszélnék, mikor ismételten leértem hozzá. Mielőtt még ismét visszafuthattam volna, elkapta a kezem, és maga felé fordított.

- Bocsáss meg – mondta, majd a száját visszavonhatatlanul az enyémre tapasztotta. – Hol is hagytuk abba? – kérdezte vigyorogva, mikor meglátta, hogy megadóan simulok a karjaiba.

- Pontosan ott, ahol ezt az egészet be is fogjuk fejezni – mondtam teljességgel tárgyilagosan, majd elengedtem Mason kezét. – Sajna Damon befészkelte magát a házamba. Itt pedig meglehetősen szerény a higiénia – mutattam magam mögé, a szállóra.

- Már messziről éreztem a szagát – fanyalodott el Mason. – Ugye nem ide vagy száműzve? – kérdezte kétségbeesetten, mire csak lemondóan sóhajtottam.

- Itt fogok megfulladni holnap reggelig – nyüszítettem, majd újra visszakerültem Mason erős karjai közé. Éreztem rajta, hogy remeg, de tudtam, hogy ez a telihold velejárója. Álmosnak és kimerültnek tűnt, mint aki bármelyik pillanatban össze is eshet a fáradtságtól.

- Akkor nekem muszáj lesz visszamennem Carolékhoz? – ásított egyet, és ezzel még biztosabb lettem abban, hogy miként is érezheti most magát. Laposakat pislogva várta a válaszom, mire csak bólintottam egyet.

Karjait most ismét szorosabban fonta derekam köré, és minden erejével azon volt, hogy még közelebb vonjon magához. Megadóan simultam hozzá közelebb egészen addig, amíg az arcát a hajamba nem fúrta. Szája egészen a homlokomig csúszott, ahol aztán megállapodott, és egy apró csókot lehelt a hideg bőrre. Összerezzentem, ahogy ajkait magamon éreztem, majd az agyam védekező rendszere beindult. Hirtelen eszembe jutott, amit még ősapáink és ősanyáink tanításaiban olvashattam, miszerint a homlokra adott csók lehet a hűség, de a gyanakvás jelképe is. Nem tudtam eldönteni, hogy Mason esetében melyik lehet, de egyik sem tűnt a jelenlegi helyzetben valami rózsásnak. Önkénytelenül is ellöktem magamtól épp annyira, hogy kissé hátrahőköljön.

- Mi a bajod? – csattant fel hirtelen, miközben jobb kezével végigszántott az amúgy is eléggé rendezettnek tűnő hajtincsein. Csak az idegesség tettette vele ezt a mozdulatot. – Egyik pillanatban, mintha…

- Az hiszem, ez nekünk túlságosan személyes – sóhajtottam, majd egy gyors mozdulattal a parkoló padkájára huppantam, és kezeimbe temettem arcom. – Figyelj! Azt hiszem, meg kéne állapodnunk abban, hogy a továbbiakban mindenféle kommunikációt csak és kizárólag munkakapcsolati szinten folytatunk – mondtam a lehető legobjektívebben, mire Mason először döbbentnek tűnt, majd átváltott egy éles grimaszba.

- Nem értem, hogy már megint mi bajod van – kezdett el idegesen járkálni körülöttem. – Te egyszerűen kiismerhetetlen vagy. Egy perccel ezelőtt, még rendben voltunk, majd mondasz valamit, amivel mindent porig rombolsz. Mondd csak, te élvezed, ugye?

- Ne beszélj már hülyeségeket, Mason, én nem vagyok a barátnőd – emeltem rá a tekintetem, miközben a fejemben még mindig teljes káosz uralkodott.

- Én csak…

- Nincs csak! – szóltam rá erélyesen, majd hangom még fenyegetőbbé vált. – Most pedig menj vissza Lockwoodék házába, vagy mit bánom én hova.

- Ahogy szeretnéd – nézett rám, és a sértődöttség egyértelműen kiolvasható volt a tekintetéből.

- Holnap délután legkésőbb gyere haza, mert van néhány elintéznivalónk – folytattam a mondókámat, majd felkeltem a földről és hátat fordítottam neki. – További jó éjszakát!

Válaszra és ellentmondásra esélyt sem adva robogtam be az ajtón, majd mire Mason megszólalhatott volna, én már a szobám ajtaját csuktam be magam mögött. Lassan lépkedtem az ablakhoz, hogy végignézzem, ahogyan elsétál. Szerencsére nem volt az a nagyon lázadó típus, így szinte rögtön elindult vissza a város felé.

Mikor ismét végignéztem ezen a mocskos szobán, rájöttem, hogy egy percig sem szeretnék tovább itt maradni. Táskámba gyömöszöltem az összes könyvet, amit használhatónak véltem, majd elindultam a kijárat felé. Az ajtónál viszont akadályba ütköztem. Bármennyire akartam, nem tudtam kimenni. Többször is nekiiramodtam, de a vége mindig ugyanaz lett. A küszöböt képtelen voltam átlépni. Már csak a miértjét nem értettem, hiszen az előbb kétszer is kimentem rajta. Ismét megpróbáltam, de bent maradtam. Lenéztem a táskámra, és rájöttem, hogy a legtöbb könyvnek mágikus ereje van, így nagy valószínűséggel ők nem tudnak szabadulni innen. Egyenként szedtem ki a könyveket, majd dobtam ki az ajtón. Három akadály nélkül kiment, de a legrégebbi, és legsúlyosabb úgy pattant vissza az ajtónyílásból, mintha csak a falnak vágtam volna.

Gondolkodóba estem, hogy vajon mit csinálhatnék? Azt pontosan tudtam, hogy a könyvre még nagy szükségem lehet, főleg, hogy ennyire védik. Biztosan valami olyan értékes információ van benne, amihez nem akarják, hogy sokan hozzáférjenek. Eszembe jutott, amit Rosabelle tanított nekem. Minden egyes blokkoláson lennie kell egy kis résnek. Nekem már csak az a dolgom, hogy megtaláljam, és esetleg felnagyítsam, hogy ki tudjam hozni a könyvet. Persze nem volt ez olyan egyszerű dolog, hiszen minden láthatatlan volt. A könyvet egészen a küszöbig vittem, majd ott letettem, én magam pedig kisétáltam az ajtón túl. Visszanyúltam a könyvért, megdöntöttem kissé, hogy a kisebb felületű sarka legyen hozzám közelebb, így egy kis rést is észre tudok venni a varázslaton. Vagy háromszor futtattam végig a könyvet az egész résen, de nem találtam egyetlen kicsi kihagyást sem. Mikor már vagy fél órája szenvedtem vele, úgy döntöttem, hogy most pedig rongálni fogok. Kiszedtem egyik oldalt az ajtófélfát, majd rögtön meg is találtam a rést, ahol kinyitva átfért a könyv. Gondolatban megdicsértem magam, majd összeszedtem a többi könyvet, és a lépcsőház felé vettem az irányt. Terveimben az szerepelt, hogy meglátogatom ebben a lehetetlen időpontban Rosabelle-t, és vele együtt kielemezzük a könyveket. Már az sem érdekelt, ha Damon előtt lelepleződöm, csak szabaduljak innen. Borzasztó volt a légkör, szabályosan rosszul éreztem magam a falak között. Úgy tűnt, hogy miután a könyvet kiszabadítottam, már nem vár rám több meglepetés a mai este folyamán. Ám mikor épp az utolsó lépcsőfokot hagytam magam mögött, valaki megragadott hátulról.

- Én ezt nem tenném – suttogta…