Story Chat Links


2010. december 7., kedd

Sziasztok! Tudom, egy kicsit rövid rész, de ez amolyan átvezető jellegű. Remélem azért tetszeni fog, és nem fogtok kinyírni a változások miatt! Ha hiba van benne, akkor már előre bocsánat, csak a nagy részét éjszaka írtam, és beteg is vagyok, szóval a gondolkodásom teljesen a padlón van. Véleményeknek, kritikáknak nagyon örülnék, és azt sem gond, hogyha kommentáljátok az új kinézetet. Nekem tetszik, és nektek? Na nem húzom tovább az időt, jó olvasást! 

17. fejezet - Megmentő

(Rosabelle)

Éreztem, hogy valami nagyon nagy baj fog történni. A levegő szinte vibrált körülöttem, az agyam kattogott, és össze-vissza rohangáltam a házban. Biztosra vettem, hogy Megan van bajban, ismét. Bár győzködtem magam, tudtam, hogy mennem kell, és akármibe keveredett, ki kell húzzam belőle. Ennyivel tartozom neki, sőt még ezerszer többel is.
Háromszor fordultam vissza az ajtóból, hogy biztosan csak paranoiás vagyok, de negyedjére már magamra tekertem vastag, túlméretezett kendőt, amit kabátnak használtam, és nekivágtam a hajnalnak. Minden erőmet összeszedve összpontosítottam, hogy megtaláljam, hol lehet. Amerre mentem, a különös, fojtogató érzés bennem egyre csak erősödött egészen addig, amíg meg nem láttam Megant, amint a kocsija motorháztetőjén, törökülésben ül, vele szemben pedig az első számú ragadozó, Katherine. Ha most dobogna a szívem, biztosan a torkomban lenne, és majd’ kiugrana, de sajnos nem, így nem is arra figyelek, hogy mit csinálna, inkább a magam előtt zajló eseményekre.

- Elloptad azt, ami az én tulajdonom volt, és itt most nem csak a nyakláncra gondolok – sziszegte Katherine dühösen, és közelített Megan felé.
- Szögezzünk le valamit! A nyakláncot Tylertől kaptam, és fogalmam sem volt arról, hogy a tiéd – vonta meg a vállát Megan. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen nyugodt, nemtörődöm módon válaszol ennek a szörnyetegnek, sőt, mintha nem is Megan lenne. Lehet, hogy megszállta valami?
- Ha eddig még nem esett volna le, nem a nyaklánc a gondom, sokkal inkább az idősebbik Salvatore – váltott Katherine is csevegő módra, ám lépteiből érezni lehetett, hogy hamarosan támadni fog. – Láttam, ami köztetek történt! Remélem tudod, hogy ezzel megsértetted a magántulajdonom, és ezért halál jár.
- Magasról teszek a tulajdonodra, Katherine Pierce – köpte a szavakat Megan. – Damont inkább Elenától félteném, nem magamtól. Bár, most, hogy görögtüzet zúdítottam a Salvatore házra, már úgy is együtt halnak meg. Tiszta Rómeó és Júlia, nemde? Csinálhatnánk belőle akár egy színdarabot is. Nem akarsz Júlia lenni? Bocs, ez esetben Elena. Úgy is annyira hasonlítasz rá!
- Te felgyújtottad őket? – ráncolta össze a homlokát idegesen.
- Nem voltál itt, hogy megakadályozd – nevette el magát Megan, majd ahogy jobban végignézett Katherinen, lefagyott a mosoly az arcáról. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy meg fogod őket menteni?
- Először megöllek – esett Katherine Megan torkának, és ezt a pillanatot éreztem annak, amikor nekem elő kellett jönnöm az eddigi fa rejtekéből, és cselekednem kell. Most, vagy soha!

Nem kis szenvedés árán szedtem le azt a szörnyeteget Meganról, aki akkor már eszméletlen volt. Horzsolások, vágások tarkították a testét, de legfőképpen az arcát. Csúnya, vastag sebek, amik nem úgy tűntek, mintha csak karcolások lennének. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán örökre ilyen marad, főleg, ha vámpírvért adok neki. Tudtam, hogy valahogy másként kell megmentenem.

Nem volt más választásom, így azavittem. Otthon a boszorkánysággal felruházott hatalmam segítségével próbáltam összeforrasztani a csúnya sebeket, ám akármennyire is erőlködtem, a vége ugyanaz lett mindig. Hegek mindenütt, én pedig erőtlenül omlottam az ágyra. Adtam neki egy erős altatót, amitől szerencsére nem tért magához, és nem látta, hogy miként is fest az arca. Minden nap úgy ébredtem, hogy ma megpróbálom újból helyre hozni, de sosem sikerült. Hiába vagyok boszorkány, és hiába van vámpír erőm, ez ellen én sem tudok tenni. Katherine szervezetében valószínűleg volt egy olyan anyag, ami miatt ezek a sebek nem képesek teljesen begyógyulni. Jó előre tudta, hogy mi lesz a terve Megannal, de a harcot nem adom fel.

Két hét telt el a támadás óta, és eljött az idő, amikor Megan akarva-akaratlan is fel fog ébredni. Hagynom kellett, hogy magához térjen, majd elmeséltem neki minden egyes apró mozzanatot, de rettegtem attól a pillanattól, amikor talán valami véletlen folytán a tükör elé kerül, és sikítva rohan be a sarokba. Ki kellett találjak valamit, amivel újra emberi külsőt adhatok neki.
- És most hol vagyok? – nyögte erőtlenül, miközben körbenézett a szobában. – Rosabelle? Hogy kerültem ide? Te hoztál ide?
- Nyugodj meg, kincsem – simogattam meg az arcát. – Én hoztalak ide már egy jó ideje, biztonságban vagy, hidd el!

Nem szólt semmit, csak egy pontra meredt. Legalább egy perc néma csend után látszódott az arcán, hogy visszatértek neki emlékek abból a hajnalból. Tekintete egyszerre fájdalmassá, de elszánttá is vált. Ha nem tudnám, hogy sokkal nagyobb erőm van, mint neki, valószínűleg most elkezdenék félni. Így pedig csak az őrült lángot láttam meg benne, amit utoljára a Katherine-nel való beszélgetésekor véltem benne felfedezni. Egy –két nap leforgása alatt olyan változásokon ment át, hogy néha én sem ismerek rá, pedig ha van valaki, aki mindent tud róla, az én vagyok. Évek óta figyelem szinte minden nap, de ez a fajta viselkedés még nálam is újdonságnak számított.

- Sikerült bezárnom őket? – kérdezte lassan. – Mondd, hogy mindkettő bennégett!
- Sajnos nem, Katherine utasítására Bonnie megállította a tüzet. Damon égre-földre keres téged. Csak idő kérdése, és be fog térni ide is, noha mondtam neki, hogy fogalmam sincs, merre vagy – világosítottam fel a helyzet egyik feléről. – De ha jól értettem Elenával történt valami.
- A francba – ütött maga mellé az ágyra. – Akkor én most rohadt nagy bajban vagyok – gondolkodott el. – Nem keverhetlek téged is bele, el kell húznom innen!
- Eszedbe ne jusson – emeltem fel a hangom, de csak annyira, hogy komolyan vegye a mondandómat. - Itt maradsz, máshol egy pillanat alatt rád találnának.

(Megan)

Emlékszem, a döbbenettől vissza is zuhantam az ágyra. Az arcom, mintha nem is az enyém lenne, sokkal inkább egy ork cserélt velem maszkot. Kétségbeesetten néztem Rosabelle-re, aki lehajtott fejjel állt mellettem, de meg nem mukkant volna. Ott még minden reménytelennek tűnt. Aztán pedig teltek a napok, és együtt gondolkodtunk, hogy mit is tehetnénk Damon ellen, illetve az arcommal kapcsolatban. Gondolkodtunk a plasztikai sebészeten, de ha bejelentkeznék, valószínűleg még a műtét előtt rám találna Damon, így kizárva az az eshetőség, hogy engem orvos ”gyógyítson meg”.

Már éppen feladtam volna minden fajta bosszút, amikor egyszer csak csörögni kezdett a telefonom. Egy New York-i szám volt, így felvettem, bár lehet, hogy nem kellett volna. Utólag visszanézve akár Damon is lehetett volna, de én már csak ilyen vagyok. Száz százalékig felelőtlen.
- Maga Megan Rosabelle Anderson – kérdezte egy öreg férfihang a telefon túlsó végén. Nem éppen csattant ki a jókedvtől, így tudtam, hogy valami rossz hírt fog közölni, mint például lejárt a biztosításom, vagy az új albérlőm nem fizet villanyszámlát...
- Igen. Segíthetek valamiben? – kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Sajnálom, de az édesanyja és az édesapja ma hajnalban balesetet szenvedtek. A kiérkező mentő már nem tudta őket megmenteni. Kérem, fogadja őszinte részvétem – visszhangzott ez a mondat vagy ötször egymás után a fülemben.

Elejtettem a telefont, és rögtön Rosabelle-hez rohantam, aki a vámpír tulajdonságai miatt már velem együtt hallotta a történteket. Órákig ültünk egymással szemben, és csak bámultuk a padlót. Éreztük mindketten, hogy ez nem a véletlen műve. Ezek után Rosabelle, mit anyám édesanyja, betelefonált a rendőrségre, ahol pontosabb információkkal is ellátták. Mint kiderült, szalagkorlátnak csapódott a kocsijuk épp napfelkeltekor. A biztonsági öv mindkettőjüknél be volt kapcsolva, így a légzsákkal egyetemben az ütközéskor akkora erőt fejtettek ki rájuk, hogy a nyakcsigolyájuk szilánkosra tört. Miután minden információt meghallgattunk, már tudtuk is, hogy ki állhat a dolgok mögött: Damon Salvatore.
- Hát persze, azt akarja, hogy menj el a temetésre – csapott a homlokára Rosabelle. – Semmiképpen nem mehetsz oda. Tudom, hogy iszonyú nehéz, de New Yorkot még véletlenül sem közelítheted meg.
- Nem tehetem ezt, ott kell lennem – sóhajtottam. – Elvégre ők neveltek fel, mindent nekik köszönhetek!

Még egy jó félórás vita után sem tudtam meggyőzni, így az elkövetkezendő napokat arra használtam, hogy feldolgozzak lelkileg mindent, és elraktározzam a memóriám egyik sötét sarkába, ahonnan nem húzom elő gyakran.
Akármennyire is próbálkoztam, minden egyes levegővételnél, és gondolatomnál visszatért az a belső akarat, hogy mindent kamatostul meg kell adjak Damonnek, hiszen ő tehet mindenről. Tönkre kell tennem úgy, ahogy ő tette velem. Már csak ott van gond, hogy mellette én buta kislány vagyok, és lehetséges, hogy csak nevetség tárgya lennék, ha most ugrálni kezdenék. A kezem meg van kötve, hiszen kutat utánam, és valószínűleg nem egy hat órai teázásra akar meginvitálni ilyen serényen. A tökéletes terv ennek ellenére körvonalazódott a fejemben, és már csak el hajszálnyira voltam attól, hogy abban a pillanatban el ne kezdjem megvalósítani.

- Rosabelle – rohantam be a szobájába. – Te képes vagy megváltoztatni embereket? Olvastam az egyik könyvedben róla. Hogyan lehetséges ez?
- Miért kérded? Netán érdekelne a boszorkányság azon oldala? – kérdezte összezavarodva.
- Úgy kell visszatérjek Mystic Fallsba, hogy senki ne ismerjen fel. Érted már? Egy másik külső kell, új személyazonosság, és minden, amit csak meg tudok változtatni az életemben – magyaráztam, de az ő szemében nem láttam valami nagy lelkesedést.
- Biztos, hogy ez a legjobb döntés? Eldobod a régi életed, a régi arcod és mindened, hogy egy bosszúhadjáratot véghez tudj vinni? – kérdezte fájdalmasan.
- Nincs mit veszítenem – mondtam elszántan. – Nos, képes vagy arra, hogy megcsináld?
- Természetesen. Profi vagyok az ilyenekben – mosolyodott el, majd rögtön a könyvei után kezdett kutatni.

Figyelem Mystic Falls-i lakosok! Ha netán az elkövetkezendő két hétben látnátok valakit, akit eddig ott soha, ne ijedjetek meg! Nem is a soron következő gimi szépe, és nem fog senkit bántani, csak azt, aki megérdemli. De hogy ismerhetitek meg? Ezt is elárulom nektek! Hosszú barna haja van, magas, húsz év körüli, vékony és legalább 200 000 dollárt érő ékszerek találhatók meg rajta, egy Chanel táska mellett, akkor jó helyen jártok, főleg, ha azt pletykálják róla a többiek, hogy Anglia területéről jött, nagyon gazdag és éppen a saját kis vityillóját építteti valahol az erdő mélyén. Igen, aggodalomra semmi ok! Az csak én leszek, Megan Anderson. Ó, milyen buta vagyok, hiszen már nem is ez a nevem. Szólítsatok csak az újon, azt úgy is jobban szeretem, szóval mától, az új nevem Roseanne Fell.

Címkék: , , ,


4 comments


2010. december 4., szombat

Sziasztok! Egy huzamosabb idő után meghoztam a folytatást. Ismét szeretnék bocsánatot kérni, de nagyon sok minden összejött mostanság, így képtelen voltam írni. Tényleg sajnálom, és ígérem, hogy ezek után gyorsabban kaptok majd frisst. Nos, azt hiszem ennél a résznél kérném minden kedves olvasót, hogy mondjon véleményt a történetről, mert egy számomra igen fontos mozzanathoz érkeztünk. Ha valami szóismétlés vagy ilyen van benne, nézzétek el, elvégre hajnal negyed kettőkor írtam. Szeretnék köszönetet mondani Katának azaz a múzsámnak, hogy tartotta bennem a lelket, és rend szerint harapdált, ha lusta voltam írni. Igaz, hogy egy jó órája már bedobta a szunyát, de tudom, hogy ha tehetné, még most is mellettem lenne! Nektek pedig köszönöm, hogy elolvassátok, véleményezitek! Nem is húzom tovább a dolgokat, jó olvasást mindenkinek!

