Sziasztok! Itt a második fejezet, amiben azért egy kicsit jobban belenézhetünk már a cselekményekbe, de idővel majd szépen kibontakozik minden. Ez most a kezdetek kezdete. Az első benyomás :)

Egy pár óra kellett ahhoz, hogy az utolsó pulóverig mindent a helyére rakjak, és megálmodjam, hogyan is fog kinézni a saját kis birodalmam. Persze nem akartam rögtön magamba zárkózni, és egész nap a szobámban kuksolni, ezért rászántam magam arra a bizonyos városnézésre, amiben, úgy gondoltam, ha szerencsém van, Caroline az idegenvezetőm lesz. Ennek első jeleként a tudtára kellett volna adnom, hogy élek még. Meg kellett volna keresnem, és persze azt a tényt sem szabad kifelejtenem az összegzésből, hogy aznap még nem sikerült semmi táplálékot bejuttatnom a szervezetembe. Pedig már igen jól esett volna valami, legalább egy kávé.
Megfontoltan nyomtam le a kilincset, majd óvatosan lépkedtem a nyikorgó lépcsőkön, és a konyháig meg sem álltam. Kicsit felfedeztem a házat is, ami azt jelenti, hogy három ajtón is bementem, mielőtt megtaláltam volna az általam keresett helyet. Bent, egy hosszú, lekerekített végű, nagy diófa ebédlőasztalnál Caroline falatozott éppen. Egy széles mosollyal nyugtázta jelenlétem, majd lenyelte az éppen aktuális falatot. Gyomrom egy elkeseredett korgással adta tudtomra, hogy nagyon gyorsan legyek szíves csatlakozni az unokatestvéremhez, és küldjek le kevés élelmet a torkomon, mielőtt éhen halnék.
- Kész vagy a pakolással? – kérdezte kedvesen, miközben éppen a tányérját rejtette el a mosogató mélyén. – Bocsi, hogy nem vártalak meg, de már farkas éhes voltam. Persze maradt neked is – nézett bűnbánóan, és intett a felbontatlan műanyag edény felé, amire valaki elnyújtott, nagy betűkkel azt írta: Chicken F for Forbes.
- Köszi – mondtam, és nekiestem az ételnek. Csirke volt, egyszerű zöldség körettel. Bedobtam a mikróba, és egy perc múlva már hozzá is láttam az étkezéshez. Jobban belegondolva, utoljára talán még New York-ban az egyik McDonald’s-ban faltam fel valami zsírban tocsogó, ételnek nem nevezhető műanyag szendvicset, ám ez a vidéki táplálék sem volt nekem való.
Miközben ettem, Caroline minden egyes mozdulatomat nézte, mintha éppen azt elemezné, hogy miként űzöm az étkezés kultúráját. Ha van dolog, amit nagyon utálok, az éppen ez. Mindig félek, hogy valamit elhibázok, netán kiesik a falat a számból, vagy lepottyan a villámról, de volt már példa arra is, hogy ilyen szituációban félrenyeltem. Megpróbáltam egy rosszalló pillantással kifejezni a nemtetszésemet Caroline számára, de szemmel láthatóan nem vette a lapot, és ezt összegezve azzal, hogy a szósz is furcsa volt, amit a csirkére öntöttek, úgy döntöttem, elnapolom az étkezés további részét, és nagyokat sóhajtva lelkileg is felkészültem a sétára.

- És, mi a ma esti program? – szólaltam meg, és a mondatot megtoldottam egy kacsintással, miközben megtöröltem a számat szalvétával. Kérdésem hatására Care arcán egy pimasz kis mosoly jelent meg. Ebből nem számíthattam semmi jóra, újdonságra és kalandra viszont annál inkább. Bár, ha megnézzük Mystic Fall’s utcáit, abban semmi kaland nem lesz, legalábbis számomra.
- Egy kis lézengés a környéken? – kérdezte feldobottan, mire röviden és alig észrevehetően bólintottam. – Aztán, mondjuk beülhetnénk valahova dumálgatni. Tudok itt a közelben egy elég jó helyet, minden haverom oda jár. Szeretni fogod őket, ebben biztos vagyok!
