Sziasztok! Mivel a merengős adminok, és a bétám is rábólintott, ezért sikerült határidőn belül szalonképesre kreálnom a bevezető fejezetet. Meg is hoztam nektek, remélem elnyeri a tetszéseteket! Ha már most van véleményed, akkor nyugodtan írd meg! Harapni most, és ezután sem fogok fejeket. Jó olvasást!

A város fényei szinte teljesen megvilágítják a szobát. Kivetítők, reklámtáblák és minden, ami képes magából fényt árasztani áram segítségével, megtalálható az épületek falain. Zajlik az élet, mint mindig, hiába múlt már el hajnali három is. Emberek nullától kilencvenkilencig járkálnak az utcákon. A legtöbb bolt nyitva, és a szórakozóhelyek zsúfolásig telten árasztják magukból az ordító ritmusokat. Tiszta őrültekháza. A legvadabb bulik is a közelben vannak, mindenki a barátaival, vagy a szerelmével van, és felfedezi ezt a gyönyörű várost, valószínűleg nekik sem számít az időpont. Vajon tényleg én vagyok az egyetlen, aki otthon ül, ebben az üvegmonstrumban?
Hogy miért? Nos, a válasz egész egyszerű. Nem akarom, hogy még jobban fájjon a búcsúzás. Ha valahol tizenkilenc évet élsz, a hely elég gyorsan magába tud szippantani úgy, hogy ne legyél képes elmenni onnan soha többé, vagy ha ennek ellenére átlépnéd a határokat, azonnali múlhatatlan honvágyad támadjon. Ezt érzem akkor már előre is, mikor kinézek az ablakon, vagy kimegyek az utcára, de elég, ha a nappaliban körülnézek. Nálunk minden annyira nagyvárosi és modern.
A szomszédos felhőkarcoló talán harmincadik emeletén, ami a nappalimmal szemben található, felkapcsolódik a villany. Hazaért a huszonegy éves kócos fekete pasi, egy újabb szőke cicával.
Ezt a lányt még soha nem láttam, pedig jó ideje a szomszédom Lucas, a pasi, aki épp ajtót nyit maga előtt az idegennek. Van egy bandája, és néha napján van egy fellépésük valami füstös helyen. A színvonalhoz képest tökéletesen megél az összezenélt pénzből. Az álommunka számomra is ez, de nekem sajnos nem sikerült az, ami nekik. Nem köti őket ugyan semmiféle eszetlen szerződés, hanem csak csinálják, amihez kedvük van, és amíg van rá vevő, boldogan eléldegélnek belőle. És ha már az ember zenész, természetesen tapadnak rá a jobbnál jobb libák.
Látom, ahogy megdönti a csajt, ahogy előre sejthettem. El sem jutnak a hálóig, már a nappaliban egymásnak esnek, és a függönyt sem képesek elhúzni. Pontosan ez jellemző Lucasra.
Hé, erre ki kíváncsi? És én mégis miért vagyok az ablakra tapadva? – kérdezem magamban felháborodva. A válasz magától értetődő.
Hát persze, miattuk kapcsoltam le a villanyt. Lucas ugyanis a volt barátom, alig két hete szakítottunk, nála pedig már tíz másik lány volt. Úgy látszik, hogy csak én nem vagyok képes ilyen hamar túljutni egyes dolgokon. Neki tökéletesen megy a felejtés, főleg, hogy van elég ember, aki segít neki. Vegyük csak az eddigi látogatóit, akikek felcipelt az elmúlt napokban egy-egy koncert után. Mindegyik magas volt, szőke, csokibarna bőrszínnel, és közízlést sértő ruhákat viselt. Persze nem sokáig, csak amíg éppen becsukták maguk mögött az ajtót.