16/2 - Vészfék

Mikor tudatosult bennem, hogy mi most valóban az éjszaka közepén, egy ki tudja, hogy hány méter magas szikla tetején csókolózunk egymásba feledkezve, egy kicsit megdöbbentem. Mi változott, hogy itt tartunk? Egyáltalán miért teszem én mindezt, hiszen meg sem vagyok igézve. Nem borul az elmémre semmi fajta jótékony köd, teljes tudattal és maximálisan saját magamat irányítva művelem mindezt. És Damon? Miért teszi ezt velem?
- Damon – suttogtam, ahogy próbáltam kissé ellökni az arcomtól. Természetesen csak annyira távolodott el, amennyire ő akart, hiszen az én fizikai erőm képtelen akármilyen cselekvésre is késztetni. A bűvkörében maradtam, éreztem az illatát, még szinte az ajkamon égett a csókja, de lassan közénk hatolt a hideg levegő, és ráébresztett arra, hogy mondanom kéne valamit. – Mi ez az egész?
- Mire gondolsz? – kérdezte mosolyogva, majd újra a számra tapadt. Apró csókokat adott rá, tudta, hogy ez az, amivel egy pillanat alatt meg tud őrjíteni. Követelőzően húztam magamhoz, aztán elvesztettem az egyensúlyom.

Hirtelen nagyon szédülni kezdtem, úgy éreztem magam, mint egy, még az ágon kapaszkodó falevél, ami bár elszáradt, még fogja az ágat, de a tartása egyre jobban gyengül. Szinte éreztem, ahogy lecsúszok Damon öléből, és eggyé válok a mélységgel. Nagyot sikítottam, mire Damon egy vigyorgás közepette szorosabban tartott.
- Én ezt nem bírom. Rohadtul félek a magasban – tört ki belőlem a hiszti, mire egy szempillantás alatt újra puhább talaj került a lábam alá. Lenéztem, és levelek borították az erdő talaját. Teljesen megkönnyebbültem.
- Csukd be a szemed – utasított Damon, mire úgy tettem, ahogy mondta. Éreztem, hogy átölel, majd egy újabb szélviharba keveredtünk. Mikor éreztem, hogy lazábban fog, kinyitottam a szemem, és csodák csodájára a Salvatore ház előtt voltunk.
- Eszméletlen gyors vagy – mosolyodtam el, de összerezzentem egy finom kis dörgés hallatára.
Damon kinyitotta előttem az ajtót, majd kézen fogott. A tekintetéből ítélve valami nagyon sötét dologra készült, de nem igazán értettem egészen addig, amíg a szobája ajtajában nem álltam. Ismét kutakodni kezdtem a tekintetében, ahol ezúttal a szokásosnál fényesebb csillogást találtam. Óvatosan betessékelt az ajtón, majd be is csapta utánam, én pedig csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség. Lassan teltek a másodpercek, óráknak tűntek. Láttam, ahogy újra felém lépked, és a kezével óvatosan a vállam mögé simítja a hajat. A lábaim teljesen földbe gyökereztek, mintha kívülállóként nézném magam. Ahogy odaért elém, szinte csak fél centi volt közöttünk, de egyikünk sem érzett magában annyi bátorságot, hogy azt a távolságot leküzdje. Néztünk egymás szemébe, kerestük a megannyi bennünk megfogalmazódott kérdések ésszerű, elfogadható válaszát. Valami olyan tűz égett a szemeiben, amit még sosem tapasztaltam. Egyben volt őrülten izgató és félelmetes is. Pontosan úgy, ahogy Damon maga. A két lábon járó veszély, és romlás a világra. Akármennyire is próbálnál tőle távol maradni, ha ő úgy dönt, hogy játszadozni akar veled, nem kapsz könyörületet. A választás, az életedről való döntés már nem a te kezedben van. Ő az, aki mindenről dönt, ha úgy tartja kedve.
Tökéletes példa erre ez a másodperc. Előbb még, mintha csak álltunk volna egymással szemben, de ő, mint mindig, erősebb nálam, és ez nem csak fizikailag értendő. Abban a pillanatban, amikor ő úgy gondolta, legyőzte a közöttünk lévő távolságot, és az ajtóhoz szorítva csókolt meg újra és újra. Vasmarokkal tartott, de valljuk be őszintén, én sem ellenkeztem valami hihetően. Mikor sikerült legyűrnie az ágyára, minden fajta kétségem a múlté lett. Észvesztve kaptam én is utána, és egyre csak azon voltam, hogy azt a – más helyzetben dekoratív, de jelenleg tökéletesen felesleges – inget eltávolítsam. Szenvedtem a gombokkal, és az sem gyorsított, hogy Damon közben a nyakamat csókolgatta, amitől rend szerint azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Végül engedtem, hogy magát szabadítsa meg a felesleges ruhaneműktől. A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy iszonyatosan hideg volt a szobában, libabőrös voltam.
- Mióta megláttalak, ezt a pillanatot vártam – suttogta Damon, miközben az utolsó kis anyagot is lehámozta rólam. - Már akkor éreztem, hogy kellesz nekem, kinéztelek magamnak, és lám, a sors ismét mellém állt.
- Tudtam, hogy ez lesz – sóhajtottam, majd újra közelebb húztam magamhoz, egy csókra.

Ha valakiről elmondható az, hogy nem szarozik, akkor az biztosan Damon Salvatore. Tudtam, hogy nem kaphatok belőle több érzelmet egy pillanattal sem, mint amennyit ő nem akar kimutatni. Édes csókjai mégis elbódítottak, olyannyira, hogy mikor magamhoz tértem már réges-rég bennem volt. Rég éreztem már hasonlót, hónapok óta a szingli, apácákat megszégyenítő életemet élem, most mégis az egy vámpír ágyában vagyok.
- Áú – szisszentem fel. Éreztem, ahogy egy kicsit megharapta a szám, de a tekintetéből ítélve nem szándékosan tette.
- Nem akartam – mondta, és lassan mozogni kezdett. Halk sóhajok sorozata hagyta el mindkettőnk száját.

A vihar maradványaként itt ragadt szél kinyitotta az ablakot, ami miatt a függöny is elhúzódott, így áramlott be szabad úton a jeges levegő és a szoba még hűvösebb lett. Élveztem, hogy szinte remegek. A bennem dúló érzelmi kavalkád, és a testem forrósága teljes kontrasztban volt a környezetem hidegségével, a nyugodt szobával. Minden egyes ponton, ahol DamonStefan vagy Elena felkelnek rá, nem bírtam türtőztetni magam.
Mikor láttam, hogy Damon szinte már egész testében remeg, lehúztam magam mellé az ágyra, majd fölé kerekedtem. Apró csókokkal halmoztam el a vállát, mellkasát, miközben idegtépő lassúsággal terelgettem mindkettőnket a beteljesülés felé. De persze eljött az a pillanat, mikor már egyikünk sem bírta tovább. Fáradtan Damon mellkasára omlottam, aki csak egy puszit adott a fejbúbomra, aztán az álmosság magával is ragadott egy másik világba.

Reggel, már ha nevezhetjük azt az időpontot ennek, amikor még csak félhomály van, Damon hirtelen eltűnt alólam, és a puha matracon landoltam. Észrevétlenül osont ki a szobából, de erre az apró mozdulatra is felébredtem. Magam köré tekertem a takarót, majd azelőtt, hogy valamiről lemaradnék, utána indultam. Amint kinéztem az ajtón, láttam, hogy Elena társaságában igyekszik a lépcsőn lejutni egy szál alsónadrágban, összekuszált hajjal. A lépcső aljába ültek le, és nem vették észre, hogy társaságuk akadt a személyemben, így önfeledten beszélgetni kezdtek.
- Láttam, hogy nagy próbálkozást tettél tegnap este a tervünk megvalósítására – mosolyodott el Elena. – Örülök neki, hogy beláttad, másképp nem fog nekünk segíteni, csak ha érzelmileg is kötődik hozzád. Bravó!
- Megtettem, amit tudtam, de azt ne várd, hogy szerelmet is valljak neki – mondta Damon unottan, szinte elém is tárult a kép, hogy forgatja a szemeit.

Először fel sem akartam fogni az előbb hallottakat, de miután megemésztettem magamban iszonyú dühös lettem Damonre, de magamra is. Hogy lehetek én ekkora idióta...

- Azt személyes sértésnek venném – mosolyodott el Elena, és megsimogatta Damon arcát.
- Stefan sejt már valamit rólunk? – kérdezősködött Damon, mire már szinte fel is fordult a gyomrom.
- Nem, ő most túlságosan Katherine-nel van elfoglalva. Lehet, hogy tényleg szerelmes abba a nőbe – legyintett Elena, és... ezt nem akartam még a szememnek sem elhinni, de megcsókolta.

Valahol itt telhetett be a pohár. Óriás léptekkel a szobám felé vettem az irányt, ahol felöltöztem, majd minden extra fontos holmimat egy utazótáskába préseltem. Mindez a procedúra körülbelül három percet vett igénybe, utána pedig felkaptam, és újra a lépcsőhöz mentem. Damon és Elena értetlenül néztek rám, és a dühtől, amit magamban éreztem, olyan erőt bocsátottam ki magamból, amitől Damon a füléhez kapva görnyedt össze. Csak ne felejtsem el ezt megköszönni Bonnie-nak.

- Mit csinálsz? – kérdezte ingerülten Damon, miközben elsuhantam mellette, a táskámmal egy kicsit meglökve őt. – Hova mész ilyenkor?
- Hogy hova? Messze innen, ugyanis a terved nem jött be. Nem segítek – köptem a szavakat, és meggyorsítottam a lépteimet. – És még egy utolsó ajándék!

Minden erőmet összeszedve bezártam egyszerre az összes ablakot, majd ahogy kiléptem az ajtón, azt is, és négy méteres lángcsóvák futottak az ég felé utánam. A Salvatore vendégházat körbe egy-egy párhuzamos vonalban tűzzel sújtottam, majd a lángok a ház közepe felé kezdtek megindulni.

- Ég veletek! – sziszegtem, ahogy bedobtam a táskát az anyósülésre, majd a volán mögé ültem, és beindítottam a motort. – Ezt hívják sírig tartó szerelemnek!
Minden fajta bűntudat nélkül hajtottam el az udvarból, majd a városból, magam mögött hagyva Mystic Falls poros utcáit. A nap már teljesen felkelt, így a látási viszonyok szinte tökéletesek voltak.

Ennek ellenére valaki a semmi közepén ugrott be elém, úgy, hogy kis híján lefejeltem a szélvédőt, akkorát kellett fékezzek, hogy ne üssem el.

- Hello Megan – mosolygott az anyósülésen Katherine. – Örülök, hogy ismét találkozunk!


.... folyt.köv.

Címkék: , , ,


8 comments


2010. október 17., vasárnap

Sziasztok! Hát ez borzasztóan rövid lett, de úgy érzem, itt be kellett fejezzem. Lehet nem lett olyan, mint az előzők, a hibákért előre elnézéseteket kérem. Kicsit összecsapott lett.. Mindenesetre jó olvasást kívánok mindenkinek, és kommenteket/véleményeket várok!



15 . fejezet - Ajándék


Mikor felébredtem, Bonnie az ágyam szélén ült. Kikerekedett szemekkel néztem rá, és tudtam, hogy ő immáron Katherine oldalán áll. Már csak az a kérdés, hogy önszántából, vagy kényszer vitte rá erre.
- Mit akarsz? – kérdeztem, nem éppen a legkedvesebb hangnemben, mire elmosolyodott.
- Te is tudod, hogy mit akarok – suttogott. – Csak és kizárólag a te érdekedben mondom. Keresd fel Katherine-t! A Salvatore testvérek mellett nem maradhatsz életben!
- Köszönöm a tanácsokat, de azt hiszem, én döntök arról, hogy hol, mikor és miért vagyok, szóval vegyük ezt a társalgást meg nem történtnek – sziszegtem, de magamban igen erős kétségeim támadtak. Ha Bonnie is azt mondja, hogy veszett ügy, akkor az valóban úgy lehet.

Egy pillanat múlva a boszorkány hűlt helyét találtam. Lerohantam a nappaliba, miután magamra kaptam a farmerom, és Stefanék után kezdtem kutakodni.
- Hahó! – kiabáltam – Van itthon valaki?
- Hát persze –hallottam meg Damon gúnyos hangját. – Elena és Stefan eltűntek valami iskolai programra, addig én vagyok a babysitter.
- Rám vigyázol? – ráncoltam a homlokom.
- Miért? Látsz itt rajtad kívül bárki mást is? – emelte fel a hangját, de csak egy kicsit.
- Igen, például Bonnie fél perccel ezelőtt ébresztett fel – sóhajtottam. Hát, nem volt a legkellemesebb.
- Bonnie? – kerekedtek ki a szemei. – Mit mondott?

Ezek után sikeresen leültünk, és mesedélutánt tartottunk. Én elmondtam, hogy mi történt, ő pedig megosztotta velem azokat a dolgokat, amikről eddig nem beszéltek nekem, kezdve a halott Vicki Donovannel és Jeremy kitörölt emlékeivel. Eléggé megdöbbent, mikor elmeséltem neki, hogy tegnap a Grillben volt, és Jer után érdeklődött. Együtt vontuk le azokat a következtetéseket, hogy nagy valószínűséggel Katherine állhat a dolgok mögött, magamban pedig egy igen fontos döntést kezdtem el latolgatni.

....

(24 óra múlva)

- Biztos, hogy nem gond, ha elrabolom kicsit Stefant? Nincs messze a cím – kérdeztem Elenát, de tudtam, hogy nem fog neki gondot okozni, ha egy pár órára el kell szakadjon a barátjától.
- Vidd, csak aztán ugyanígy is hozd vissza – nevetett, majd adott egy búcsúcsókot Stefannak. – Sok sikert!
- Ránk fér – mondtam, és kisiettem az ajtón.

Eldöntöttem, hogy minden félelmem ellenére felkeresem azt a címet, amit nagyanyám levelében találtam, hátha segítségemre lehet valamiben. Megkértem Stefant, hogy kísérjen el, és ő habozás nélkül igent mondott. Úgy döntöttünk, hogy nincs értelme tovább várni, így rögtön, másnapra terveztük a kiruccanást. Stefan először hazaszállított, hogy összeszedjek pár létfontosságú holmit, és szóljak Liznek, hogy egy jó pár napig nem fog látni. Azt mondta, hogy nem baj, ha egy kicsit elmegyek tőlük, ugyanis neki el kell mennie erősítést kérni a főkapitányságra.

Miután ezekkel megvoltunk, kezdődhetett is az akció. Elhagytuk Mystic Fallst, de a másik városig nem kellett elmennünk. A semmi közepén elszórva volt pár ház, azok közül az egyik volt, amit kerestünk. Remegő kézzel nyitottam ki a kocsiajtót, hogy kiszabaduljak, majd a csengő felé kezdtem el araszolni. Hirtelen minden fajta önbizalom kiúszott belőlem, és eltűnt a szürkeségben, amit az égbolt eresztett magából.
Nem akartam órákat álldogálni az esőben, így amint Stefan mellém ért, rögtön rányomtam az apró gombra. Egy kis idő telt el, mire hallottam, hogy a zár kattan, és lassan kinyílik a bejártati ajtó.
Egy harminc körüli, talán annál pár évvel idősebb nő nyitott ajtót. Amint meglátott, egy kicsit elmosolyodott, de ahogy Stefanra emelte a tekintetét, el is tűnt a jókedve.