Szó nélkül, de magamban annál több kétséggel keltem fel az asztaltól, majd egy kis pakolászás, gyors ruhacsere és egy rágó előkaparása után követtem Caroline-t a kijárat felé. Apró kezeiben a lakáskulcsot szorongatva várta, hogy én is kilépjek végre a tornácra, ezek után kettőre zárta a bejárati ajtót, majd újra felvette legkedvesebb mosolyát, és elindultunk a járdán.

Bő tíz percig csak egyszerű házak mellett haladtunk el. Először azt hittem, hogy itt Mystic Fall’s-ban csak öreg, lepukkadt parasztházak lesznek, de amint látom, az összes új építésű és tündököl. A kertek tökéletesek, a fű mindenhol frissen nyírt és locsolt, tipikusan amerikai filmbe illő az egész. Én, nagyvárosi lányként ezt el sem tudtam volna képzelni. Hely, ahol nem sivatag van, beton helyett fűvel borított talaj fákkal keresztezve, és ez nem a Central Park, ahova, ha kocogni van kedvem, lemegyek és eltöltök egy fél órát. Ők ebben élnek nap, mint nap. Elég fura, de már akkor úgy gondoltam, meg tudom majd szokni. Más választásom úgysem lett volna.
Utunk során sajnos alig volt valaki az utcákon, hiába múlt már el este fél hét is. Csendes volt minden, nyomasztóan csendes. Az ég egy kicsit felhős volt, és egy-egy utcai lámpa fénye már gyengén pislákolt, de az ég aljáról visszaverődő napfény volt egyértelműen a domináns világítás. Éppen belefeledkeztem volna a környezetem tanulmányozásába, mikor Caroline megszorította a kezem, és elkezdett húzni egy még kihaltabb utca felé.
- Gyere, így könnyebben kijutunk. – mondta vigyorogva, majd újra elkezdett rángatni. Teljes némasággal tűrtem a kényszerített tempót, habár a legszívesebben ordítottam volna. Rossz előérzetem volt, és ez mindig fel tud kavarni. Utálom a szűk, sötét utcákat, akárhol és akármilyen nyugalomban is legyenek elhelyezve. Ahol nem fér el egymás mellett legalább négy ember, és nincs közvilágítás, oda én be nem teszem a lábam. Ha másra nem, hát erre New York már megtanított, főleg Brooklynban. A miértjére most inkább nem emlékeznék vissza, talán egy későbbi alkalommal említem meg.
Nagy vaskerítések két oldalt, a beton alattam töredezett és itt-ott púpos. Néhol már előbújt egy pár szál gyom is, és az egésznek olyan nyomasztó hangulata volt. Így tudnám jellemezni azt az utcácskát, amibe a drága unokatestvérem éppen berángatott. Pontosan olyan érzésem támadt, mint mikor elhagytuk a város határát. Valami nem stimmel ezzel a hellyel, furcsa volt a hangulata, a légkör mintha itt megváltozott volna.
Egész sötét, szinte félhomály uralkdott, de csak ebben az egy utcában. Talán a nagyra nőtt kerítések az okozók, vagy csak én képzelem be, ugyanis hajlamos vagyok rá, főleg ha a bepánikolás szélén állok. Most pedig igazán a határát tapostam, pedig semmi rossz dolog nem látszott, egyelőre.
Szerencsémre Caroline megállás nélkül csicsergett a fülemben, és áradozott arról a szórakozóhelyről, ahova éppen engem el akart juttatni. Szóval tartott, mielőtt megrémülhettem volna.
- Nyugi, mindjárt odaérünk – bíztatott, én pedig szó nélkül a kezét szorítva mentem mellette még mindig nagyon rossz előérzettel. Lépteimet gyorsabb fokozatra kapcsoltam, megpróbáltam semerre sem nézni, csak az utca végét figyelni, de ez az, amire én nem igazán vagyok képes, sőt nem is voltam soha. Miközben itt is jobbra-balra bámészkodtam, észrevettem egy, oda nem illő foltot az egyik kerítés aljában, és ettől újra összeszorult a gyomrom.
