Sziasztok! Nos, itt van az új fejezet. Merin még sajnos nem bíráltá el. A rohadt automatikus mentéstől kb. húsz alkalommal ugrott át valamelyik másik sorba az írás, szóval ha valahol oda nem illő betűket vagy szótagokat találtok, akkor Blogger hiba! Próbáltam felrakni zenét is, de az általam használt online player valahogy nem akart működni, szóval ezt elnapolom. A telefonos résznél, ha valakit érdekelne, akkor Pink - I don't belive you-t hallgattam. Nem tudom, hogy mennyire megy hozzá, de nekem ez adott ihletet! Na ennyit a rizsáról, inkább olvassatok! Ja, és kritikáknak nagyon örülnék!

Caroline a kád szélén ült és viszonylag nyugodtan tűrte, hogy én egy kis fertőtlenítővel átitatott kendővel törölgettem a nyakát. Egyértelmű szúrások nyomai voltak felfedezhetőek, emberi fogsorhoz volt hasonló. Ki vagy mi lehetett az a marha, aki ilyen mély sebet ejthetett Caroline alapból sápadt, világos bőrén?
- Utolsó esélyed száll el most, ha nem válaszolsz. Mi történt? – kérdeztem komolyan, és a kendőt egy kicsit erősebben hozzá nyomtam a nyakához, mire felszisszent és erősen megmarkolta a fürdőkád szélét.
- Nem emlékszem semmire, fogalmam sincs, hogy mi okozta – visította kétségbeesetten és tovább tűrte a tisztítással járó fájdalmakat.
- Mikor hazajöttünk, még semmi nem volt rajtad. Ezt nem hiszem el, semmi magyarázatot nem találok a történtekre – gondolkodtam hangosan, és bár nem igazán akartam hinni Caroline szavainak, de az arckifejezése és a gesztusai is mind azt bizonyították, hogy az igazat mondja, tehát nem tudja, hogy miként történt az a dolog, amitől neki most egy óriási seb van a nyakán. Az arca most a megszokottnál is világosabb színben virított, és minden egyes mozdulatában érződött, hogy nincs jól.
- Szédülök egy kicsit, ez minden – mondta, majd a mosdó szélébe kapaszkodva elindult az ajtó felé. Ott a fal volt a támasza, majd beesett a szobájába. Ekkor hallottam, hogy becsapódik a bejárati ajtó, és megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajtam.

Egy üvegvázát kaptam fel, hirtelen csak azt találtam veszélyesnek minősülő tárgynak a közvetlen környezetemben. Lassan elindultam a lépcső felé. Szívem a torkomban dobogott, és az agyamban legalább ötvenszer lejátszottam, hogy milyen módon fogom ezzel bántalmazni az illetéktelen behatolót. Éppen a lépcső közepén járhattam, mikor egy nagy csapódást hallottam a konyha irányából, és ennek hatására megtorpantam.
- Te meg mit csinálsz azzal a vázával ilyenkor? – hallottam meg Liz hangját, mire magamban egy gyors imát mormolva lélegeztem fel.
- Ja, csak te vagy az – mondtam megkönnyebbülve, és egy kicsit el is szégyelltem magam, de a mai este és Car rejtélyes harapásnyoma után tőlem ne várjon ennél lazább közeledést. A megmagyarázhatatlan dolgokat ki nem állhatom.
- Miért? Kit vártál? – nevetett, és lerakta a dzsekijét a falon lógó egyik fogasra, majd felém fordult. Az arcomat kezdte el figyelni, én pedig nem tudtam leplezni a nyugtalanságom. – Oké, rendőr vagyok, az ilyeneket észreveszem egy pillanat alatt. Mi történt?

Nem voltam biztos abban, hogy az lenne a legjobb, ha beszámolnék Liznek a lánya paranormális sérüléséről, amit valahogy a fürdőszoba árnyékában volt képes megszerezni, de részleges amnéziában is szenved. Első napra már kicsit sok nekem a drámából, és nagy valószínűséggel Elisabeth ki fog akadni. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok.
- Caroline megsérült, de nem tudom, hogy történt – daráltam egy szuszra, mikor úgy döntöttem, hogy jobb, ha megosztom vele. Lehetséges, hogy Carnek orvosi felügyeletre vagy vizsgálatra lenne szüksége.
- Tessék? Car megsérült? – kapta fel a fejét aggodalmasan, és közelebb jött hozzám. – Hol van most? Megan, hol van a lányom?
- A szobájában – mondtam, és némán figyeltem, ahogy elsuhan mellettem, majd egy kis idő múlva én is követtem.