- Örülök, hogy újra látlak, Rosabelle – biccentett Stefan, és látszólag élvezte a nő bosszússágát.
- Hát még én, kedves Stefan – fintorodott el a Rosabelle-nek hívott nő. Ez a kis mimika annyira hasonlított az enyémre, hogy majdnem meg is mosolyogtam. Várjunk csak, Rosabelle-nek hívják? – Isten hozott, Megan! Gyere be!

Úgy tettem, ahogy mondta, és beléptem a házba. Gyönyörű volt, hasonlított a Salvatore házra, de egy kicsit modernebb volt. Tetszett, otthonosan volt megcsinálva. Furcsa, fűszeres illat nehezítette a levegőt, de igazán kedvemre való volt. A kanapén helyet foglaltunk, Stefan pedig egy fotelt szemelt ki magának.
- Kértek teát, kávét, vagy enni valamit? – kérdezte a nő kedvesen, de mindketten csak megráztuk a fejünket. – Oké, akkor kezdjünk is bele a dolgokba – sóhajtott.
- Milyen dolgokba? – kérdezte Stefan.
- Megan – szólított meg. – Én Rosabelle Fell vagyok, Rose anyja.
- Tehát a nagyanyám – néztem rá összeszűkített szemekkel.
- Igen, mondhatjuk úgy is – bólintott.
- Hát, a nagyikat mindig úgy képzeltem el, hogy vagy hetven évesek, kicsit túlsúlyosak, otthonkában vannak a hintaszékben és az ablak előtt kötnek – foglaltam szavakba egy képet arról, amit gondoltam.
- Hát igen, ilyen az elfogadott kép rólunk – mosolygott. – Csak hogy nem igazán mondhatom magam egy átlagos nagymamának.
- Igen, tudom – hajtottam le a fejem. – Azt írtad, hogy boszorkány vagy.
- Ez így van – bólintott. – Egy átlagos boszorkány voltam, amíg meg nem szültem Liz nénikédet, de aztán minden megváltozott. Vámpír lettem, és tudtam, hogy így nem élhetnének a gyerekeim teljes életet, így a férjemmel hagytam őket, én pedig Chicagoba költöztem.

A mese itt nem ért véget. Elmesélte az egész életét, ahogy fejlesztette magát, és egészséges önbizalommal közölte, hogy számára nem létezik lehetetlen.

- Ha ez valóban így van, akkor meg tudod nekem mondani, hogy miként védhetnék úgy le egy házat, hogy azok a vámpírok, akik azelőtt szabadon bejárkálhattak, most ne tudjanak – kérdeztem, mire bólintott.
- Nagyon nehéz lesz, de meg tudod csinálni, csak előtte aludj egy nagyot – mosolygott. – Annyi minden bepótolnivalónk van.
- Sok mindent már nem lehet utólag pótolni – sóhajtottam. Ezzel el is rontottam a hangulatot.

Még vagy két órán keresztül ültünk ott és beszélgettünk, de egyszer eljött a búcsúzás ideje is. Újra okosabb lettem, és tudtam, miként védhetem meg azt, ahol élek, így, mikor hazaértünk, nem aludni mentem, hanem kizavartam mindenkit a házból, és belekezdtem az eddigi legnagyobb küldetésembe. A küszöbre vasfüvet tettem, és minden ablak elé is, majd elmondtam az igét.

- Lépjetek be – kiabáltam, mire Stefan elindult, de megtorpant. – Nem tudok bejönni!
- Akkor sikerült – fújtam ki a benntartott levegőt.

Egyenként hívtam be őket az immáron száz százalékig védett Salvatore házba. Mindenki visszatért a rendes világba, és tette a dolgát, csak körülöttem lassult le az idő. A nappali közepén álltam mosolyogva, és a plafont néztem. Nem tudom, hogy milyen késztetésből, de pörögni kezdtem, amíg el nem szédültem.

- Te mit csinálsz – nézett rám felhúzott szemöldökkel Damon.
- Életemben először végre biztonságban érzem magam – sóhajtottam és még mindig mosolyogtam. Kezdtem azt érezni, hogy épp leszakadt egy padlóm és az idegosztályon fogok kikötni.
- Oké, vedd úgy, hogy nem zavartalak meg – sóhajtott, majd emberi tempóban felballagott a lépcsőn.

Rajtam is eluralkodott a kimerültség, nem hiába mondta a nagyi azt, hogy nem fogom bírni, és aludjak előtte egyet. A nap már így is leáldozóban volt, így bűntudat nélkül cipeltem fel minden cuccom az emeletre, és az alvás esélyét latolgattam magamban.
Leraktam a bőröndöt, meg a válltáskám és pizama után kezdtem el kutatni. Mikor megtaláltam, birtokba vettem a fürdőszobát, ahonnan negyed óra múlva tisztán és illatosan léptem ki. Sikerült minden csalódásomat elfelejtenem ezen a napon, így mosolyogva huppantam le az ágyamra. Ott viszont egy furcsa dolgot találtam.

Egy fekete rózsa feküdt ott árván, a fehér, szatén ágyneműn. Annyira gyönyörűnek tűnt az összhatás, hogy nem volt szívem a kezembe venni, de végül az ő érdekében megtettem.
Felkaptam, hogy vízbe tegyem, és mikor ez megtörtént, bebújtam a takaró alá. Akkor vettem észre, hogy egy alak, nekem háttal álldogál az ablak előtt.
- Tetszik? – kérdezte, és a hangján hallható volt, hogy mosolyog.

Címkék: , , ,


4 comments


2010. október 13., szerda

Sziasztok!
Egy kis késéssel ugyan, de megszültem a következő fejezetet. Remélem, nincs benne sok hiba, és viszonylag érthetőre ill. élvezhetőre sikeredett. Különösebb hozzáfűznivalóm most nem igen akad, szóval csak annyit, hogy jó olvasást mindenkinek, és kíváncsian várom a véleményeteket!




14. fejezet - Első nap

Kilencvenkilenc ellenérvet tudtam felhozni Tyler védelmére, ők pedig száz indokot az állításukra, így alulmaradtam és be kellett lássam, hogy a volt barátom rengeteg dologról elfelejtett nekem szólni. Megtörten roskadtam a kanapéra, miközben fájdalmasan néztem végig az engem körülvevő embereken. Mint Elena, mint Stefan tekintetében felfedezhető volt némi együttérzés és szomorúság. Velük ellenben Damon kifejezéstelen arccal nézett maga elé, miközben az üres poharát forgatta a kezében. Újra meg újra eldöntöttem, hogy megszólalok, és reagálok valamit minderre, de egyszerűen nem tudtam szóra nyitni a szám. A döbbenet még mindig mázsás súlyként nehezedett mint rám, mint a gondolataimra. Akárhogy próbálkoztam, ez túl nagy falat volt számomra, és emésztgetnem kell még egy kis ideig, abban biztos vagyok.

- A másik pedig amiért idehívtalak, az pedig, hogy Tyler valószínűleg Katherine utasítására cselekedhetett úgy, ahogy azt tette – törte meg a csendet Stefan, egy számomra újabb emészthetetlen, és letargiába sodró információval.
- Hogy jön a képbe Katherine? – kérdeztem, de ez inkább csak hangos gondolkodásnak felelt meg. Magamban lefuttattam a dolgokat, és inkább egy értelmesebb kérdéssel folytattam. – Ha Katherine miatt tette volna, most miért tűnt volna el?
- Ezt nem tudhatjuk – vonta meg a vállát Stefan. – Lehetséges, hogy úgymond fellázadt ellene, és épp menekülőben van, de az is benne van a pakliban, hogy ő küldte el innen.
- Miért tette volna? – faggatóztam tovább, elvégre ők ismerik azt a nőt. Nekem pedig kellenek a válaszok ahhoz, hogy megértsek minden egyes kis darabkát, és az igazságot tudva éljek tovább, immáron Tyler nélkül.
- Katherine pontosan olyan nő, akinél sosem lehet tudni, hogy mit miért csinál. Ha ennyire érdekel, hát menj, és kérdezd meg tőle! – mondta gúnyosan Damon, mire a vérnyomásom az egekbe szökött, és azon gondolkodtam, hogy felpattanok és adok neki egy pofont. Mikor viszont jobban átgondoltam ezt a lehetőséget, rájöttem, hogy biztosan én húznám a rövidebbet, így maradtam a jól bevált fintorgásomnál, és tüntetőlegesen elfordultam tőle.


Kis csapatunk ismét hallgatásba burkolózott. A mögöttünk lévő kandallóban lassan elégő fadarabok fájdalmas ropogása volt az egyetlen, ami megtörte a tökéletesnek tűnő csendet. Én viszont tudtam, hogy legszívesebben ordítottam volna, ennek ellenére alkalmazkodtam a helyzethez, és magamban kezdtem el dühöngeni. Egyre inkább kattogott az agyam azokon a pillanatokon, amiket együtt töltöttünk, és találhattam volna valami jelet arra, hogy titkolózik előttem. Már csak azért is dühítő az egész, mivel én beavattam mindenbe, és pontosan tudta, hogy mi vagyok, és talán még segített abban, hogy sikerüljön ezt száz százalékig feldolgoznom. Most kell rájöjjek, hogy a kedvesség és a segítőkészség, amit az irányomban mutatott, pusztán érdekből volt, hogy mindent megtudjon rólam, amit Katherine szeretett volna?
A csillapíthatatlan harag és fájdalom egyvelege uralta az egész elmém, talán ezért lehetett az, hogy egyik pillanatról a másikra ugrottam fel a kanapéról, és a kijárat felé vettem az irányt, ám félúton egy ráncolt homlokú Stefanba ütköztem.

- Igen? – kérdeztem dühösen, és próbáltam mindenhogy kikerülni, de nem sikerült. Végül megunta a játékot, és óvatosan megfogta mindkét karom, hogy ezzel megakadályozzon a menekülésemben.
- Nem mehetsz ki innen – sóhajtotta. – Túl veszélyes!
- Nehogy azt mondd, hogy kint veszélyesebb, mint itt! Lássuk csak a listát, hogy ki volt az, aki nem járt itt, és most Katherine segédje? – kérdeztem gúnyosan, de ő nem reagált semmit. – Na ugye! Nekem pedig tök mindegy, hogy hol törik ki a nyakam.
- Ne mondj ilyet Megan – rohant utánam Elena. – Senki nem fog bántani, csak maradjunk együtt!
- Ti is pontosan tudjátok, hogyha Katherine fel akar keresni, akkor fel fog. Ha meg akar ölni, akkor pedig azt fogja tenni. Egyelőre irántam még nem mutatott különösebb érdeklődést, így nincs annyi félnivalóm, mint neked, vagy Stefanéknak. Nem zárhattok be – daráltam ingerülten, majd megkerültem mindkettőt, és jól bevágtam magam mögött az ajtót.

Tudtam, hogy igazságtalan voltam, hiszen nem is rájuk haragudtam, csak egyszerűen levegőre van szükségem és néhány töprengéssel eltöltött órára, amíg sikerül feldolgoznom mindent, ami az elmúlt huszonnégy órában történt. Egy kiadós alvás sem ártana, de jelen esetben nem is tudtam rá gondolni. Kocsiba pattantam, és lassan elindultam hazafelé.
A Salvatore házat tíz másodperce sem hagytam el, mikor az úton, mögöttem egy ismerős alakot véltem felfedezni. Tekintetem a visszapillantóra tapadt, de amint jobban szemügyre vehettem volna, eltűnt. Ezek után megjelent az alak mellettem, az autóban, mire a ijedtségtől lefékeztem.

- Taposs a gázba, szivi! – vigyorgott Lucas, mire a döbbenettől újra leblokkoltam. Éppen az ellenkezőjét csináltam annak, amit kért, és teljesen leállítottam az autót a néptelen úton.
- Mit akarsz, Lucas? – kérdeztem remegő hangon, és ráemeltem a tekintetem. Láttam, ahogy fokozatosan átváltozik az arca, és a szemei alatt sötét vérerek dudorodtak ki. Mosolyából egy őrült vicsorgás lett, előbújtak a megnyúlt szemfogai.
- Azt, hogy menj tovább – kiabált rám, mire megrémültem, és majdnem azt tettem, amit mondott. De csak majdnem. A gáz helyett inkább a dudára álltam rá, és ennek a magyarázata igen egyszerű.

Nem voltunk messze a Salvatore háztól. Ha a kifinomult vámpír érzékeik nem hagyják cserben őket, akkor hallaniuk kell a dudát. A biztonság kedvéért megtoldottam a hanghatásokat egy ablakrepesztő sikítással, és vártam a következményeket.
Lucas részéről gyors volt a reakcióidő. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a szám, éreztem, hogy a kezei a nyakam köré kulcsolódnak, és elzárják a szabadon áramló levegő útját. A pulzusom kétszázról kétszázötvenre gyorsult, és kapálózni kezdtem. A következő pillanatban egy rántást éreztem, és azt, hogy valaki kiszed az autóból. Időközben Lucas kezei eltűntek a nyakamról, így egy fájdalmasan nagy levegőt vettem, és újra megteltem oxigénnel. Ahogy felnéztem, észrevettem, hogy Stefan tart erősen, amíg Damon a félájult Lucast terítette el a hátsó ülésen.

- Beszállás, srácok – mosolyodott el, és rácsapta Lucasra az ajtót. – Stefan, most megengedem, hogy, bár fiatalabb vagy, de előre ülhetsz. Én az úriember társaságában utazom – kacsintott Lucasra.
- Én vezetek? – kérdeztem még mindig remegve, mire Stefan kézbe vette az irányítást, szó szerint. A volán mögé szállt, engem pedig az anyósülésre száműzött, de ez már nem igazán érdekelt.

Miközben a legfontosabb gondom az volt, hogy lenyugtassam a mára már igencsak megterhelt szívem, visszaértünk az ismerős, régi épülethez. Stefan betámogatott az ajtón, amíg Damon felkanalazta Lucast, és ők is követtek minket. Benn rögtön Elenába ütköztem, aki automatikusan megölelt, és elhúzott az útból.

- Akárki keresne, a pincében leszek – mosolyodott el erőltetetten Damon, majd eltűnt a szemünk elől. Stefan megrázta a fejét, majd Elenához ment, és súgott neki valamit, amit az én egyszerű, emberi füleim egyszerűen képtelenek voltak azonosítani.
- Elena a szobádhoz kísér – mondta Stefan, majd ő is eltűnt Damon után. Elena csak sóhajtott, majd elindult fel a lépcsőn, és a harmadik ajtón benyitott.
- Itt ébredtél reggel, azt hiszem, szóval ha ez megfelel, akkor ez lesz a szobád, amíg szükséges itt tartózkodnod – invitált be kedvesen.