Mi az a piros ott a falon? – gondolkodtam magamban, és ahogy jobban ráfókuszáltam a dolgokra, már nem volt kérdéses. Ha van valami, amitől egy pillanat alatt rosszul leszek, az a vér. Ez pedig az volt, de nagy mennyiségben, és elég frissen.
Tudtam, hogy szédülni és émelyegni fogok tőle, de ennek ellenére sem voltam képes levenni a szemem a nagy foltról. Nevezzük inkább tócsának, mivel valami még csillogott benne. Egyszerűen undorító volt, a gyomrom is felfordult tőle.
Jól sejtettem, hogy ez itt Mystic Fall’s árnyoldala. A tökéletes házacskák között megbúvó apró probléma. Nem akartam tudni, hogy kinek, vagy minek a vére lehet az, de önkéntelenül is eszembe jutottak az eddig látott legrémesebb horrorfilmek, és társaik.
Miközben hevesen lépkedtem, és szemeztem a vértócsával, sikerült beleütköznöm valakibe, vagy inkább valamibe. Olyan volt, mintha egy oszlop, mivel meg sem mozdult az ütközés hatására. Mielőtt még egyáltalán képes lettem volna felfogni az eseményeket, és bocsánatért esedezni, ő megelőzött.

- Caroline – hallottam egy férfi hangját elég közelről. Karakteres, a fülnek igen kellemes hang volt ez. Felkaptam a fejem, és egy húsz körüli, nálam egy fejjel magasabb, a világ feltehetőleg egyik legcsábítóbb férfipéldányával találtam szemben magam. Ha nem sütött volna a gúny az arcáról, ahogy végigmért, talán még szimpatikusnak is mondhattam volna.
Az átlagosnál kicsit hosszabb sötét haj, hozzá természetellenesen kék, világos szemek. Falfehér tökéletes bőr, keskeny száj, és erősen kiugró állcsont. Bőrkabátot, kék inget és egy sötét farmert viselt. Pont az a fajta, akinek a homlokára van írva, hogy „Kerülj el, ha jót akarsz magadnak!” vagyis, abból a fajtából való, akiknek én, ha akarok sem tudok ellenállni.
- Damon – Care hangja ijedten csengett, ahogy meglátta a fickót előttem. Elengedte a kezem, majd lassan hátrálni kezett – Hogy a francba kerültél ide a semmiből? És... mit akarsz?
- Éppen a permanens figyelmét megcsillogtató barátnődet próbálom valahogy kikerülni, de amint látom sikertelen a szituáció – villantott egy újabb gúnytól csöpögő mosolyt felém, majd az egész testével Caroline felé fordult. – Hogy valójában miért vagyok itt? Azt te pontosan tudod!
Egy pillanat alatt elöntött a pulykaméreg. A kezem ökölbe szorult, és kapkodni kezdtem a levegőt. Már nem is érdekelt a vértócsa, csak el akartam húzni innen, mielőtt ez a fölényeskedő egoista még egy szót kiejtene a száján. Nem akarok balhét már az első nap, így csak fojtott hangon odaszóltam Caroline-nak, hogy megvárom az utca végén, és útnak eredtem.
Egyedül lépkedtem, és próbáltam emészteni az első ”pofont”, amit ebben a városban kaptam, körülbelül három óra itt tartózkodás után. Igazából nem is értem, hogy miért váltott ki egy-két lekezelő szó belőlem ilyen mértékű haragot. Ha itt minden helyi fiatal hozzá hasonló, akkor lehet, hogy rossz helyre tévedtem, mivel a nyugalmam már így is többszörösen meg van bolygatva. Belefutottam az első taplóba, és már menekülnék is: Ez abszolút az én formám.
A sarkon megálltam, és kifújtam magam. Behunytam a szemem, hogy ezáltal képes legyek minden zavaró dolgot kiűzni a fejemből, de egy pár másodperc múlva lépteket hallottam. Csak remélni mertem, hogy Caroline lesz az, nem valaki más.