Ez azért is furcsa, mert a mi egyetlen Lucas barátunk mindig olyasmi mondatokkal tömte a fejem, hogy „Be ne festesd a hajad szőkére! A szőkék mindig könnyűvérűek, és amúgy sem jönnek be.”, meg hogy „Jó vagy te drágám úgy, ahogy vagy. Nehogy elmenj szoláriumba”. Ha meg persze valami bevállalósabb darabot aggattam volna magamra, akkor jött a „Kicsim, kint van mindened! Öltözzél fel rendesen, nem vagy egy olcsó ribanc!”
És természetesen én mindig hallgattam rá. Most pedig megint éppen egy bevállalós szöszit dönget. Ez a sors iróniája. Ezek után minimum, hogy nekem is össze kéne szednem egy szőke, kék szemű szörfös fiúcskát. Az ugyan is igazán nem az én esetem. A mézes-mázas külső egyszerűen nem vonz, ha a pasikról van szó. Persze tudom, hogy egytől egyig ugyanolyan szemét az összes, de ha már ez elfogadott tény, akkor látszódjon is a drágán, hogy megéri a pénzét. Jobban szeretek felkészülni az esetleges csalódásokra.

Ennyit Lucasról, ő már csak a múltam. Nem fáj, nem éget úgy, ahogy napokkal ezelőtt. Mindketten éljük tovább az életünket, de immáron külön utakon. Ő még ezerszer fog sétálgatni e körül a ház körül, a New York-i éjszakában, de én már csak egyszer. Csak pár perc van hátra, és magam mögött hagyom mindezt, remélhetőleg.
Abban a pár percben viszont egy halomnyi dolog van, amit el kell intéznem. Inkább elhúzom a függönyöket és felkapcsolom a lámpát. Nem fájdítom a szívem tovább, és készülődni kezdek a hosszú utazásra. Kit érdekel egy ilyen utolsó mocsok...
- Nem hiszem el, én biztosan megőrültem – morogtam magamban, ahogy dobáltam be a maradék ruháimat is egy túlméretezett bőröndbe. Nem vittem el mindenem, a legtöbb dolgot bezacskóztam, és majd az alagsorban elhelyezett konténerek egyikébe fogom dobni. Hogy miért? Először is azért, mert mostantól csak egy szobám lesz - már ha az megadatik, de még nem biztos -, nem házam, és a francnak kell három szekrény felső, és kétpolcnyi magassarkú. Úgysem hordom őket. Már csak babonából sem. Ne kísértsen a múltam, és amúgy sem akarok nagyon kilógni a vidéki emberek közül ezekkel a csillogó-villogó ruhákkal. Ha jobban belegondolok, csak Lucas miatt hordtam ilyeneket. Én inkább az póló-ing-farmer-kalap összeállítást részesítem előnyben.
Igazából egy szakítás nem elég indok arra, hogy elhagyjam New Yorkot. Már nem tudom pontosan, hogy miért döntöttem így, csak azt, hogy először is egy jó pár órás repülő út vár rám, majd a három éve nem látott barátnőm, meg az anyja - aki nem mellesleg a nénikém -, ezek után pedig egy közös, családias, legalább három órás kocsikázás.
„Bye-bye New York” – írom utoljára twitterre a mobilom segítségével, majd csatolok hozzá egy képet. Szomorúnak látszom rajta, és igazából az is vagyok, de ez már tökéletesen mindegy. Az út megbeszélve, a jegyek lefoglalva és a lelkem felkészítve arra, hogy bezárjam magam mögött az ajtót, és nyissak valami teljesen új dolog felé.