Gyönyörű, régies szoba volt egy óriási franciaággyal. Igaz, hogy fel volt újítva, de korhű volt. Az ember úgy érzi benne magát, mintha egy kastélymúzeumban lenne, nem azon a helyen, ahol álomra hajtja a fejét. Mindenesetre a nappalinál és a kanapénál sokkal jobb, legalábbis remélem.
Lehuppantam az ágyra, amin furcsamód tökéletesen meg volt ágyazva, nem úgy, ahogyan én hagytam. Töprengeni kezdtem az életemen, és azon, hogy mit rontottam el benne. Hogyan lehetséges az, hogy most itt tartok, a viharfelhők felettem működésbe léptek, és minden, ami eddig fontos volt, darabokra hullott. Tyler már messze jár, Lucas a pincében van, Caroline ki tudja, hogy hol és milyen állapotban, én pedig magányosan egy idegen helyen.
Vagy két órán keresztül sikerült magam elé meredve gondolkodnom, de meguntam, és kirohantam a szobámból. Lementem a lépcsőn, majd át a folyosókon, és néhány újabb lépcsőfok után a pincében találtam magam.

Damon és Stefan egyszerre meredtek rám, és a tekintetük nem igazán volt bizalomgerjesztő. De hiába a tiltó pillantások, annyira felbátorodtam, hogy megállíthatatlan lettem.
- Mit tudunk eddig? – kérdeztem, hangomban a legnagyobb komolysággal.
- Nem sok mindent – sóhajtott Stefan, majd leült egy székre. – Akármit teszünk vele, vagy mondunk neki, nem beszél.
- Hát akkor átadhatnátok a terepet. Hátha nekem jobban megy a vallatás, mint nektek – mosolyodtam el, és odaléptem Lucashoz.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne – vonakodott Damon, de Stefan kivonszolta a pincéből.

Hirtelen ezernyi ötletem támadt, hogy mit kérdezhetnék tőle először, ám némaságba temetkeztem. A szavak úgyis értelmetlenek és gyorsan el is szállnak, de a tettek megmaradnak. A polcra lerakott vasfüves elixírből öntöttem egy kicsit a kezemre, majd visszamásztam Lucas mellé. Mintha csak megsimogatnám, végighúztam rajta a kezem, mire sisteregni kezdett. Elkapta a fejét a kezemtől, de nem tudott sokáig szabadulni. Lefelé haladva, a nyaka vonalán újabb vasfüvet jutattam rá, mintha csak egy masszázsolajjal kenném.

- Meg akartál ölni? – kérdeztem összeszűkült szemmel, mire megtört a jég. Lucas rám pillantott, és szóra nyitotta a száját.
- Nem, élve kellesz Katherine-nek – mondta vigyorogva, mintha az előbbi fájdalom már mit sem számítana neki. Erre csak még idegesebb lettem, és újra közelebbi kapcsolatba hoztam őt a vasfűvel. Újra felordított.
- Minek kellek én Katherine-nek? – kérdeztem, de felelet nem érkezett. – Válaszolj!
- Kell neki az erőd – mosolygott. – Meg hát... azzal, hogy téged megszerez magának, én visszakapom a barátnőmet, ő pedig a két játékszerét.
- Ne hazudj – kiáltottam fel, majd oda-vissza kezdtem el járkálni a helyiségben. – Mondd el, hogy mi szüksége rám Katherine-nek?
- Nem hazudtam. Megkeresett és alkut kötöttünk – sóhajtott. – Azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki porig tudja rombolni a birodalmát, így távol tartalak a Salvatore testvérektől, ő pedig folytathatja a dolgait tovább.

Nem akartam tovább hallgatni ezeket a badarságokat. Miben veszélyeztethetném én az ő birodalmát? Magára hagytam Lucast a pincében, majd utánam Stefan rögtön bement hozzá. A lépcsőn belebotlottam Damonbe, aki ferde szemekkel pislogott rám. Gyorsan kikerültem, rögtön utánam kapott a karomnál fogva.
- Hallottam mindent – mondta komoly hangnemben.
- Gondolom, nem esett nehezedre ezekkel a képességekkel – vontam meg a vállam. – Ja, és ne adjatok be neki újabb adag vérbénát, ugyanis az előzőt kicsit felturbóztam, szóval jó pár napig nem fog kicsattanni az erőtől – mondtam.
- Ahogy te sem – sóhajtott. – Próbálj meg pihenni!
- Legszívesebben átaludnám az elkövetkezendő húsz napot, de haza ugyebár nem mehetek – mérgelődtem, és éreztem, hogy egy kis beszélgetéstől is sokkal jobb lelkiállapotba kerültem. Elpárolgott minden fajta feszültség, és az álmosság vette át felettem az uralmat.

- Valóban nem, de kaptál itt egy szobát, szóval nyugodtan álomra hajthatod a fejed – mondta némi gúnnyal a hangjában.
- Az lehetséges, de semmi holmim nincs itt, amiben aludni tudnék – pásztáztam az érdekesnek tűnő padlózatot. Hirtelen Damon eltűnt a szemem elől, és egy pillanat múlva vissza is tért. Mosolyogva nyújtotta a karját felém, mire csak elfintorodtam.
- Mi van, már undorodsz is tőlem? – vonta fel a szemöldökét, mire elnevettem magam. – Kérem, hölgyem, kövessen!

Felrobogott előttem a lépcsőn, majd szélesre tárta a szobám ajtaját. Ledobott egy pólót az ágyra, majd vigyorogva kivonult.

- Ez most mi? – kérdeztem zavarodottan, és a kezembe vettem a szürke pólót.
- Pizsama – mosolygott Damon. – Egyenesen a szekrényemből. Jobbat nem is kívánhatnál magadnak. Jóéjt – köszönt, és kiment az ajtón.

Fejcsóválva huppantam le az ágyra, és megfosztottam magam a felsőmtől. Helyette magamra kaptam a pólót, majd lerángattam magamról a farmert is. Összehajtottam mindent, és a fotelre raktam, majd bebújtam a takaró alá. Fejemet a párnákra hajtottam, és a szobát kezdtem el kémlelni. Ekkor vettem észre, hogy kiesett az a nyaklánc a zsebemből, amit Tyler nyomott a kezembe, mielőtt még magamra hagyott volna. Annyira ismerősnek tűnt az az ékszer, de nem tudtam hogyan lehetséges ez. Mint később kiderült, az eredeti gazdája már égre-fölre keresi...

Címkék: , , ,


3 comments


2010. október 10., vasárnap

Szép vasárnap délutánt mindenkinek!
Meghoztam a fejezet második felét. Remélem, így már világossá válik mindenkinek, hogy miért szedtem ketté. Két fontos momentum, de olyan, ami szerintem nem fér meg egymás mellett. Csökkentenék egymás értékét. Na jó, elég a költőiességből, nem vagyok én se filozófus, és művész sem. Jó olvasást, és véleményeket, kommenteket várok! További szép napot!




13/II. fejezet – Vége

Megmentettem. Az életben nem gondoltam volna, hogy ez valaha sikerülni fog, de amint látszik, a kényszer elég nagy úr ahhoz, hogy minden erőnket felülmúlva küzdjünk egy adott célért.
Damon felpattant mellőlem, és sétálgatni kezdett. Ahogy láttam, jobb erőben volt mint valaha, így gondolatban egy elismerő vállveregetést adtam magamnak. Mikor meglátta, hogy még mindig a kanapénak támaszkodva ülök a padlón, odasietett hozzám, és felhúzott.
Forgott körülöttem a világ, Damon arcát csak egy foltnak láttam, közben pedig egyensúlyoztam, hogy talpon tudjak maradni.

- Jövök neked eggyel – mondta komolyan, és éreztem, hogy közelebb húzott magához. Ekkor tudatosult újra bennem, hogyha én nem lennék, még mindig egy élettelen test lenne. Kicsattanó örömmel öleltem át, és fúrtam a vállába az arcom.
- Azt hittem, hogy nem sikerül – suttogtam, és próbáltam kizárni a rosszullétem, egyre sikertelenebbül.

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és cipők kopogását hallottam. Damon mellkasának támaszkodva próbáltam állva maradni, ahogy figyeltem, vajon ki jöhetett be az ajtón.
- Hol van? – hallottam Elena hangját. Kétségbeesetten csengett.
- A kanapén – felelt neki Stefan rekedten.

Ebbe a pillanatban megláttam Elenát, ahogy kikerekedett szemekkel fésüli át a nappalit, majd megpillantott minket. Fél másodperc sem telt el, és Stefan is megérkezett.
Mindketten döbbenten néztek ránk, majd egyszerre húzódott mosolyra az arcuk.
- A pezsgőket el lehet tenni, srácok! Élek még – forgatta meg a szemét, és végigsimított a hátamon. – Viszont valaki itt most rosszabb állapotban van nálam.
- Jesszus, Megan! – rohant oda hozzánk Elena. – Te vérzel!
- Ne nézz rám, Ő volt! – mondta Damon, majd rám mutatott.
- Azt hiszem, hánynom kell – suttogtam, majd elengedtem Damont, és a saját lábamon keresztül indultam el a fürdő felé. Félúton elfogyott az erőm, és lerogytam az ajtó mellé.

Mikor magamhoz tértem, már egy ágyon voltam. A kezemen egy erős kötés volt és egy takaró félig rám volt terítve. A szoba ajtaja nyitva volt, és az tűnt az egyetlen fényforrásnak a közelben. Lassan felültem, és észrevettem, hogy mellettem a telefonom villog. Tehát ez volt az, ami megzavarta az álmaimat.
- Tessék – szóltam bele kíváncsian.
- Végre – hallottam Tyler hangját a vonal túlsó végéről. – Hol a fenében vagy?
- Alszom, aludtam. Mi a baj? – kérdeztem egy ásítás után.
- Épp Lizzel kávézom a nappaliban. Tudod, ő is nagyon aggódik érted. Azt mondta, hogy munka után nem jöttél haza – közölte velem az általam is ismert tényeket.
- Valóban nem. Átugrottam Elenáékhoz, aztán végül ott maradtam. Mondd meg Liznek, hogy sajnálom, de nem akartam felkelteni ilyen apróság miatt – találtam ki valami kegyes hazugságot.
- Mikorra érsz haza? Csak mert akkor megvárlak – ajánlotta fel.
- Oké, sietek – szóltam bele, majd lenyomtam.

Kikeltem az ágyból, és az általam már jól ismert folyosón elértem a lépcsőt, onnan pedig a nappalit, ahol Elena, Stefan és Damon beszélgettek. Sajnos annyira halkan, hogy ilyen távolságból egy árva kukkot sem értettem. A szédülés ellenére már rendesen tudtam közlekedni, így sikerült gurulás nélkül leérnem a lépcsőn.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Stefan, ahogy otthagyta a többieket, és felém sietett.
- Jobban, köszönöm – feleltem lehajtott fejjel. – Most pedig megyek haza. Tyler vár rám, és a hangjából ítélve elég idegesnek tűnt.

Ahogy kiejtettem a nevét, először Damon, majd Stefan kezei szorultak ökölbe. Homlokráncolva pillantottam rájuk, de mivel nem szólaltak meg, így nem érdekelt tovább.
- Hazaviszlek – pattant fel Damon, és már a kocsija kulcsát pörgette a mutatóujján mellettem.
- Arra semmi szükség – mosolyodtam el. – Azt mondtam neki, hogy Elenáéknál éjszakáztam, mivel Liz köpött neki, hogy nem voltam otthon. Eléggé meglepődne, ha te szállítanál haza.
- A legkevésbé sem érdekel – morogta. – De ha annyira szeretnéd, kirakhatlak egy sarokkal előbb, hogy a kedves barátod ne akadjon fenn ilyeneken.
- Látod, ez már sokkal jobban hangzik – böktem meg, majd Elenáék felé fordultam. – Hát akkor, köszönök mindent! Majd találkozunk!
- Szia – köszöntek egyszerre. Damon kinyitotta az ajtót, és intett, hogy távozzak előtte. Bepattantunk a kocsiba, és három házzal Forbesék előtt beletaposott a fékbe.
- Köszönöm a fuvart – mosolyogtam.
- Szóra sem érdemes – mondta komolyan, és beindította a motort.

Talán egy perc lehetett, amíg hazaértem. Megpillantottam a feljárón Tyler kocsiját, és önkénytelenül bekukkantottam. A hátsó ülésen vagy három bőrönd feküdt szanaszét, de magát a sofőrt nem találtam ott. Ezek szerint még mindig Lizzel társalog. Elmosolyodtam, és benyitottam.
A telefonom újra csipogni kezdett. Ezúttal Stefan írt egy sms-t.

„Amint lerendezted a dolgod, szólj, vagy pattanj kocsiba, és gyere vissza hozzánk. Nagyon fontos dolog történt, tudnod kell róla, és egyáltalán nem telefontéma! Stefan”

A legkevésbé sem érdekelt ez az üzenet, így továbbra is megmaradt a jókedvem.
- Sziasztok! – köszöntem hangosan, majd rögtön a nappali felé is vettem az irányt. A kép, ami fogadott nem volt más, minthogy Liz kávét kortyolgatott, Tyler pedig előre dőlve tördelte a kezeit.
- Végre – sóhajtott fel Liz, én pedig adtam neki egy puszit. Ezek után fordultam Tyler felé, aki csak biccentett, majd felkelt, és felszaladt a lépcsőn.

Némán követtem, majd bezártam magunk mögött az ajtót. Tyler még mindig ugyanolyan feszült volt. Hogy kicsit oldjam a hangulatot, odahúzódtam mellé, és megcsókoltam, de elhúzódott.
- Hazudtál – vetette a szememre sértődötten.
- Miben hazudtam? – értetlenkedtem.
- Tudom, hogy hol voltál – fordult felém dühösen. – De mindegy, ez már nem változtat a dolgokon.
- Milyen dolgokon? Tyler, miről beszélsz? – keltem fel az ágyról, és eléálltam.
- Arról, hogy elmegyek a városból – jelentette ki. – A bácsikámmal kell tartanom, majd egyszer biztosan megérted, hogy miért.
- Kezdjük újra ezt a beszélgetést, mert semmit nem értek – mondtam remegve.
- Pedig szerintem teljességgel érthető. Elhagyom a várost, iskolát váltok, mert itt nem maradhatok tovább – magyarázta.
- Miért ne maradhatnál? Tyler, ne szórakozz velem – csuklott el a hangom.
- Veszélyes vagyok rád, és minden egyes emberre, aki itt él – suttogta, majd a két keze közé fogta az arcom. – Szeretlek, de mi egyszerűen nem lehetünk együtt!
- Rossz válasz – szorítottam össze a szám, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Nem hagyhatsz el csak így!
- Pedig muszáj lesz megtennem – mondta. – Veszélybe sodorlak már azzal is, hogy itt vagyok.
- De miért? – kérdeztem hisztérikusan
- Meg fogod tudni, de nem tőlem. Most viszont mennem kell – sóhajtott. – Vigyázz magadra!
- Kérlek ne – suttogtam erőtlenül, de úgy tűnt, hajthatatlan. Lassított felvételben érzékeltem a következőket.