- Te pedig – állt meg a hátam mögött az előbb Damon-nek nevezett alak -, ne szívj mindent mellre! Hosszútávon túlságosan sok fejtörést okoz, és haragosaid számát egy pillanat alatt észrevétlenül megduplázza – oktatott ki. A hangneme újra lekezelő volt, de valahogy érezte, hogy az utolsó idegszálamon táncol éppen. Talán velem van a baj, de itt újra eldurrant az agyam. Számoltam háromig, majd felvéve a védekező, nemtörődöm stílusomat, válaszra nyitottam a szám.
- Így is van már elég haragosom. Egy ide vagy oda, mit számít már – rántottam meg a vállam, és tűntetőlegesen elfordultam tőle, mire ő követte a szemeim útját, és pont oda állt, amerre épp néztem.
- Hát akkor egy cipőben járunk – mondta mosolyogva, immáron gúny nélkül, és megigazította a kabátját majd a jobb kezét nyújtotta felém – Damon Salvatore vagyok.
- Nem érdekel, hogy ki vagy – visszafogtam magam, hogy ne vágjam az arcába, mekkora egy baromnak tartom, de azért erőltetetten mosolyogtam, de nem néztem a szemébe, és kezeimet tüntetőleg összefontam a mellkasomon. Direkt elnéztem mellette, mert tudtam, ha ránézek, egész biztosan meg fogok enyhülni. Az pedig most túl nagy luxus volna számomra. A világnak mostmár egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia, hogy Megan Andersonnal nem szórakozhat.
A szemem sarkából láttam, ahogy visszaesik a teste mellé a karja, és összehúzott szemekkel méreget. Egy kicsit mintha ideges lett volna, de mint minden ilyen macsónak, ez is tökéletesen állt neki. Persze ha én vágok durcás fejet, az biztos, hogy mindenkiben egy hosszú és jóízű nevetést vált ki. Bárcsak tudnám, miért...
- Legalább rám nézz, ha hozzám beszélsz – utasított kissé emelt hangnemben, mire unottan emeltem rá a tekintetem. – Ilyen fajta, enyhén szólva modortalan viselkedést elég ritkán tapasztalok a hölgyek társaságában – folytatta már jóval halkabban, és láttam, hogy pillantásával szemeimet pásztázza, mintha onnan akart volna kiolvasni valamit. Rossz helyen kopogtat, ha azt hiszi, hogy azért, mert mindenki más kedves vele, én is az leszek.
- Hát akkor én a világ nagy kivétele vagyok – ráztam meg a fejem. – De azért ne felejtsük el azt az apró hibácskát, hogy első benyomásként csak egy cseppet voltál velem lekezelő. Ezek után mit vársz? Ugorjak a nyakadba? – kérdeztem most én, az övéhez hasonló gúnyos hanglejtéssel. Lehet, hogy neki jobban állt, de azért én is tudom alkalmazni, ha a helyzet úgy kívánja.
Furcsán reagált minden szavamra. Egy normális ember legalább kicsit meghúzná magát, vagy visszaszólna, de ő csak mosolyogva nézett rám, mintha tudta volna, hogy pontosan ettől leszek rettentő ideges. Megszoktam már az átverést, a hazudozást és a megjátszást, de hogy valaki ekkora önbizalommal tudjon még ezek után is a képembe vigyorogni, azt bizony nem. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy egy kicsit féltem is tőle, de ha egyszer beindulok, nem lehet leállítani. Fejjel megyek a falnak újra és újra, és még kétszer.
- Már csak az kéne – morogta és letörölte a képéről azt az undorító mosolyt, majd az éppen abban a pillanatban hozzánk csatlakozó Caroline felé fordult. – Holnapra meglegyen, amit kértem – közölte parancsoló hangnemben, majd újra rám nézett. – Örülök, hogy találkoztunk, kedves Megan!
- Részemről a szerencse – sziszegtem, majd mindketten ellentétes irányban indultunk el, hála Caroline vezetésének.

Az előbbi incidens után újra szótlanul indultam útnak Care oldalán, és jobb elfoglaltság híján az ő arcát kezdtem el tanulmányozni. Nem kerülhette el a figyelmemet az az arpó változás, ami végbement rajta, amíg Damonnel beszélgetett. Mikor először meglátta, szinte ijedt volt, az előbb pedig, mikor a tag csak utoljára felhívta a figyelmét a neki elvégzendő – jelentem, számomra még fel nem fedett – dolgáról, készségesen és mosolyogva bólintott, majd utána is intett. Mitől változhatott meg ennyire egy pillanat alatt?