Caroline már az ágyában feküdt és aludt. Liz óvatosan közeledett felé, majd meg is látta az óriási foltot a nyakán. Hátra pillantott rám, majd sietős léptekkel kirohant a szobából, és egy számot kezdett el tárcsázni a mobilján. A beszélgetést sajnos nem hallottam, így visszavonulót fújtam, és próbáltam befészkelni magam az új ágyamba. Percekkel később viszont Liz kopogott, és amolyan vallatós kérdéseket tett fel a sérüléssel kapcsolatban. Nem tudtam neki sok új információval szolgálni, csak annyit mondtam, hogy itthon szerezte, miután hazaértünk, és ő maga sem emlékszik, hogy miként történhetett mindez.
- Biztosan nem tudod, hogy milyen növény ez – rakott le Liz az éjjeliszekrényemre egy levendulaszerű szárított növényt, én pedig rögtön felismertem és elmosolyodtam. – De jobban fogsz tudni aludni, ha a kezed ügyében lesz. És persze én is nyugodtabb leszek.
- Tudom, hogy milyen növény ez – vettem a kezembe, majd forgatni kezdtem. – Ez bizony vasfű, a nagymamám sokat küldött belőle még régebben is, sőt teát is készített belőle.
- A nagymamád – csodálkozott el -, úgy érted, hogy Rose anyja? – kérdezte dadogva, mire csak bólintottam, és megszagoltam újra a növényt.
- Igen, isteni teakeveréket kreált belőle – mosolyogtam, majd visszahelyeztem az éjjeliszekrényre. – De ezt neked kéne a legjobban tudnod, hiszen te is a lánya vagy, nemde?
- Valóban, csakhogy én sosem ismertem – sóhajtott. – A születésem után rögtön lelépett, épphogy nem kerültem árvaházba, hála apámnak. Ezért lehet, hogy édesanyádnak vannak róla emlékei, nekem viszont nincsenek.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem, és éreztem, hogy most éppen valami nagyon rossz dologba gázoltam bele teljes erővel. – Én erről nem tudtam.
- Semmi baj – mosolyodott el keserűen -, de te honnan tudsz a nagyanyádról? Rose mesélt róla?
- Nem, anya soha nem említette egy szóval sem. Ő maga keresett meg, vagyis írt sok-sok névtelen levelet nekem, mivel tudta, hogyha ráírja a feladó nevét, anya valószínűleg el is égeti azon nyomban, borítékkal együtt – meséltem kissé szomorúan. Ennyit a családi idillről.
- Értem – mondta, és az ajtó felé indult. – Hát, akkor további jó éjszakát!
- Neked is – mosolyogtam és magamra húztam a takarót nyakig. Ezeregy dolog kavargott a fejemben, ennek ellenére pillanatok alatt álomba merültem.

falevelek. Nem értettem, hogy mit kerestem ott, csak azt tudtam, hogy mennem kell tovább. Szinte az egész erdőn keresztül gyalogoltam, majd egy elhagyatott betonút felé lépkedtem tovább. A levelek ropogtak a talpam alatt, éreztem a hideget, és azt is, hogy a szél meg-meglengette a hajam. Az úttest közepén ült egy férfi, körülötte pedig egy nő sétálgatott.
- Azt akarom, hogy tűnj el innen – mondta a férfi, és a fejét fogva ült még mindig törökülésben az úton. A lány hangos hahotázásba kezdett, majd megállt a férfi mögött.
- Tudod te is, hogy miért vagyok itt. Amíg nem kapom meg azt, amit akarok, addig biztosan nem hagylak újra magadra. Tudom, hogy milyen rettentő fájdalomban telt el az elmúlt pár évtized nélkülem. Ne is tagadd, hiányoztam – mondta a lány, és leereszkedett a férfi mellé.
Csak az alakjukat vettem ki a sötétségben, de így is láttam, hogy a férfi felpattan még azelőtt, hogy a nő hozzáérhetett volna.
Ekkor hangos reccsenéssel tört el alattam egy eldobált sörösüveg, és az apró szilánkok a talpamba fúródtak. Felszisszentem a fájdalomtól, mire mindketten felém kapták a fejüket, majd óvatos léptekkel közelíteni kezdtek.
- Társaságunk akadt – nevetett a nő, majd futni kezdett felém, én pedig leblokkoltam. Hogyan vehettek észre ilyen messziről a vak sötétben?