Odahajolt hozzám, és megcsókolt. Éreztem, hogy ez után nem lesz folytatás. Nem akartam elengedni, de végül leszedte a kezeimet magáról, és faképnél hagyott. Akkor vettem észre, hogy egy láncot ejtett a kezembe. Nem tudtam, hogy kié lehetett, de abban biztos voltam, hogy valami fontos dolog lehetett az.

Teljesen összezavarodtam. Egyrészről nem értettem, hogy miért tette ezt, másrészről pedig nem elfogadható, legalábbis számomra biztosan nem. Befogtam a szám, hogy ne hallatszódjon, hogy sírok. Nem akarom még ezzel is Lizt terhelni. Mielőtt még az idegeim összeroppanhattak volna, mint egy gyenge faág az ember talpa alatt, ruhákat kezdtem el keresgélni. Mikor megvoltak, a fürdő felé vettem az irányt, és megindítottam a hideg vizet.
Beálltam alá azzal a reménnyel, hogy ez majd egy kicsit talán lenyugtat, és nem fogok olyan görcsösen szipogni. Végigcsúsztam a zuhanyrózsa alatti csempén háttal, majd a zuhanytálcában landoltam. Felhúztam a lábaimat, úgy ültem, és hagytam, hogy zuhogjon rám a jéghideg víz.
Mikor már kellőképpen szétfagytam, elzártam a csapot, és kikászálódtam a fülkéből. Magamra csavartam a túlméretezett törölközőm, és lábujjhegyen átosontam a szobámba, ahol aztán felöltöztem, és pár fontos dolgot (a jogosítványomat, telefont és kulcsokat) összeszedtem. Cipőt rángattam magamra, majd rögtön le is futottam a lépcsőn. Liznek csak intettem és valami olyat kiabálhattam, hogy majd jövök, de már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt rá a válasza.
Bepattantam a kocsiba, és teljes gázzal elindultam vissza a Salvatore házba. Egyre jobban kezdett múlni a hidegzuhany hatása. Álmosodni kezdtem, de mielőtt elaludhattam volna a volán mögött, megérkeztem.

Kopogás nélkül mentem be, és mindenkit ott találtam, ahol akkor voltak, mikor a lépcsőn jöttem le. Az arcok most annál is gondterheltebbek voltak, ezért úgy döntöttem, hogy nem zúdítom rájuk a világfájdalmam.
- Itt vagyok – mondtam, mire mindhárman felém fordultak.
- Katherine visszatért – közölte üdvözlésképp Damon.
- Nagyszerű. Tyler pedig elhúzott – mondtam, és beharaptam az alsó ajkam, hogy nehogy véletlen elsírjam magam.
- Jobb is így – morogta Stefan -, mindenkinek.
- Már miért lenne jobb? – kérdeztem felháborodva.
- Tyler ölte meg majdnem Damont – válaszolta meg a kérdésem Elena, ám félúton már nem volt annyira biztos abban, hogy ezt meg kell velem osztania.
- Tessék? – sikítottam fel hisztérikusan
- Megan – sóhajtott Stefan. – Tyler vérfarkas volt.
- Ez lehetetlen...

folyt.köv.

Címkék: , , ,


5 comments



Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezet egyik felét, a rövidebbiket. Egy apró szösszenet, mégis úgy éreztem, hogy nem szürkülhet bele egy hosszú fejezetbe, így átvezetésképp külön publikálom a többitől. Mivel a tizenhárom elvileg szerencsétlen szám, ezért gondolhatjátok, hogy milyen lett a rész! Kommentárokat és véleményeket nagyon várok, elég nehéz volt megírni, legalábbis szerintem! Jó olvasást!



13./ I. fejezet - Menthetetlen

Fájdalmasan nézett rám, lábával dobogott a tölgyfa padlón. Először lefagytam, és nem tudtam reagálni, hiszen ha Stefan mondja, hogy baj van, akkor annak biztosan a fele sem tréfa. Nagy levegőt vettem, és közelebb mentem hozzá.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten, és néztem, ahogy leroskad egy székre. Az eddigi pulzusom duplájára emelkedett.
- Tudom, hogy nem kérhetek ilyet tőled, mert sokat bántott – kezdett bele -, de nincs más választásom! Damon megsérült, megharapta egy vérfarkas.
- És ez ellen én mit tehetnék? – vetettem fel a kérdést bizonytalanul.
- Csak te tudod megmenteni, a farkas harapás nálunk végzetes. Az is csoda, hogy még nem halt bele – hadarta. – A testvéremről van szó, ha a kapcsolatunk nem is a legjobb, ez a dolgokon még nem változtat. Meg kell mentenünk!
- De mégis hogyan? – kerekedtek ki a szemeim. – Nem emlékszem semmire, ami arra utalt volna, hogy miként mentsem meg egy vámpír életét az után, hogy egy vérfarkas megharapta.
- Biztos, hogy van valami, ami erre utalhat. Kérlek, segíts nekem! – nézett rám könyörgő tekintettel, mire bólintottam, és a pult alól kihalásztam a táskám, majd egy sietős ajtózárás után Stefan megragadott, és már a Forbes ház előtt voltunk.

Felszaladtam a szobámba, de mire felértem, Stefan már réges-rég a könyveimet nézte át. Együttes erővel lapozgattuk felváltva a régi oldalakat, és átfutottuk a sorokat, és vagy negyed óra kutatás után végre felfedeztem egy vérfarkasokról szóló bekezdést.
Olvasgattam, majd Stefannak is átadtam, hátha ő okosabb, de nem találtuk meg a választ, így tovább kerestünk.
Mindent átfutottunk, de semmit nem találtunk. Felkaptuk a könyveket, majd átvágtattuk a Salvatore házba, ahol Damon a kanapén feküdt. A szokásosnál is fehérebben festett, szinte élettelennek tűnt. Egy véres seb éktelenkedett a vállán, ami úgy látszott, nem múlik el egyhamar. Ez lehet az egész helyzet kiindulópontja.

Stefan leült mellé, és figyelni kezdte. Gombóc volt a torkomban, ahogy tudtam, nem tehetek érte semmit.
- Nem halhat meg a kezeim között – nézett rám fájdalmasan Stefan. – Ha nem teszünk semmit, többé nem tér magához!
- Az nem lehet – suttogtam, majd közelebb mentem hozzá. Teljesen hideg volt, mintha csak egy szobrot fogtam volna meg.

Újra elkezdtem lapozgatni a könyveket, mozdulataim sora egyre görcsösebbé vált. A végén már semmit nem láttam, és értettem belőle. A könnyektől elhomályosodott a látásom, és csak monoton módon lapozgattam. Teljes pánikroham futott át rajtam újra meg újra. Cikázott a szemem Stefan arca, Damon teste és a könyveim között.
- Vége – mondta fojtott hangon Stefan. – Ne keresd tovább, már hiába!
- Tessék? – kiáltottam fel hisztérikusan
- Csukd be azt a rohadt könyvet – üvöltött rám. – Már nem tudunk rajta segíteni!
- Az nem lehet – teltek meg a szemeim újra könnyel, de letöröltem őket, és odamásztam a kanapé elé.

Láttam, ahogy másodpercről másodpercre szürkül el Damon gyönyörű arca. A szemeit már rég lehunyta, ajkai kicsit elnyíltak egymástól, mintha mély lélegzetet akarna venni. A folytatást viszont már csak én képzeltem oda. Az elmémbe úsztak olyan gondolatok, hogy többé nem mozdul, nem mosolyog és nem tesz semmi szemétséget ellenem. Nem láthatom azt a tüzet a szemében, ami akkor ékesítette, amikor felbosszantottam, vagy megcsókoltam.
Stefan csendesen felkelt, majd kiment a nappaliból, én pedig tovább néztem az élettelen testet. Nem akartam beletörődni...

Damon mellkasára hajtottam a fejem, úgy sírtam tovább. Újra eszembe jutottak a közös dolgaink, legfőképpen az a csók. Mindig csak azon járt az eszem, mint egy idióta, szerelmes tinédzsernek. Úgy éreztem, mintha még egyszer átélném, pedig csak a képzeletem űzött tréfát velem.
Keserűen felnevettem, majd végigsimítottam a karján. Amit elértem a kezeit, megvilágosodtam. Felkaptam a fejem a mellkasáról, és kikerekedett szemmel ránéztem.
- Megmentelek – suttogtam, majd fölé rajtam mindkét kezem. Eszembe jutott ugyanis nagyanyám egyik, eddig butaságnak vélt varázslata.

„Amikor az a szemét fodrász elrontja a hajad, vagy kapnál egy öklöst a szemed alá, ez a leghatásosabb, hogy elmulaszd.”

Csak vissza kell vinnem őt az időben. Magamban elkezdtem matekozni, hogy hány másodperccet kell visszamennem ahhoz, hogy őt makk egészségesen találjam. Végül öt órát kimatekoztam, és magamban mormolni kezdtem az igét.
Egy furcsa fuvallat járt végig a helyiségen, a függönyöket felemelte, és a hajamat is fújni kezdte. Éreztem, ahogy az erőmet igénybe veszem.
Damon arca egyre fehérebb lett, majd egy kicsit mintha megjelent volna rajta némi pír. Mintha a –vámpír- élet visszatért volna belé. A seb halványulni kezdett, majd az ingen lévő szakadás is eltűnt, ő maga viszont nem mozdult.

Még mindig úgy tűnt, hogy teljesen élettelen. Újra pánikba estem, hogy nem sikerült rendesen a varázslat, és itt hal meg, de aztán rájöttem, hogy ő már jóval több, mint száz éve halott, így az életet nem tudom visszahozni belé. Ahhoz pedig, hogy vámpír legyen, valami másra van szüksége, nem életerőre.
Felpattantam mellőle, és a kedves kis vérrel tömött hűtőláda felé vettem az irányt, de mikor felnyitottam, a szokásos szívókás, zacskózott vérek helyett csak magányosan szétsöpört jégkockákat láttam. Ha itt nincs, akkor honnan fogok én szerezni vért?

Rohangálni kezdtem az egész házban, de Stefant nem találtam sehol. Tudtam, hogyha nem fejezem be azt, amit elkezdtem, Damon ugyanúgy meg fog halni, ahogy az előbb.
Végső elkeseredésemben a konyhába siettem, hogy keressek valami éles, veszélyes tárgyat, de vajazókésen kívül semmi mást nem találtam, azzal pedig nem sok mindent tudtam kezdeni.
Visszafutottam a nappaliba, hogy megnézzem, történt-e valami változás. Egyelőre semmi.

Odasétáltam az italos pulthoz, majd az egyik poharat földhöz vágtam. Apró szilánkokra tört el, amik eléggé élesnek látszottak. Felvettem a legnagyobb darabot, és Damonhoz siettem vele. Utáltam megsebezni magam, és a fájdalmat sem tűrtem jól, de jelen esetben más választásom nem igen akadt.
Megvágtam egy kicsit a csuklómat, majd Damon szájához tartottam. A másik kezemmel kicsit lehúztam az állát, hogy biztosan belecseppenjen a szájába, és a további dolgok már nem rajtam múltak.
Becsukott szemekkel vártam a hatást, de jó ideig nem éreztem semmit. Majd egy erős kéz szorítását éreztem a karomon, és azt, hogy közelebb húzza Damon szájához.

Ekkor két dolog tudatosult bennem. Az egyik az, hogy sikerült megcsinálnom, és Damon újra életben van, a másik pedig az, hogy nagy valószínűséggel most én fogok meghalni, mivel egy csepp vért sem fog bennem hagyni.
Érzékeltem, hogy egyre gyengébbé válok. A kezem zsibbadt, a fejem zúgott, és egyre nehezebb volt ülő helyzetben megmaradnom. Egyszerre csak megszűnt minden rossz érzés, a kezem a testem mellé hullott.

- Pedig egy kis ideig már éreztem, hogy a pokol tüzében égek!

folyt.köv

Címkék: , , ,


3 comments


2010. október 9., szombat

Szép estét! Meghoztam a fejezetet. A színvonal nincs éppen az egekben, de nézzétek el nekem .Kettőig alig látok a fáradtságtól. A cselekmény szempontjából szerintem elég tűrhető lett. Kommenteket és véleményeket várok mindenhova. Jó olvasást!






12. fejezet – Váratlan vendégek


Miután Stefan és Elena magamra hagyott, nem találtam jobb megoldást a gondolataim terelésére, minthogy minden fajta házimunkát elvégeztem a mosogatástól kezdve a portörlésig, és mire Liz hazaért, a ház is csillogott. Megkérdezte, hogy Caroline merre van, de nem tudtam rá válaszolni, így ő elindult megkeresni. Utolsó keserves próbálkozásom arra, hogy lekössem magam, az volt, hogy nagyanyám könyveit kezdtem el lapozgatni.

Rájöttem, hogy egy közülük latin nyelven íródott, így a gyenge spanyol tudásomra, na meg az online fordítóra támaszkodva elkezdtem tanulmányozni. Így sem értettem minden szót, de az világossá vált, hogy ez valamiféle gyűjtemény lehet, amiben a legszükségesebb praktikák és hókuszpókuszok vannak. Érdekesnek tűnt, és mint a kis ötéves gyerekek, mindent ki is akartam próbálni. Kezdésként gyakoroltam azt, amit Bonnie mutatott. Tökéletesen fel tudtam emelni tárgyakat, és még az ablak és ajtó becsapásával is megpróbálkoztam. Az nem mindig ment rendesen, de abszolút sikerélményem volt.
Miközben önfeledten mosolyogva pakolásztam a könyveket, az egyik mélyéről kiesett egy pici, papírboríték. Homlokráncolva téptem fel, benne pedig egy apró, kör alakú medált találtam. Le is szidtam magam, hogy ezt eddig miért nem vettem észre, de mikor megpillantottam a borítékban egy kis levélkét, rögtön meg is feledkeztem a saját figyelmetlenségemről.

„Ez itt egy igen hasznos darabbá válhat számodra. Hordd magadon, és könnyebben fog menni minden!”

Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet pontosan, de azért kerestem gyorsan egy hosszú láncot, amire ráaggattam, és az apró kapcsokat egymásba helyeztem. Tetszett a kis ékszer, sőt, szerintem passzolt is a stílusomhoz, így egy elégedett mosollyal nyugtáztam az összeállítást. Igaz, hogy a jókedvem kissé sem volt őszinte, csak amolyan figyelemelterelő bájvigyorgás volt, hátha egyszer valóban átragad rám.
Már éppen elhittem volna, hogy nem vagyok ideges, mikor csengettek. Elegem volt mára a váratlan vendégekből, de nem volt mit tenni. Lecammogtam a lépcsőn, és mechanikus mozdulattal már nyitottam is az ajtót. Majdnem lehidaltam, ahogy odanéztem.

- Szia Megan – mosolygott képen a volt barátom, Lucas. Azt hittem, hogy menten elájulok, így megtámaszkodtam az ajtófélfában. Először azt hittem, hogy csak képzeletem játszik velem, de mikor már vagy harmadjára szólított meg, elhittem a valóságos ittlétét.
- Mi a francot keresel te itt? – kérdeztem, tettetett higgadtsággal, ami nem igazán jött össze. Ezt talán ő is látta rajtam, mivel elmosolyodott újra.
- Téged – jelentette ki. Nem tudtam hinni neki, egyszerűen nem ment. Törtem a fejem, hogy milyen érdeke fűzhetné ide, de nem állt össze a kép. – Fájt, hogy búcsú nélkül hagytál el. Nem is szóltál, hogy ilyen messze költözöl.
- Arról vitatkozhatnánk jó pár órát, hogy ki hagyott ott kit, de tudod mit? Már nem érdekel! Tűnj innen – vetettem oda neki nyersen, majd rá is csuktam volna az ajtót, de megállította.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem – vigyorodott el, amitől annyira természetellenesnek tűnt, hogy meg is ijedtem. – Be sem invitálsz egy kávéra?
- Ilyenkor? – néztem rá a hátam mögött lévő faliórára – Felejtsd el! Pihenni szeretnék, te pedig nyugodtan visszamehetsz New Yorkba.
- Nem vagy valami jó házigazda – nézett rám gúnyosan.
- Nem is áll szándékomban az lenni – közöltem cseppet sem kedves hangnemben. – És most további szép estét!

Váratlan dolog történt. Lucas megragadta az egyik kezem, és szabályosan kirántott a házból. Szemében őrült láng csillogott, és ha eddig ijedt lettem volna, akkor addigra már szabályosan halálra voltam rémülve. Lucas arca egy pillanat alatt eltorzult, a bőre fehérebbé vált, a szemei sötétebbek lettek, alattuk sötét vérerek keletkeztek. Ebben a pillanatban megbizonyosodtam arról, amit már az első pillanatban megéreztem, ahogy megláttam a mai este folyamán. Az ember, akivel több, mint fél évet együtt töltöttem, mostanra egy vámpír lett. A miértjébe már nincs is erőm belegondolni.

Nem tudtam, hogy mi fog most történni. Megtámad, vagy csak szórakozik, ám éreztem, hogy a vér megfagy az ereimben. Csak a csodában bízhattam, és az a segítségemre is sietett.
- Engedd el – hallottam meg váratlanul Damon hangját mellőlünk. – Még van tíz másodperced, utána darabokban hagyod el a várost!
- Azt hiszed, félek tőled? – pillantott lazán oldalra Lucas.
- Ezek után fogsz – jelentette ki Damon, majd egy pillanat múlva Lucas eltűnt mellőlem, és az úttesten hevert.

Szorosan mögötte Stefan állt, és az arca nem a szokásos nyugalmáról tett tanúbizonyságot. Bosszúsan méregette az előtte fekvő Lucast, majd megragadta, és két lábra állította, és eltűntek a szemem elől. Damon is indult volna utánuk, de pechére utoljára visszanézett rám, és amint felvettük a szemkontaktust, megragadtam a karját.
- Mi volt ez? – kérdeztem a sírás elfojtásától meg-megcsuklott hangon. – Mit tettek Lucasszal?
- Jó lenne tudni – vonta meg a vállát Damon. – Mindenesetre okos voltál, hogy nem hívtad be. Most pedig megyek, és Stefannal kifaggatjuk.
- Veled megyek – mondtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne tudjon tőlem elszakadni.
- Ez nem a legjobb ötlet. Akár meg is sérülhetsz – vetette fel, de hajthatatlan voltam, így nem volt más választása.

Lelkiekben megpróbáltam felkészülni mindenre, mire a Salvatore házhoz értünk. Nem mintha az, Damon tempójában három-négy percnél többet igénybevett volna. Bementünk, teljesen a ház végébe, ahonnan egy lépcső indult lefelé, a pincébe. Láncok zörgését, és ordításokat már a lejárat tetején is lehetett hallani, így összeszűkült gyomorral, gombóccal a torkomban, remegő lábakkal indultam lefelé.
Damon kivágta előttem az ajtót, és teljes nyugodtsággal besétált rajta. Összecsapta a tenyerét, és rögtön, a földön leláncolt Lucashoz indult.
- Tehát, pajtás! Mi a fene hozott ide téged? – hajolt oda hozzá, a hangja fenyegetően csengett.
- Megan miatt jöttem – nyögte erőtlenül, mire Damon egy üvegcsét vett le a polcról.
- Rossz válasz! – mondta nevetve.

Megrémültem. Nem tudtam, hogy mire képes, de minden egyes porcikám azt súgta, hogy akármi is történjék itt, nem kéne a szemtanúja lennem. Így is elég ideggyenge vagyok már, hát mi lenne velem ezek után. Ahogy telek a másodpercek, a légzésem egyre gyorsabbá és gyorsabbá vált, úgy éreztem, hogy a tüdőm menten kiszakad a helyéről. Hátrálni kezdtem az ajtó felé, de a szemem ezek után sem tudtam levenni a padlón leláncolt Lucasról.

Damon lassú léptekkel közelített újra felé. Egy kendő segítségével kinyitotta a poros, régi üvegcsét, majd egy gonosz mosollyal a képén feltépte Lucas pólóját. Épp csak meglöttyintette a folyadékot, ám ahogy a cseppek Lucas mellkasához értek, sósav szerűen marni kezdték a bőrét. Sistergett az egész felsőteste, mint aki éppen most készül elégni. Eközben velőtrázóan ordított, és könyörgött, hogy többé ilyet ne tegyenek vele. Damon arca sem rándult meg, az együttérzés egy apró szikrája sem volt benne, majd újra csepegtetett párat, ezúttal a karjára.
Lucas rángatni kezdte a láncot, és üvöltött tovább. Borzasztó érzés volt így látni valakit, aki nemrégen még a barátom volt.
Teljes sokkhatás alá kerültem, és csak foszlányokat fogtam fel a körülöttem történő dolgokból. Addig mentem hátrafelé, míg bele nem ütköztem egy székbe, és le nem vágódtam rá. Sós könny égette az arcom és a szemem egyaránt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Teljesen leblokkoltam.

- Megant mi a fenéért hoztad magaddal? – kérdezte ingerülten Stefan. – Nem hinném, hogy kíváncsi lenne mindarra, ami most itt még történni fog.
- Mire készültök? – szedtem össze egy kicsit magam, hogy meg tudjam fogalmazni ezt a roppant egyszerű mondatot, de mire válaszolhattak volna, már két erős kart éreztem magamon. Egyet a hátamon, másikat pedig a térdem alatt, és éreztem, ahogy elemel a talajtól. Hirtelen a sötétségből világos lett, én pedig egy puha kanapén landoltam.
Stefan aggódó tekintettel nézett végig rajtam, majd egy szempillantás alatt pohár került a kezébe, háromnegyedig töltve vízzel. Felém nyújtotta, én pedig remegő kézzel nyúltam felé. Próbáltam két kézben fogni, hogy ne öntsem ki, de így is a nagy része a kanapén végezte.

- Idd meg, és ne mozdulj innen. Próbálj meg pihenni, nemsokára feljövünk, és elmagyarázunk mindent – mondta, majd emberi tempóban a lépcső felé vette az irányt. Még percekig nézhettem azt a pontot, ahonnan eltűnt, majd elterültem az ülő-, ez esetben fekvőalkalmatosságon, és némán, csukott szemmel engedtem szabad utat a könnyeimnek.

Hogyan változhatott meg minden ilyen kis idő alatt? Az ember, aki a legfontosabb volt nekem, egyszer csak úgy dönt, hogy mégsem velem akarja élni az életét, majd mikor már túllennék rajta, megjelenik, és az életemre tör? Hogy történhetett ez meg egy-két hónap leforgása alatt? Úgy éreztem, szétrobbanok a sok kérdéstől és gondolattól, ami megfogalmazódott bennem.

Felkeltem, majd mentem egy kört a nappaliban, és megittam a maradék vizemet is. A feszültség bennem csillapíthatatlan volt, így a ház távolabb eső sarkait is bejártam. Furcsa dologra bukkantam, a semmi közepén egy hűtőládára. Nem értettem, hogy mit keres pont ott, ezért felnyitottam. Enyhe sokkhatás ért, amikor megpillantottam a benne tornyosuló, vérbankból szerzett zacskókat. Egyiket kiemeltem, és komolyabban szemügyre vettem. B Rh pozitív volt, pontosan olyan, mint az enyém. Ahogy belegondoltam, hogy akár az én vérem is lehetne ott, végigfutott rajtam a hideg.
- És még szívóka is van hozzá. Beszarás – ráztam meg a fejem, majd visszadobtam a többi közé. Halára is rémültem, mivel valaki megérintette a vállam, ahogy visszacsuktam a hűtőládát.
- Egy kis vérfrissítést szeretnél? – hallottam meg Damon hangját. – Ne gondolkodj olyan zacskós selejtekben. Minden nálam van, amire szükséged lehet – búgta.
- Köszönöm, nem élnék vele. Most pedig engedj el! – utasítottam, amint megéreztem, hogy kísértetiesen hasonlóvá válik az eset a szobámban történtekhez.
- Melegség árad a testedből – suttogta. – Ez annyira szokatlan számomra. Utoljára több mint száz éve lehetett benne részem.
- Meg akkor, amikor megdöntesz egy naiv diáklányt – fintorodtam el. – Bár úgy hallottam, hogy az anyukák körében is elég népszerű vagy itt.
- Senki nem tud nekem ellenállni – mosolygott, és a kezei újra a derekamra csúsztak. – Valamiért úgy tűnik, hogy te sem. Amint hozzád érek, sokkal forróbb leszel. Értem én, amit te nem akarsz bevallani.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz – nevettem el magam, majd leszedtem a kezeit a derekamról.
- Észreveszem az ilyen apró jeleket, amik arra utalnak, hogy igenis vonzódsz hozzám. Túl régóta vagyok benne ebben a buliban ahhoz, hogy ne essenek le – mondta, majd óvatosan eltűrte a nyakamtól az össze-vissza álló, hullámos tincseket. Éreztem, hogy kezd betelni a pohár, így egy határozott mozdulattal elléptem tőle.
- Minden egyes jel csak és kizárólag azért van – kezdtem bele, majd közelebb mentem hozzá -, mert rettegek tőled! A effajta vadászösztönöd, úgy látszik, kezd cserben hagyni. Amit te vonzódásnak veszel, az bennem csak mérhetetlen undor feléd. Egy kiszámíthatatlan vadállat vagy, akivel sajnos nem tudom, hogy miként kéne viselkedni ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy nem akar bántani.
- Ilyen népség vagyunk mi, vámpírok – eresztett meg egy gúnyos mosolyt, de csak pár másodperc némaság után.
- Akkor én pont belőletek nem kérek – sóhajtottam, és cipők kopogását hallottam. Immáron Stefan mögöttem állt. – Ha már ilyen szépen összegyűltünk, valaki adna némi magyarázatot a mai történtekre?
- A volt barátod Katherine irányítása alatt áll – jelentette ki tárgyilagosan Stefan.
- Ki a jó ég az a Katherine? – húztam fel a szemöldököm.
- Katherine egy, nálunk több száz évvel idősebb vámpír, aki szerencsésen beleszeretett az én kis öcsikémbe – vágta hátba Damon Stefant. – És nem mellesleg mindkettőnk barátnője volt, még a naiv, ember korszakunkban.
- Aha – reagáltam le egyszerűen. – Mit akar Katherine Lucastól?
- Téged – válaszolták egyszerre.
- Miért kellenék az exeteknek? – túrtam a hajamba idegesen.
- Mert nagy erő hatalmában vagy, és a segítségére lehetnél abban, hogy eltegyen láb alól minket, meg még pár jelentéktelen személyt. Például Elenát a megmaradt családjával együtt, de biztos vagyok abban, hogy Lockwoodékkal sem szimpatizál különösebben – foglalta össze Damon.

- Aha! Megyek, és segítek neki. Biztos félmunkával is beéri, ugyanis sem Stefant, sem Elenáékat, Tyler családját pedig végképp nem fogom bántani – mondtam hirtelen felindulásból, és elindultam a kijárat felé. Talán a szemétkedéssel akartam levezetni a feszültséget, de ezekért a döbbent arcokért már megérte elsütni ezt a mondatot.
- Hogy mit csinálsz? – állt elém Damon és rémült fejjel nézett rám. Ilyet sem láttam még, már ezért megérte megszületnem anno, tizenkilenc évvel ezelőtt. Ahogy mérlegeltem magamban, sok okom lenne arra, hogy keresztbe tegyek neki, elvégre egy nyomorult fényképpel zsarol, pluszban kétszer már majdnem megölt. A szabályszerű játék szerint minimum én jövök neki most ugyanennyivel.
- Tudod, kedves Damon! Te egy annyira kibírhatatlan személyiség vagy, hogy lehet jobb lenne, ha valaki eltűntetne a Föld színéről – villantak meg a szemeim, majd el akartam lökni az utamból, de nem engedte.
- Ez most... rosszul esett – mondta, és egy határozott mozdulattal megragadott. Egészen a nappaliig vonszolt, ahol lazán levágott az egyik fotelbe, míg ő elém, a karfára támaszkodott. – Jól figyelj! Ha én nem lennék, már rég halott lennél, vagy Katherine talpnyalói közé tartoznál. Mondok jobbat, azt sem tudnád, hogy mi vagy valójában, úgyhogy még egy ilyen mondat, és én magam gondoskodom arról, hogy többé ne lásd felkelni a napot!
- Meddig írtad magadban ezt a beszédet? – kérdeztem gúnyosan.