Akinek még új lenne a helyzet, bemutatkozom. A teljes nevem Megan Rosabelle Anderson, és tizenkilenc múltam áprilisban. Van egy érettségim, amit kínok árán szereztem meg háromnapnyilegközelebbi ilyen intézmény, de majd valahogy megoldom. Mondjuk veszek egy kocsit végre. Szegény megboldogult milliárdos nagyapám egy éve annyi pénzt hagyott rám, és a családomra, hogy talán életem végéig szépen felélhetném. Éppen ezen az úton haladok elefánt léptekkel, említettem már?
Ahogy a kezemben érezhettem az örökséget, le is léptem otthonról. Brooklyn a hivatalos hazám, de persze én rögtön Manhattan-be költöztem. Egy gyönyörű felhőkarcoló harmincegyedik emeletén egy tágas és legfőképpen modern lakásba. Egy kisebb vagyonba került, így is, hogy a tulaj áron alul adta el nekem. Csak meg akart szabadulni ettől a helytől. Most érzem csak át, hogy miért. Talán elátkozott a hely, mert nem bírtam sokáig.
A szüleimmel sikerült úgy összevesznem, hogy csak anyám születésnapján, és karácsonykor vagyok megtűrt személy a családi vacsorákon, amit nem is igazán bánok. Igaz, hogy a szüleimnek is jobban megy a szekér, sőt, ők aztán tényleg dús gazdagok lettek, mióta nem vagyok velük. Egy pár órányira New York-tól vettek egy nagy hétvégi házat, ahol mostanság az idejüket múlatják. Irigylem őket, de vissza biztosan nem megyek hozzájuk. Nem fogok miattuk idegeskedni, és ők is jobban járnak, ha nem kell elviselniük engem. Igaz, hogy amíg kicsi voltam, mindig megkaptam a kellő törődést, és a szigor is a helyén volt, de pár éve valami elromlott. És ami nem megy, azt nem kell erőltetni, ugyebár.
Egy év pénzköltés, és egy rosszul működő kapcsolat után döntöttem úgy egyik napról a másikra, hogy eltűnök innen. Az egyetlen máig élő barátnőm és egyben távoli unokatestvérem ajánlotta fel, hogyha egy kis nyugalom kell számomra, akkor költözzek hozzájuk, egy virginiai kisvárosba, Mystic Fall’s-ba. Az anyja – mint már említettem, a nénikém - úgyis rendőr, így van, mikor az őrsön is alszik, tehát senkinek nem jelentenék gondot. És persze neki is hiányzom, és legalább újra együtt lehetünk. Minden megvan ott, ami a túléléshez szükséges, és reményeim szerint nem fog tovább zúgni a fejem a nagyváros zajaitól.

...

A repülőút a körülményekhez képest elég gyorsan telt el. Zenét hallgattam és ásványvizet kortyolgattam, mivel a gyomrom egész végig görcsben volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy az Ég adjon nekem még két percet, hogy felkészüljek a barátnőm viszont látására. Annyira azt érzem, hogy csalódni fog bennem. Akárhogy is nézzük, három év telt el az utolsó találkozás óta, és azért biztosan változtunk. Persze képeket láttunk egymásról, és skype-on is beszéltünk szinte minden nap, de azért az akkor is más. Egyben viszont biztos vagyok, világos haja van, ahogy az egész családomnak. Kivéve persze engem.
Éppen a csomagjaimat próbáltam vadászni, mikor megláttam a barátnőm virító szőke fejét a tömegben. Éppen csak lekaptam a két bőröndöm, majd a nagy kocsira tettem, és indultam is el feléjük.
- Caroline – szólítom meg mosolyogva, mire rögtön odakapta a fejét. Egy kicsit elámulva, de mosolyogva ölelt meg. Végre valaki, aki képes örülni is nekem a mai világban. Ez igazán felemelő érzés. Valamiért mégsem érzem teljesen őszintének.
- Megan – szorított magához sikítva, látszólag úgy döntött, hogy a maradék ép csontjaimat is megpróbálja összeroppantani, de azért valóban kedves gesztus volt. – Ő a mamám – mutatott a háta mögé.
- Szia, Elisabeth Forbes vagyok, Caroline édesanyja, a helyi seriff – nyújtotta a kezét az említett személy, egy aránylag magas, szőke, rövid hajú nő. Rendőr létére ő is egész barátságos volt. – Talán még emlékszel rám, úgy tíz éve találkozhattunk. Akármi gubanc akad a városban, vagy valaki nem szállna le rólad, nyugodtan csörgess engem.
- Rendben – bólintottam, majd csendben elindultunk a kocsihoz, ami természetesen egy rendőrautó volt. Semmi feltűnősség, csak a helyi seriff szállít haza.