És kinyitottam a szemem. Még mindig az ágyamban voltam, és egy fatörzs helyett az egyik párnámat szorongattam. Sehol az erdő, a sötétség és a két ember, csak puha párnák, világosság és egy rossz álom utáni ébredés. Elmosolyodtam azon, hogy mennyire valóságosnak tűntek a dolgok, és egy kis nyújtózkodás után ülőhelyzetbe tornáztam magam.
Rápillantottam az órára, ami kilenc huszonötöt mutatott, ezért erőtlenül visszahullottam a párnák közé, majd közel fél óra múlva kopogás zavarta meg a nyugalmam.
- Igen? – nyögtem, mire Caroline szőke feje megjelent az ajtóban. Arcán a már megszokott mosolygás volt, de a nyakán egy nagy kötés éktelenkedett, kezében sál lógott.
- Jó reggelt, Meg – ült le az ágyam szélére. – Ma nem mehettem suliba, és halálra unom magam. Nem akarunk csinálni valamit?
- Mire gondolsz? – mosolyodtam el én is és ásítottam egyet. Ezzel Car tudtára adtam, hogy akármin is töri a fejét, nekem még szükségem lesz némi pihenésre.
- Első lépésként hoztam neked reggelit – mondta, és egy süteményt rakott le a párnámra. Valami torta lehetett, mert szeletekre volt vágva. Gyorsan felderítettem és falatozni is kezdtem. Car eközben befészkelte magát az ágyamba és a tévét kezdte el kapcsolgatni. A rusnya, lila sálat gyorsan a nyaka köré tekerte, amely azt mutatta, hogy zavarja a kötése, így inkább elfedi az emberiség elől. Rosszullét kerülgetett, akárhányszor csak visszagondoltam azokra a pillanatokra, mikor felfedeztem, hogy Caroline nyaka vérzik. Még mindig biztos vagyok benne, hogy valami megharapta, de ő viszont még mindig részleges amnéziában szenved.

Csendben a gyümölcstortám íz-világában elmerülve hallgattam, ahogy a szurkolólányok holnapi edzéséről csicsereg. Ő a vezér, és ezt minden pillanatban ki is akarja használni. Persze ezért nem ítélem el, hiszen jó érzés a középpontban lenni, de ő talán a kelleténél is egy kicsivel többet foglalkozik magával, mint amennyi még a normális határokon belül mondható.
Egy pillanatra viszont elhallgatott, és ekkor jöttem rá, hogy ez egy alkalom nekem arra, hogy igazán kihasználjam a helyzetet, és óvatosan rákérdezzek, hogy mi is van most közte és az idősebbik Salvatore között.
- Caroline – fordultam felé és arcomra komoly ábrázatot varázsoltam. – Voltaképpen ki is ez a Damon Salvatore? – Car arca először elfehéredett, majd paprikavörössé vált. Vagy háromszor túrt bele a hajába, majd mikor már minden kötél szakadt, a takarómmal kezdett el játszadozni.
- Ez egy hosszú történet – dadogta lehajtott fejjel. Felvontam a szemöldököm, majd rezzenéstelen arc kíséretében kezdtem el úgy bámulni, hogy egy pillanat alatt válassza inkább az igazság elregélését, minthogy én a lelki terror-nézésemmel sújtsam őt.
- Időnk, mint a tenger – tettem szét a kezem, mire egy sóhajtást kaptam válaszul.
- Oké, feladom – húzódott hátrébb, teljesen az ágy szélére, majd szóra nyitotta a száját. – Damont úgy ismertem meg, hogy totálisan belezúgtam Stefanba, de ő csak Elenával foglalkozott. Bonnieval üldögéltünk a Grillben, mikor Damon besétált. Senki nem látta ott azelőtt. Persze én is odakaptam a fejem, és akkor egy aprót biccentett nekem. Rögtön tudtam, hogy ez a pasi a végzetem – mesélte, szemében furcsa csillogással.
- Eddig nagyon szép, de valamiért azt érzem, hogy itt még nincs vége – mondtam, és hallgattam tovább.
- Valóban nincs vége – húzta ki magát Caroline. – Utána még párszor összefutottunk, és végül ott kötöttünk ki, hogy a barátnője lettem. Nem volt valami hosszú kapcsolat, és elég durván is bánt velem, de valahogy sikerült neki mindig elnéznem. Amióta Mattel járok, felém sem nézett.
- Veszem észre – néztem rá gúnyosan. – Mondható feléd sem nézésnek az, hogy két helyen fordultunk meg a tegnap éjszaka folyamán, és ő egész végig ott volt? Sőt, mikor elmentem megvenni az italokat, nagyon intim beszélgetést folytathattatok, mivel eléggé közel kerültetek egymáshoz – mutattam be az esetet a kezeim segítségével, mire nevetni kezdett.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Semmi ilyesmire nem emlékszem – védte magát, majd elgondolkodott. – Te hoztál piát nekünk?
- Oké, Car! Többet egy kortyot nem ihatsz – tettem fel a mutatóujjam fenyegetésképp. – Komolyan semmire nem emlékszel?
- De, vannak képek – fintorodott el. – Viszont ha most nem baj, akkor én most megyek orvoshoz. Egy órán belül megpróbálok visszaérni, és akkor előttünk az egész délután.
- Rendben – bólintottam. –Vigyázz magadra!
- Szoktam– kelt fel az ágyról, majd az ajtóhoz sietett, de mielőtt kilépett volna rajta, rám emelte a tekintetét és mosolyogva kacsintott egyet.