Ahogy ott állt előttem, és támasztotta két kezével a fotelt, minden lehetséges menekülési útvonalat elzárt. Ha nem tudtam volna, hogy ki ő valójában, és mikre képes, talán fél percen belül a karjaiban kötök ki. Minden egyes négyzetcentiméter tökéletes rajta, mintha csak hívogatna. Persze én már tudom, hogy biztos halál vele kezdeni, így minden egyes alkalommal kijózanítom magam, és hátrálok. A kérdés már csak az, hogy meddig lehet még ezt játszani.

- Improvizáltam – mondta. – Magadból indulsz ki!

Ekkor egy csúnya, nagyon-nagyon csúnya ötletem támadt. Nem mondom, hogy nem voltak benne a saját vágyaim, de elsősorban bizonyítás céljából tettem mindazt, amit akkor műveltem. Két kezemmel megtámaszkodtam, majd előrehajoltam úgy, hogy az ajkaim éppen csak súrolják Damon, vékony száját. Nem tettem semmi többet, csak hozzáérintettem, és vártam a reakcióra, ami persze nem maradt el.
A vékony ajkak elnyíltak egymástól, és mohón kaptak az enyémek után. Nem tettem semmit, csak hagytam magam. Éreztem, hogy egyre követelőzőbbé válik, majd talpra állított.
Egy pillanat erejéig a szemembe nézett, majd ő csókolt meg. Teljesen hozzám préselődött, levegőt is alig kaptam tőle, de ez látszólag nem igazán zavarta. Ahogy végigsimított a gerincem mentén, jóleső borzongás futott át rajtam, ekkor tudtam, hogy ideje megállni. Elfordultam tőle, és nevetni kezdtem.

- Pontosan, Damon! Magamból indulok ki, ahogyan te is. Na, akkor most ki vonzódik kihez? – kérdeztem gúnyosan, mire megkeményedtek a vonásai.
- Még mindig azt mondom, hogy te hozzám – mondta nemtörődöm hangnemben, de én átláttam a szitán.
- Tehát nem te hozzám, hanem én hozzád – suttogtam, majd újra csókolgatni kezdtem. – Akkor lökj el! Gyerünk, tedd meg!

Boszorkány praktika, ha valaki olyannak akarsz fájdalma okozni, akivel testközeli kapcsolatban vagy. Bonnie ezt is kezdőleckeként tanította meg, de nem hittem, hogy használni tudom, azt meg végképp nem, hogy az alany hozzá Damon Salvatore lesz. Magamban elmormoltam egy latin mondatot, ami hatására Damont minden bizonnyal égetnie kellett volna a szám érintése.
El sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet. Úgy tűnt, hogy nem taszít el magától, amit én hibás varázslatnak tudtam be, de a helyzet egy apró másodperc alatt változott. Éreztem, hogy egy igen erős hatásra visszarepülök a fotelbe. A kemény támla nem éppen volt a legkellemesebb, ahogy rajta landoltam, és úgy éreztem, hogy meg is roppant valamim. Fájdalmasan néztem rá, majd észre vettem, hogy mögötte Stefan állt. Valószínűleg végignézte a kis műsorunkat, de az arckifejezéséből ítélve látott ő már rosszabbat is.
- A tűzzel játszol – mondta fenyegetően Damon, miközben a száját tapogatta. – Honnan ez a fene nagy önbizalom?
- Túl sokat vagyok mostanság a te társaságodban, az egoizmusod is rám ragadt – válaszoltam meg a kérdését. – Pontosan azt tettem, amit te szoktál. Pocsék érzés, ugye?

Nem válaszolt, csak elrohant, mire újra mosolyogni kezdtem. Stefan kutakodó tekintetét éreztem magamon, így megragadtam az alkalmat, hogy helyre rakjam magam, és kiegyenesedjek, ezáltal visszaroppantak a hátamban a dolgok.
Lassan lépkedtem Stefan felé, majd szóra nyitottam a szám.

- Lemehetnék Lucashoz? – kérdeztem, mire csak bólintott, és intett, hogy kövessem.

Az előbbi magabiztosság egy szempillantás alatt köddé vált, és újra szorítást éreztem a gyomromban, illetve félelmet. Ahogy megláttam Lucast, láncokon a pince közepén, a szívem szakadt meg. Nem úgy tűnt, mint aki magánál van, így lekuporodtam mellé, és felhúztam az ölembe a fejét. Zihált, légzése nem volt egyenletes, verejtékben úszott. Óvatosan simogatni kezdtem az arcát, és ringattam. Úgy tűnt, mintha mozgolódna egy kicsit, így abbahagytam, és közelebb hajoltam hozzá.

- Nem tudom, hogy miért tetted, és valószínűleg nem is fogom soha megtudni – kezdtem bele a mondandómba, majd kifésültem a szeméből a hajat. – Sosem akartalak így látni, még ha rosszat is tettél, akkor sem. Hogyan voltál képes ellenem fordulni?
- Ezt kell tennem – suttogta, majd az egyik kezét, amin lánc éktelenkedett, egy kicsit megemelte, és felém nyújtotta. Automatikusan kulcsoltam össze az ujjainkat, ahogy régen tettem, minden egyes reggelen, amikor együtt ébredtünk.

A nosztalgia első hulláma tört rám, ahogy lehunytam a szemem. Sok szép, közösen eltöltött pillanat jutott az eszembe, amik eddig az agyam legmélyebb homályaiba voltak elraktározva, ám most ismét felszínre törtek. Ugyanolyan nyomorultul éreztem magam, mint azon az éjszakán, amikor elhagytam New Yorkot. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd Lucas homlokán landol.

- Elárultál – mondtam fojtott hangon.
- Valóban. El kellett áruljalak – felelte, mire az előbbi fájdalomból düh lett, és mindennél erősebben égetett. Kimásztam alóla, és felkeltem a földről. Büszke arckifejezésemet megtartva, felszegett fejjel pillantottam le rá.
- Ez esetben remélem itt rohadsz meg – vetettem oda neki, majd sietősen távoztam a helyiségből.

...

Két hónap telt el az eset óta. Lucas megszökött a Salvatore-börtönből, Katherine-nek nyoma veszett, Caroline-nal egyetemben. Damon úgy került, mintha leprás lennék, és a kapcsolatunk Tylerrel a kezdeti nehézségek után kezdett egyenesbe jönni. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Vagy nála lógtunk, amikor épp a kedves édesanyja nem tartózkodott a házban, vagy a Grillben, és különleges esetekkor nálunk. A főiskola annyiban jó, hogy megismerkedtem a latin nyelvvel, ami nagy segítségemre válhat nagyanyám könyveinek a megfejtésében.
Bonnie szinte minden nap átugrik hozzám egy kicsit, és tanítgat. Elég kiszolgáltatott a helyzet, ugyanis egy nálam fiatalabb lány tanít, de mindennél többet ér a tudása. Stefan Salvatore legalább naponta kétszer tiszteletét teszi nálam, hogy megbizonyosodjon arról, hogy semmi bajom nem történt. Lelkiismeretesen védelmez, és tudom, hogy rá valóban számíthatok, akármilyen gond adódik. Caroline eltűnésén kívül csak egyetlen egy megmagyarázhatatlan dolog történt mostanában. Az is a Grillben.
Zárás előtt pár perccel mindig megjelenik egy világosbarna hajú, magas lány. Nem az ajtón jön be, már csak azt veszem észre, hogy ott ül a pult sarkában. Mindig elindulok felé, aztán eltűnik. Kezdem azt hinni, hogy csak az én képzeletem szüleménye, de mégis honnan vehetnék én ilyet? Akárhányszor megszólítanám, köddé válik, mintha csak a Grillben kísértene.

- Elnézést! Adhatok valamit? – próbálkoztam meg újra, amint megjelent a lány.
- Ki tudom szolgálni magam, ebben már profi vagyok – mondta rekedtes hangon, majd lazán átnyúlt a pulton, és elkapott egy tequilás üveget.
- Ki vagy te? – kérdeztem zavarodottan, mire elnevette magát.
- Addig jó, amíg nem tudod – mondta, és meghúzta az üveget. – Amúgy nem tudod véletlen, hogy Jeremy mikor szokott errefelé járni?
- Jeremy? Mármint Jeremy Gilbert? – kérdeztem. – Szinte minden este itt lóg, de ma valami buli van. Ott mulat mindenki – sóhajtottam, ahogy Tylerre gondoltam. Végül is megérdemli a kikapcsolódást, nem szívhat azért, mert én dolgozom.
- Az nem pálya – sóhajtott lemondóan. – Túl nagy a tömeg.
- Áruld már el, hogy ki vagy – nyaggattam. – Viszonylag rég dolgozom itt, és még soha nem láttalak ezelőtt.
- A nevem Vicki Donovan – jelentette ki.
- Te vagy Tyler volt barátnője? – tátottam el a szám.

Magas, nádszál vékony, gyönyörű arca van, és finom vágású, vastag szája. Hol versenghetnék én ezzel a nővel? Álmaimban sem. El is szégyelltem magam, akárhányszor ránéztem. Egy biztos, Tylernek sokat romlott az ízlése mostanság. Egy ilyen lány után velem hogy állhat szóba?

- Bizony – mondta. – Tudom, te pedig a jelenlegi.

Nem tudtam megszólalni, így csak a pultot törölgettem tovább, amikor kicsapódott az ajtó. Stefan vágtatott be rajta, és aggódó tekintettel nézett körbe. Az a hely, ahol előbb még Vicki Donovan ült, mostanra üressé vált. Mintha a föld nyelte volna el. Ez hogy lehet?

- Baj van, Megan! Nagyon nagy baj – mondta Stefan, és látszódott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.

folyt.köv.

Címkék: , , ,


4 comments


2010. október 3., vasárnap

Sziasztok!

Hát, itt volna a folytatás. Lehet, hogy lesznek benne hibák, ezekért már most előre elnézést kérek! Elég gyorsan elkészültem vele, hála annak, hogy mindenki eltűnt itthonról, és nyugodtan tudtam írni. Próbáltam újabb fordulatokat belecsempészni, szóval lehet, hogy ezek után eléggé utálni fogtok. Zenét most nagyon nem tudok mondani, mert én is ezer meg ezer másikra írtam, főleg, hogy gyors hangulatváltozások vannak benne. Miután elolvastátok, és attól függően, hogy tetszett, vagy nem tetszett, nyomjatok rá valamelyik véleményre! Akinek pedig konkrét véleménye van, azt úgy, ahogy eddig, várom megjegyzésbe, chatbe...stb. És még egy dolog. Kiraktam egy szavazást, ahol arra szeretnék válaszokat kapni, hogy milyen gyakran jártok ide. Észrevételeim szerint már megvan a napi masszív száz látogatóm, és ennek nagyon örülök! Csak így tovább! Most pedig jó olvasást kívánok mindenkinek! 

Vic



10. fejezet - Segítség

Amint kinyíltak a szemeim, rá kellett jöjjek, hogy még mindig Tyler karjaiban fekszem. A takaró félig le volt rólunk csúszva, a nyitott ablakon pedig könyörtelenül tört be a hűvös levegő. Amennyire csak lehetett, annyira húzódtam közelebb Tylerhez, hogy a testéből áradó melegség segítsen abban, hogy ne fagyjak meg. Végigsimítottam a mellkasa vonalán, egészen a nyakáig, majd újra lehajtottam a fejem. Ekkor tértem magamhoz.
Óvatosan kibontakoztam az öleléséből, és kiültem az ágy szélére. Lábujjhegyen összeszedtem a ruháimat, majd a lélegzetemet visszafojtva kezdtem el öltözködni. Mikor már minden eldobált ruhanemű rajtam volt, az ablakhoz siettem, hogy bezárjam. Nagy meglepetésemre egy fekete madártoll hevert a párkányon. Akaratom ellenére is eszembe jutott róla az a dög, aki megcsípett az erdőben. Zavaros gondolatokkal a fejemben fordítottam el a kilincset, majd visszamentem az ágyhoz. Lehajoltam Tylerhez és óvatosan megcsókoltam. Egy pillanatra, mintha érzékelte volna, de aztán rögtön újra egyenletessé vált a szuszogása.

A lépcső furcsán recsegett alattam, így el is döntöttem, hogy diétába kezdek. Már azt hittem, hogy feltűnés nélkül kijuthatok a házból, amikor cipők kopogását hallottam meg magam mögött.
- Várj egy kicsit – szólított meg egy női hang. Enyhe pírral az arcomon, lassított felvételben fordultam meg. A szégyentől majd’ elsüllyedtem.
Mögöttem egy kosztümös, talán negyven éves, félhosszú hajú, gyönyörű nő állt. Vonásai és a ruházata egyaránt rendezett volt, sütött róla az elegancia és a finomság. Hirtelen egy ronda, ápolatlan orknak éreztem magam, így csak lehajtott fejjel vártam, hogy újra megszólaljon.
- Tehát te volnál a fiam legújabb szerzeménye – mért végig. Dühében valószínűleg ordított volna, de nem mutatta, és ez talán még aggasztóbb volt. – Vicki Donovan után ugyan haladás, de jobban örültem volna, ha először bemutat nekem is, és csak utána alszol itt.
- Elnézést, nem volt előre megtervezve – hebegtem, és csak arra vártam, hogy megnyíljon a föld alattam, de valamiért nem akart. Csak az mentene meg ebből a helyzetből.
- Azt mindjárt gondoltam – vetette oda nekem, és egy gúnyos mosoly csillant meg a szája szélén. Nem akartam tudni, hogy mire gondol. – Mindenesetre, ha úgy tartja kedved, átjöhetnél egyik délután egy kicsit beszélgetni. Mit is mondtál, hogy is hívnak?
- Megan Anderson – dadogtam, és nem akartam elhinni, hogy meginvitált egy csajos trécselésre. Minimum kisestélyiben kell megjelenjek, ha fel akarom vele venni a versenyt.
- Rendben Megan, én Carol Lockwood vagyok, Tyler édesanyja – nyújtotta a kezét, én pedig bizonytalanul viszonoztam.