Valóban hosszú volt az út Mystic Fall’s-ig, de egészen kibírhatóra sikeredett. Beszélgettünk, ugyan először eléggé kerülve a kínos témákat, de úgy a huszadik mérföld után már felszabadultan csevegtünk az időjárásról, a természeti katasztrófákról, a szmogról és persze az én kedves kis magánéletemről.
Kockára ült hátsóval, zsibbadt végtagokkal, de elértük az út végét is. Ahogy valami életet láttam, meg házakat, rögtön szótlanul az ablakra tapadtam. Első ránézésre a kisváros tipikusan amerikai volt, unalmas és egyhangú. Pontosan erre van most szükségem, a nyugalomra. Bár valami furcsa érzés kapott el, ahogy elértük a városka határát. Volt benne valami különleges, valami természetfeletti, de ezt később az „ismeretlen kisváros” számlájára írtam. Az meg, hogy Caroline és a nénikém befogadott egy kicsit, kész csoda, ugyanis nem ápolnak ők olyan felhőtlen kapcsolatot édesanyámékkal. Ahogy én sem...

- Annyit változtál, olyan sötét a hajad – elemezgetett az út további részében a hátsó ülésről Caroline. – És mi ez a rocksztár stílus? Mindig hordasz ilyen izét a válladon? Meg ez a póló, és a csíkos nadrág?
Rocksztár stílus? Ez a két szó elég volt arra, hogy a három órás nyugalmam darabokra hulljon. Újra eszembe jutott Lucas, aminek hatására honvágyam támadt, és gondolkodhatnékom, mégpedig azon, hogy valójában mi a francot is keresek itt. Aztán megnyugtattam magam újra, hogy jól cselekedtem, mikor magam mögött hagytam mindent.
- Ez csak pillanatnyi elmezavar – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Amúgy rendesen öltözködöm, csak meg akartalak titeket ijeszteni, hogy egy züllött, drogos rocker tinédzsert kell elviselnetek.

Erre mindketten elmosolyodtak. Ha pedig tudnák azt, hogy nem is mondtam akkora hülyeséget, mint hitték. Igaz, hogy rocker nem vagyok, de lehet, hogy éppen Nirvana fog üvölteni a szobámból. Apropó, lesz szobám, vagy kanapélakó leszek?
A kérdésemre egy pár perc múlva meg is kaptam a választ, ahogy beértünk az új otthonomba.
Forbes házról annyit, hogy nagy és gyönyörű. Azt hiszem, hogy ilyen környezetben képzeltem el magam. Felmértem természetesen a kanapét is, de nem tűnt elég kényelmesnek számomra.

- Gyere, megmutatom a szobád – intett kedvesen Elisabeth, és elindult az emeletre. Én csendben megköszöntem valakinek, plafonra szegezett szemekkel és összetett mancsokkal, hogy szobát is teremtett nekem ebben a házban. Na de persze csak szolidan.
Miután az összes imámat elmormoltam röpke öt másodperc alatt, Elisabeth-et kezdtem el követni. Felment a lépcsőn, majd balra fordult, és kitárta az ajtót. A ház sarkában kaptam egy furcsa alakú szobát. Azt hittem, hogy majd egy kis lyukba fognak betömni, de ez volt vagy három méter hosszú és olyan széles is. Csak hát a tetőtéri falak belelógtak egy kicsit a dolgokba, de azon kívül osztályon felüli volt.
- Felújítottuk a számodra – sétált be először Elisabeth. – Az ott egy négy ajtós szekrény, ide rakhatod a ruháidat, és ha kinyitod, az összes egy életnagyságú tükröt rejt – mutatott az ajtó mellett álló hó fehér szekrénysorra. – Ez a fotel eredetileg is itt volt, már nagyon régi darab. Gondoltuk, megtartjuk neked, hogy ne csak egy ágy legyen, ahol kényelembe tudod magad helyezni. Ha tanulnod kell, vagy ilyesmi, akkor ez azért mégis csak praktikusabb. Az ágyat újonnan vettük, mert egy sima kempingágy volt bent, és azt nem akartuk megtartani. Ne adj Isten, összeszeded a város valamelyik szívtipróját, vagy áthívsz valakit, ne egy kinyitható ággyal fogadd!