Sokáig nevettem még ezen a gesztuson. Caroline alapjáraton egy elég fura, de vicces lány. Csípőből jönnek neki olyan mondatok és mimikák, amiken a magamfajta egyszerű besavanyodott nagyvárosi ember órákig tud még mulatni. Belőlem valahogy a humor szikrája is hiányzik a legtöbbször, de nincs ellene mit tenni.
Merengésemből a telefonom csörgése húzott vissza a valóságba. A mellettem fekvő fekete készülék kijelzője villogva jelezte, hogy valaki bizony nagyon el akar engem érni. Reflexszerűen nyúltam oda, és nyomta meg a fogadás gombot, pedig szám sem volt kiírva.

- Igen? – szóltam bele.
- Megan? – hallottam egy ismerős férfihangot a vonal túlsó végéről – Te vagy az?
- Én vagyok – mondtam, és kezdett egyre jobban érdekelni, hogy ki és legfőképpen, hogy miért zaklat, amikor én a kisvárosi nyugis, pihenős időszakomat töltöm.
- Lucas vagyok – jelentette ki a hang, és ennek hallatára a gyomrom borsószemnyi méretűre ment össze.
- Mit akarsz? – kérdeztem eléggé idegesen. Nem voltam felkészülve egy beszélgetésre azzal az emberrel, akit jelen pillanatban a pokolba kívánnék.
- Szeretnék veled beszélni. Találkozzunk valahol, igyunk meg egy kávét – ajánlotta. Hangjában észleltem egy jó adag kétségbeesést, amit nem tudtam hova tenni. Akkor használja ezt a hangnemet, amikor le akarják mondani a fellépésüket, vagy a szerződést a lemezcéggel. Amikor valami nagy baj van, ő akkor vált át erre a stílusra.
- Jelenleg nem tartózkodom New Yorkban, és a tíz mérföldes körzetében sem, szóval veszett ügy – válaszoltam gúnyosan.
- Mikor jössz haza? – kérdezte.
- Talán három év múlva – gondolkodtam el -, talán soha!
- Oké – nyelt egyet, ezt tisztán hallottam a telefonban is. – Hol vagy most? Odamegyek! Tényleg, nem fáradság!
- Erre semmi szükség, Lucas! – ráztam a fejem, majd valami furcsa érzés kerített hatalmába. Talán itt az idő, hogy rázúdítsam két hét nonstop fájdalmát, és elmondjam neki, hogy mekkora szar alaknak is tartom valójában. Tényleg ez lenne most az az idő, amikor nekem beszélnem kéne vele? Nem, többé már nem!
- De, van rá szükség! Csak mondj egy címet, és jövök! – makacskodott tovább, mire bennem felment az a bizonyos pumpa.

Nem telt el úgy nap vagy óra Manhattanben, hogy ne vártam volna a hívását. Remegve szorítottam a telefonom magamhoz, hogy szólaljon végre meg, és csak annyit mondjon bele Lucas, hogy hülye volt és sajnálja. De ez nem történt meg! Akármennyire is akartam, hogy így legyen, nem hívott. Most, hogy eldöntöttem, új életet kezdek, rögtön keres. Ez a sors iróniája, vagy az élet vizsgáztatása. Ebben az esetben kijelenthetem, hogy én most nem szeretnék megbukni...