Amint lehetséges volt, már futottam is ki a házból. Azt hiszem, hogy ez volt az eddigi életem egyik legkínosabb jelenete. Semmiképpen nem szeretném még egyszer átélni, és Lockwood-mamát pedig minimum húsz méteres távolságból fogom kerülni. Persze ő próbálta elnézőnek mutatni magát, de a szemei elárulták, hogy Tyler bizony egy alapos fejmosást fog kapni, ha felébred. Persze csak abban az esetben, ha rá nem töri az ajtót most. Lehet, hogy már túl is van rajta.
Túlságosan messze volt a Forbes ház, gyakorlatilag a város másik végén. A két óra alvás valahogy nem pihentetett ki eléggé, ezért amint hazaértem, lerúgtam a cipőm és lerángattam magamról a ruhákat. Beálltam a zuhany alá, majd a mosógépen hagyott tiszta, megszárított fehérneműkből választottam egyet, ami megfelelő lesz alvás közben. Mivel nagyon fázós vagyok, így egy vastag pulcsit is magamra kaptam, amíg eljutok a szobámig. Ott ledobtam magamról, de pizsamát már nem volt erőm keresni, így hassal bevágódtam az ágyba. Úgy látszik, már megint figyelmetlen voltam.
- Nocsak – hallottam meg Damon hangját közvetlen mellőlem. Felkaptam a fejem, majd villámgyors mozdulattal a takaró után nyúltam, és miközben felpattantam, magam elé raktam.
- Mi a fene? – néztem rá, és éreztem, ahogy megfagy a vég az ereimben.
- Gratulálok. Igen erotikusra sikerült a rögtönzött sztriptíz show-d, de tudhatnád, hogy ez nem oldja meg a dolgokat. Legalábbis ez esetben nem – tette a tarkója mögé a kezeit, és hátradőlt az ágyamon. Az én ágyamon, mégis hogy képzeli?
- Mit keresel itt? – hátráltam, miközben sikerült magamra csavarnom a takarót. Már el is felejtettem, hogy ide is könnyen be tud jutni. Nem vagyok biztonságban a saját otthonomban sem.
- Értelemszerűen téged – forgatta meg a szemeit. –És szerintem te is tudod, hogy miért.
- Fogalmam sincs – hazudtam, és újra hátrálni kezdtem, de beleütköztem a nyitott ruhásszekrényem ajtajába. Damon egy pillanat alatt előttem termett, és egy könnyed mozdulattal megfordított. Szemben találtam magam a tükörrel, és nézhettem a saját rémült arcom. Teljes életnagyságban figyelhettem, ahogy Damon mögém áll, és óvatos mozdulatokkal lecsavarja rólam a takarót. Egyszerre lepődtem meg és töltött el rémülettel a dolog, így újra elfelejtettem lélegezni. Csendben figyeltem, hogy vajon ezúttal mire készül, és ezernyi gondolat, lehetőség futott át az agyamon. Az egyetlen, ami nem jutott eszembe, az történt.

A vállamtól kezdve simított végig a karomon, majd áttért a hasamra, és hátulról átölelt. Egész testem remegett, de már nem tudtam eldönteni, hogy miért. Talán a félelem, viszont az is lehet, hogy csupán ez volt a természetes reakcióm az érintésére. Az előbbi visszafojtott lélegzetvételemből mostanra semmi nem maradt. Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor megláttam, hogy Damon elmosolyodik a hátam mögött.
nyomatékosításként a nyakamat kezdte el csókolgatni. A tükörben önkénytelenül átsiklott a tekintetem a saját arcom előtt, és Damonre kezdtem fókuszálni.
- Felejtsd el – mondtam, de magam sem voltam biztos abban, hogy valóban ezt akarom-e. Éreztem, ahogy a kezei vándorolni kezdtek feljebb, én pedig minden önuralmamat elveszíteni készültem. Farkasszemet néztünk a tükörben, és az volt az utolsó épelméjű pillanatom.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy meg kell forduljak, és ezt is tettem. Hirtelen száznyolcvan fokos fordulat után alig fogtam fel a helyzetváltozást, rögtön Damon ajkait éreztem a sajátomon. Ez a maradék eszemet is elvette, majd követelőzően átölelve a hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Észre sem vettem, amikor kivette a telefonját a zsebéből. A legnagyobb gondom az volt, hogy miként tudnám róla leggyorsabban lerángatni a pólót, és ezt egy határozott mozdulat után, persze az ő segítségével, meg is tettem. Csak egy pillanatra váltunk el egymástól, de majd beleőrültem. Köd borította be az elmémet, és éreztem, hogy a józan eszem, akármennyire sikít, már el van temetve. Aztán meghallottam a fényképező hangját.

Odakaptam a fejem, és a következő kép tárult elém. Damon a telefonja segítségével készített rólunk a tükörben egy fotót. Mikor visszanéztem rá, gúnyos mosoly terült el az arcán. A józan eszem visszavette az irányítást és egyre jobban dühbe gurultam.
- Ez meg mégis mi a francot jelentsen? – kérdeztem, és magamban a legjobban azt reméltem, hogy most félreértem a dolgokat, és csak a facebook profilképét akarja megváltoztatni, bár az sem válna a javamra.
- Azt jelenti, édesem, hogy a bulinak ezennel vége – mondta, és elkomorodott. – Ha még egyszer megkísérelnéd a tegnapi húzásod remake-jét, ez a kedves képecske repül Tyler bácsihoz. Azt ugyebár te sem szeretnéd?
- Rohadék – sziszegtem, és a kezeim gondolkodás nélkül a polc felé nyúltak. Egyetlen nagy lépéssel ott teremtem, majd megragadtam a magányosan ácsorgó vázát, majd teljes erőmből Damon felé hajítottam. Úgy látszódott, mintha tökéletesen felé irányított dobást sikerült volna összehoznom, de mikorra elérhetett volna hozzá, már köddé vált, és a váza a falnak csapódva tört darabokra. Damon nyoma helyén egy apró, fekete madártoll jelent meg, és ekkor tisztult ki teljesen az agyam.
Ha tudatni akarja, hogy itt járt, akkor hagy maga után egy ilyet. Dühömben megfogtam a tollat, és kidobtam az ablakon. Elfelejtettem, hogy ez egy olyan tárgy, ami lassan, és könnyedén ér földet, ezáltal a dühömet aligha ki tudom rajta tölteni, így becsaptam az ablakot, és újra lehuppantam az ágyamra.

Teltek a percek és én még mindig nem tudtam rájönni, hogy mi történhetett velem. Miért csókoltam egyáltalán vissza. Milyen impulzus hatására voltam én képes ezt megtenni? Hogyan dőlhettem be egy ilyen, olcsó tréfának? Mikor hagyott cserben ennyire a józan eszem? Még ezer ezekhez hasonló kérdés kavargott a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy végre valahára áldozok az alvás oltárán is egy kicsit. A biztonság kedvéért legalább háromszor körbenéztem, hogy megbizonyosodjak az egyedüllétemről. Mikor ezzel készen voltam, magamra húztam a takarót, és összegömbölyödve próbáltam kiüríteni az elmémet, és reménykedni abban, hogy az a kép sosem jut el Tylerhez.

Nyugalmam viszont nem volt hosszútávú. Alig pár óra alvás után az ajtóra felszerelt csengő idegesítő hangja szakította meg az édes, álommentes alvásom. Felkaptam a fürdőből jövet ledobott pulcsit, és a földszintre siettem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinéztem az ajtón.
- Szia, zavarlak? – állt kint Bonnie, és sütött az arcáról az aggodalom.
- Szia, nem, dehogyis. Gyere be – mondtam, és szélesebbre tártam az ajtót. Biztosan már sokat járhatott itt, hiszen magától megtalálta a járást a nappali felé, így a kanapén ülve kezdett bele a beszédében.
- Nem fogok szépíteni a dolgokon. Láttam, hogy mit tettél tegnap, és tudom, hogy mi vagy – jelentette ki, majd magabiztosan rám nézett.
- Mégis honnan? – kérdeztem automatikusan vissza.
- Onnan, hogy jómagam is boszorkány vagyok – mondta. Ennek az apró információnak nagyon megörültem, és végre úgy éreztem egy pillanatra, mintha tartoznék valahova. Hát, itt egy sorstárs.
- Ezt nem tudtam – mosolyodtam el. – Igazság szerint, csak tegnap tudtam meg, úgyhogy akármit is csináltam, nem direkt volt.
- Tudom – mosolyodott el ő is. – Nálam is így kezdődött. A lényeg, hogy már tudod, így képes vagy képezni is magad.
- Valószínűleg arra lenne szükségem, de nem tudom, miként kezdhetnék hozzá. Ez az egész nekem még nagyon új – borultam ki, és eszembe jutottak az elalvásom előtt történt dolgok. Újra rossz érzés töltött el, de nem akartam ezt Bonnie előtt mutatni.
- Ezért vagyok itt – bíztatott. – Bevezetlek a boszorkányság alapjaiba, de a további utat te magadnak kell megtenni.
- Köszönöm – mondtam erőtlenül, és sóhajtottam egyet.

Vagy három-négy órán keresztül magyarázhatott nekem dolgokat, amikből sok mindent nem értettem, de a lényeg megmaradt bennem. Emberfeletti erő hatalmában állok, és sok mindent meg tudok tenni, amit egyszerű, halandó emberek nem, és ennek csak egy fajtája a spontán tűzgyújtás. Izgalmas volt, és mesébe illő, főleg mikor azt kérte, hogy emeljek a magasba egy lapot anélkül, hogy hozzá érnék. Először csak szégyellősen pislogtam, majd egy kis idő után sikerült megtennem. Olyan voltam mint egy elsős, aki éppen most mondja el az ábécét hibátlanul, büszke.
Bonnie felajánlotta, hogy tartsak vele a Grillbe, és én örömmel igent mondtam. Szerencsére ma szabadnapom volt, így a munka nyomása nélkül élvezhettem a hely hangulatát.

Egy asztalnál ült már Caroline, akiről nem is tudtam, hogy már ki is jött a kórházból. Car barátja, Matt, és Elena, na meg persze a fiatalabb Salvatore is. Bonnie mosolyogva ültetett le a köreikbe, majd beszélgetni kezdtünk. Pár perc múlva megjelent Tyler is, akiről kiderült, hogy Mattel egyik legjobb barátok, ennek ellenére mellém ült. Mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy köztünk alakul valami, így mi sem tagadtuk tovább, de az örömöm ezek után sem lett teljes.
Úgy éreztem, hogy minden hallgatag pillanatom mögött volt egy kis titkolózás, minden mosolyom mögött egy kis szomorúság, minden apró puszi mögött egy kis hazugság, és az érintéseimben félelem, mégpedig attól, hogy elveszítem. Magyarra fordítva a szót oltári nagy lelkiismeret furdalás talált rám, éppen a legrosszabb pillanatban. Szerencse, hogy ezt a többiek nem vették észre.
Csak rosszabbított a helyzeten az, amikor Damon is besétált a Grill ajtaján, és felénk vette az irányt.

Lehajtott fejjel vártam, hogy odaérjen hozzánk, majd pontosan velem szemben helyet is foglalt. Bonnie nem éppen repesett az örömtől, ahogy Caroline sem. Elena csak halkan köszönt neki, amíg Stefan egy hellóra sem méltatta. Egyedül Matt és Tyler voltak olyan rendesek, hogy kezet ráztak vele.
Istenem, ha tudná – futott át az agyamon ez az apró gondolat, a reggel történtek emlékképeivel fűszerezve, és fájdalmasan felsóhajtottam. Majdnem mindenkinek feltűnt ez, így magamban elkezdtem írni a kimagyarázó szöveget.
- Mi a baj, kicsim? – kérdezte Tyler, majd átkarolt.
- Semmi, csak nagyon fáradt vagyok – mondtam, és bár tényleg rám fért volna még vagy hat óra alvás, ez volt a legutolsó dolog a ”to do”-listámon.
- Tényleg, mi volt tegnap az a gyújtogatós dolog? – kérdezte Caroline nevetve. Látszik, hogy ő nem volt ott.
- Csak egy kicsit összekaptunk, és leöntött piával. Majd mikor odahajoltam hozzá, hogy bocsánatot kérjek, ő épp a cigijét gyújtotta meg, és ezáltal lángra kapott a pólóm, és majdnem megölt – ecsetelte a helyzetet Damon.
- Azt kellett volna – sziszegtem halkan, mire mindenki felnevetett. Miért olyan vicces ez mindenkinek? Ja, igen, megvan. Ők nem tudják, hogy mi játszódott le bennem ma reggel. Már értem.

Damon egy erőltetett mosoly kíséretében felkelt az asztaltól, és a pult felé indult. A legjobbnak láttam, ha felé sem nézek, így próbáltam Elenáékra fókuszálni. Egy perc sem telhetett el, mikor a telefonomon az sms-t jelző hang megszólalt, én pedig naivan rányomtam az ismeretlen számról jött üzenet megtekintésére.
Egy képet tartalmazott, meg alatta egy mondatot:

 ”Viselkedj rendesen, különben küldöm is tovább Lockwoodnak.”

Tudtam, hogy a fenyegetései nem üresek, és meg is akadt a szemem a képen. Gyorsan rámentem a törlésre, de a feszültséget nem tudtam elrejteni a többiek elől. Sorjában kérdezgették, hogy mi a bajom, és hogy rossz hírt kaptam-e, de mindent próbáltam hárítani. Amint Damon visszaért az asztalunkhoz, én fejfájásra és fáradtságra hivatkozva felszívódtam. Szerencsére Tyler volt olyan lovaigas, hogy hazakísért, így legalább attól nem kellett tartanom, hogy a távollétemben eljárna Damon szája. Utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet, de ha megtudja Tyler, hogy én, miután tőle hazajöttem, Damonnel voltam, először is kiakad, másodszor pedig úgy megutál, hogy az életben nem szól többet hozzám. Ciki, vagy nem ciki, én az utóbbi napokban nagyon megkedveltem, és ő tényleg nem ezt érdemli. Én magam sem tudom, hogy mi üthetett belém, de egyre jobban azt érzem, hogy Damon csinált valami vámpíros hókuszpókuszt, amitől én azt csináltam, amit ő akart. Mindenesetre ezt Tyler úgysem értené meg, tehát marad a legkönnyebb, de a legidegtépőbb választás is egyben: a titkolózás. Ez pedig azt jelenti, hogy úgy kell táncoljak, ahogy Damon fütyül, és ez már magában egy lehetetlen ügy számomra. Meg kell próbáljam, ha másért nem is, de Tyler miatt biztosan.

folyt.köv.

Címkék: , , ,


4 comments




Üdvözöllek a THE VAMPIRE DIARIES II. - ThE WARS OF THE ROSES fanfiction oldalon. A történetet a Vámpírnaplók sorozat ihlette. A képek és sablon SAJÁT, innen fogva nem szeretném máshol viszont látni bármelyiket is! Ha bármi kérdésed, kérésed van, nyugodtan írj nekem a chatbe! Továbbá a blogger profilom megtekintéséhez kattints ide!


A következő fejezetből: Roseanne-t rajtakapja valaki, amint épp kicsempészné a szállóból a könyveket. A háza reggelre a régi fényében pompázik, és egy apró ajándékot is talál ott. Ami pedig Masont illeti, a hangulat kezd fagyossá válni. Továbbá feltűnik több rég nem látott ismerős, ami meglehetősen felborítja az eddigi rövidtávú terveket...

A designért hatalmas köszönet illeti Euphoriát!