Erre a kijelentésre teljesen vörös lettem. Eszembe jutottak az eddigi filmekben látott gumicsizmás, szalmakalapos vidéki srácok, és rájöttem, hogy eszembe sem jutna leállni velük. Szőkék, túl izmosak, és szerintük szexi, ha a farmernadrág minimum a gyomrukig fel van húzva. Egy szó mint száz, jó dolgokat feltételezhet rólam Elisabeth, ha már rögtön így kezdi. Azt hiszem, hogy Caroline-nal lesz egy jó kis beszélgetésem, hiszen csak ő állhat a dolgok mögött. Én és a pasik? Á, pont előlük menekültem ide!
- Köszönöm, igazán nem kellett volna. – néztem körbe, és láttam, hogy szinte még a falon a kép is új. – A fiúk egy időre száműzve vannak az életemből, inkább a tanulás miatt jöttem ide. Nem akasztok még egy embert a nyakatokba – mosolyodtam el zavaromban, majd terelni kezdtem. - Ez a tapéta viszont valóban nagyon-nagyon tetszik – mutattam az ágyam felett lévő igazán régies, mintás falra.
- Car választotta neked – mosolyodott el Elisabeth, majd végigsimított az előbb említett falfelületen. – Azt mondta, hogy nagyon jól passzol a stílusodhoz, ezért is lett minden lila. Az a kedvenc színed, ugye?
- Igen, az – raktam le a bőröndöket egymás után a szekrénysor elé. – Igazán köszönök mindent! Valószínűleg egy kész anyagi csődöt jelentett az érkezésem, ahogy elnézem. De tényleg gyönyörű az egész szoba. Nem tudom, hogyan háláljam meg!
- Nekem van ötletem – mosolyodott el Elisabeth, majd valószínűleg gondolkodni kezdett, mert egy rövid ideig nem szólalt meg. - Azért majd az ablakkal vigyázz – mondta végül. – Elég nehezen záródik, és sajnos senki nem ért rá a napokban arra, hogy megjavítsa, de majd igyekszem szerezni valakit. Addig pedig bírd ki egy kicsit, és vigyázz arra, hogy ne nyisd túl tágra.
- Oké, megpróbálok kultúráltan bánni vele, és mindennel – nevettem el magam, majd az első bőröndöt kezdtem el bontogatni.
- Akkor mi most megyünk is – lökte ki Caroline-t a szobából Elisabeth. – Majd ha kész vagy a pakolással, gyere le a konyhába vagy a nappaliba. Rendeltem ebédet, egyél nyugodtan! Carrel meg gondolom, úgyis mentek várost nézni, nem?
- De, biztosan megyünk – vágtam rá rögtön. - Kíváncsi vagyok a környékre – és arra is, hogy hova száműzettem magam, azt hiszem, jobb lesz gyorsan kiigazodni a helyen. Nem szeretem a kísérgetős dolgokat, bár Caroline, ha jól emlékszem, kellemes társaság.
- Oké, akkor majd valahol vegyetek vacsit, mert én csak későn fogok jönni. Rengeteg munkám maradt. Na, jók legyetek! – mondta, és becsukta az ajtóm, majd hallottam, ahogy a lépcső halkan nyikorog a léptei alatt.

folyt.köv.


(Fejezet utáni rizsa: 1. A képen Megan szobáját láthatjátok, amit Caroline segítségével felújítottak neki.
2. Kár, hogy ilyen kevés Vámpírnaplók témájú fanfic van. A sajátomon kívül még csak egy-két darabbal találkoztam, de azok nagyon jók voltak. Nem tudom, hogy képes vagyok-e megütni azoknak a mércéjét, de igyekszem! Na, szeretet és csóközön mindenkinek, aki végigolvasta, és amint szalonképesre varázsolom a második fejezetet is, hozom nektek. Talán 2-3-4 nap...)

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

5 comments