- Ő ugye nem a híres-neves barátaid egyike, ugye? Mert akkor felkötöm magam – kérdeztem halkan, miközben a hajamba túrtam és a sötétbarna tincsek közé fúrtam az ujjaim, mint egy nagy fésűt. Kicsit meg is borzoltam, hátha úgy jobban fog állni, de nem így lett, szóval ezt is feladtam. Care arckifejezéséből pedig azt szűrtem le, hogy a kérdést meg sem hallotta, így engem sem izgatott tovább.
-Itt is volnánk – tárta szélesre a hely ajtaját Caroline, majd intett, hogy menjek előre. Első ránézésre egy vendéglőnek tűnt, csak egy kicsit sötét volt hozzá. Fából készült asztalok voltak mindenütt, általában négy személyesek, de ahogy hátrébb is futtott a tekintetem, tipikus western-stílusú, kör alakú magasított asztalkákat pillantottam meg, amit talán az iszogató fiatal társadalomnak teremtettek oda. Az már sokkal hívogatóbb volt, mint az egyszerű virággal díszített ebédlő alkalmatosságok.
Ez volna a híres-neves Mystic Grill. Két szívdöglesztő pasi állt a pult mögött, kellemes háttérzene szólt, és kikapcsolódni vágyó emberek beszélgettek mindenütt. Első ránézésre nem éppen valami luxusbár, de legalább itt van élet, ha már az utcákon nem találkoztunk senkivel, kivéve persze azt az egoista barmot.
Caroline csak két ujját mutatta fel az egyik pincérnek, mire ő mosolyogva bólintot, majd helyet foglaltunk egy, a sarokban álló, eddig még gazdátlan asztalnál, ami nagy sajnálatomra, nem kör alakú volt. Ami azt illeti, nem ehhez vagyok szokva. Akáhogy is nézzük, New Yorkban nem ilyesmi szórakozóhelyekbe járkáltam, de ezzel sem volt különösebb bajom, csak még meg kellett vele barátkoznom. Aki volt már bulizni életében, az tudja, hogy nem egy csillogó hely kell hozzá, hanem egy ütős társaság. Öt olyan emberrel, akikkel a világ legnagyobb marhaságait is megcsinálnád, talán jól mulatsz a nyílt utcán is, zene és minden nélkül.

- Helló – köszönt a pincér fiú, majd egy hosszú csókott nyomott Caroline szájára, és elkezdte lepakolni a tálcája tartalmát az asztalunkra. Először kikerekedett szemekkel bámultam rájuk, majd az előttem álló, kis kör alakú pohárkára tévedt a tekintetem.
- Ez mi volna? – kérdeztem bizalmatlanul, és megszagoltam. Care halkan kuncogott, majd lehúzta maga mellé a fiút.
- Ő itt a barátom, Matt. Jelenleg itt pultos, és megajándékozott minket két pohár finom konyakkal, amit itt és most el is fogunk fogyasztani – mondta nevetve, én pedig újra az előbb bemutatott fiúra néztem. Izmos volt, rövid hajjal és tökéletes mosollyal. Erre mondom én azt, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Bár nem az én esetem, de kétség kívül sármos.
- Szia Matt – nyúltam felé, hogy kezet rázzunk -, én Megan Anderson vagyok, és a mai naptól fogva Caroline házában fogom lopni a napot. – Próbáltam viccesre fogni a bemutatkozást, és el is értem a kellő hatást.
- Gondoltam, hogy te vagy Megan. Care már elég sokat mesélt rólad, és a külső jellemzése alapján teljesen beillettél a képbe – mosolygott Matt, és kezet ráztunk.
- Miket mondtál te rólam? – kérdeztem Caroline-t kicsit megrémülve, mire csak megrántotta a vállát, és keresni kezdte a szavakat.