- Volt elég időd arra, hogy találkozzunk, vagy beszéljünk, de te nem használtad ki – kezdtem bele. – Több mint két hét telt el, mióta faképnél hagytál, és igen, erre a pillanatra vártam egészen tegnapig, de onnantól megembereltem magam, és rájöttem, hogy semmi szükségem a hazug szavaidra. Nem, nem fogunk találkozni, sem beszélni, kedves Lucas! A legjobban teszed, ha még most kitörlöd a számom, és elfelejted, hogy valaha is léteztem.
- Ne tedd ezt velem! – zihált hangosan – Meg, hidd el nekem, hogy bánok mindent! Akkora marha voltam, de tudom, hogy ez már nem mentség. Csak egy utolsó esélyt szeretnék kérni tőled, és bebizonyítom, hogy még mindig úgy szeretlek, ahogy régen!
- Hagyj békén – reagáltam a gyönyörű szép, valószínűleg órákig írogatott monológjára. – Már csak azért sem, mert nem vagyok a távkapcsolatok híve.
- Ne szórakozz már ezzel a költözősdivel – nevetett. Na, igen, ez már teljes egészében az az ember, aki mellettem volt. Eddig sikerült neki megjátszania a kedvességet. – Hiszen most mentél ki az ajtódon. Szemben van a lakásunk, emlékszel?
- Te valamit nagyon félrenéztél – zavarodtam össze. – Jelen pillanatban Virginia államban tartózkodom, és eszembe sem jutna visszamenni New Yorkba, hozzád pedig végképp nem, szóval napoljuk ezt a beszélgetést! Szia! – raktam le a telefont, és idegesen csaptam vissza a párnám mellé.

A felgyülemlett feszültség levezetéseként általában fel-alá szoktam rohangálni a szobában, így akkor is elhatároztam, hogy megteszem a hálóm képzeletbeli átlóját alkotó útvonalat vagy harmincszor oda és vissza. Aztán meggondoltam magam, és ledobtam magamról a takarót és az ágy szélére ültem.
Ebben a pillanatban egy nagyobb testű, fekete madár szállt a külső ablakpárkányra, és a szemeivel felmérte a szobám. Elég félelmetes teremtésnek tűnt, tipikusan a csípős fajtából, de csak elmosolyodtam, és rájöttem, hogy én bizony valahogy meg akarom közelíteni azt a madarat. Sietősen felpattantam, de ahogy ránehezedtem a lábaimra, éreztem, hogy valami roppan a jobb talpam alatt, és a hangot éles fájdalom követi. Fájdalmasan lehajtottam a fejem, hogy felmérjem a végtagjaimban keletkezett esetleges károkat, és láttam, hogy a parkettát már egy bizonyos vörös színű folyadék színezi. Ez nem volt más, mint a saját vérem, amitől, mint már megtudhattátok, hogy mindig a rosszullét kerülget.

Pont, mint álmomban, most is egy üvegszilánk állt bele a talpamba. Még mindig szenvedve, de felnevetve ültem vissza az ágyamra azon tűnődve, hogy a saját álmaim és józan eszem űz belőlem most egy csúfos tréfát. Ekkor hallottam meg, hogy a madár károgott egyet, majd kitárta a szárnyait, és magamra hagyott. Egyedül, a lelki és fizikai fájdalmaimmal egyaránt.
Talán egy percig néztem az üres ablakot, majd lassan a tudatomba úszott, hogy elviselhetetlenül fáj a lábam, főleg hogy az üveg teljesen a húsomba vágódott, ezért megpróbáltam visszatérni újra a valóságba.
- A francba – kiáltottam fel, ahogy elemeltem a padlótól egy kicsit a talpam -, ez marhára fáj!
- Mi történt, Megan? – dugta be az ajtón Caroline a fejét, majd érdeklődően nézett rám.
- Beleállt valami üveg a talpamba, de nem tudom kiszedni – nyögtem, majd óvatosan megérintettem a vértől áztatott lábam.

Car egy pillanat alatt odasietett hozzám (láttam, hogy a nyakán friss a kötés), és lehajolva egy kegyetlen mozdulattal kirántotta a barnára színezett üvegdarabkát a talpamból, aminek a hatására csak még jobban kezdett el belőle ömleni a vér.
- Te Szentséges Ég! – kapta a szája elé a kezét Caroline. – Azért az ágyneművel vigyázhattál volna. Soha nem fog belőle kijönni!
- Milyen ágyneművel? – fordultam hátra, és a drága barátnőm által félrerakott takaróm alatt az ágyam végében egy jókora piros foltot találtam, ami túlságosan hasonló volt az éppen most elhelyezett parkettán elterülő tócsával. Nem is lenne ezzel gond, ha azt az apró dolgot nem jegyeznénk bele a történtekbe, hogy én még nem jártam vízszintes helyzetben az ágyamon azóta, mióta megvágtam a lábam. Akkor pedig hogyan kerülhetett oda is vér?

folyt.köv.

ui: egy kis reklám. Barátnőm blogja végre megszületett: www.damonsalvatorefanfiction.blogspot.com
Én csak ajánlani tudom, szerintem szuper lett!

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

1 comments