- Csak azt, hogy hosszú, sötét hajad van, benne pár hullámmal. A kockás ingek a gyengéid, és a csőnadrágok. A kalapokat és a fekete körömlakkot csak futólagosan említettem meg – darálta, majd a kezét Matt vállára tette, és hozzá intézte a további csicsergést. – Ugye, hogy szöges ellentétem?
- Eddig úgy tűnik – mosolyott, majd felkelt az asztaltól, és intett, mivel hívta a másik fiú. Ez van, ha az ember dolgozik. Care még egy jó fél percig nézett utána ködös tekintettel, majd megrázta a fejét, és újra rám fókuszált.
- Megbántam már ezt a kockás inget – próbáltam megszólalni valamit, hogy ne ez a kínos csend uralkodjon közöttünk. – Kicsit hideg van, inkább a bőrdzsekimet kellett volna előkeresnem, de a franc tudta.
- Ne morogj már – Caroline hangjában kedves megrovás bujkált -, amint megiszod azt, már az ing is soknak fog tűnni – intett a kis pohár felé.
- Adja az Ég, hogy igazad legyen – mondtam, és egy húzással leküldtem az apró edény tartalmát. Égette a torkom, sőt a hideg is kirázott tőle, de kellemes érzés volt, és igazán fel is melegített. Mire jó az alkohol? Nos, a válaszom az, hogy többek között erre is.
Így ment ez még három kör erejéig, majd lassan elkezdtem felhajtani az ingem ujját, és fura hangon vihogtam. Persze Caroline-t sem kellett félteni. Feltűnően hangosan beszélt és nevetett velem együtt, akármiről is volt szó.
Eközben rájöttem, hogy mégsem annyira rossz hely ez a Mystic Fall’s, csak le kell hozzá gurítani pár pohárka rövidet.
Talán két óra múlva már otthonosan mozogtam a Grill egész területén, így felajánlottam, hogy a következő kört én fizetem, és el is csámpáztam valahogy a pultig, így Matt is képes volt a többiekre figyelni, én pedig letesztelhettem azt, hogy tudok-e még viszonylag egyenes vonalban járni. Első estén lerészegedni? Mint ahogy minden más, ez is pontosan rám vall.
Derűs hangulatban fordultam száznyolcvan fokot a széken, és indultam volna egy újabb kör égetett szeszért, de arcomra fagyott a mosoly, ahogy megláttam, hogy társaságot kaptunk, méghozzá nem is akármilyet.

- Csak nem rossz a lelkiismereted? Bár lehet, hogy te alapból is ilyen kis ijedős vagy – kérdezte újra gúnyosan a délutáni ismerősünk, majd elgondolkodott és előrehajolt a széken, egészen addig, amíg a fülemhez nem ért az ajka. – Egy viszont biztos. Piszkosul jól áll neked, ha ideges vagy!
Látszólag újra jót mulatott rajtam, én pedig önkéntelenül is kezdtem dühbe gurulni, így megint nem a legkedvesebb hangnemben szólítottam meg, amit már előre tudtam, hogy nem fog díjazni. Elhúzódtam tőle, magamban valami olyasmit mormogtam, hogy ”Istenem, miért teszed ezt velem?”, és újra szembe fordultam vele.
- Mi a francot akarsz? – kérdeztem és megpróbáltam a leggonoszabb arckifejezéssel nézni rá, majd Caroline felé pillantottam, aki szó nélkül ült, mintha észre sem venne minket. Ezt igen erősen a cserbenhagyások bekezdés alá írtam első példaként, a képzeletemben lévő listára, miközben álltam Damon tekintetét.
Ő nézett engem, én néztem őt, ez volt a pillanatnyi felállás. Látszólag egyikünk sem engedett a saját stílusából, így a hosszan tartó szótlanság mezejére léptünk. A lábammal dobogva próbáltam kifejezni azt, hogy egy értelmes megnyilvánulására várok, ami magában foglalja azt a mondatot, amit válaszként el tudok fogadni az előbb feltett kérdésemre. Épp ellenkezőleg: láttam, mindez teljesen hidegen hagyta, sőt, megint jól mulatott. Újabb mosoly suhant át az arcán, majd úgy fél perc múlva egy sóhaj kíséretébe végre szóra nyitotta a száját.

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

1 comments