2010. szeptember 15., szerda
Szép estét mindenkinek! Nos, Szancsi (merengős nevén verity) barátném nagylelkű, ám megterhelő munkája, és önzetlen segítsége mellett születhetett meg ez a részecske, ugyanis ő bétázta nekem. Kicsit elengedtem magam, ezért nagyon sok dolga volt vele, de igyekszem javulni. Visszatérve a lényegre, itt végre beindulnak a dolgok. Időrendben nem minden rendesen követi a TVD eseményeit, de a fejemben már megszületett a kronológia. A képen Megan kocsiját láthatjátok, ja és mielőtt elfelejteném. Ehhez a történethez kettő zeneszám is járul, szorosan egymás után. Igaz, hogy az egyikből csak pár pillanat kell (Eagles - Hotel California) de a másikat nyugodtan hallgassátok végig (Tarja Turunen - I walk alone)! Imádom mindkettőt, és ezek adtak ihletet egy-egy mozzanathoz. Kiraktam őket a lejátszóba, és pontosan megjelölöm, hogy hol kapcsoljátok be, vagyis hogy hova gondoltam én. Nahát, nincs más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak, és ha nem nagy kényszer, akkor dobjatok meg pár kritikával!
Gyorsan találtam egy készséges orvospalántát, aki egy csípős szagú anyagot fújt a sebemre tisztításként, én pedig azt hittem, hogy ott őrülök meg, úgy mart. Ezek után kaptam egy injekciót, hogy elkerüljük a vérmérgezést és némi balesetmegelőző oktatás után utamra is engedett.
Amint kiléptem az ajtón, meg is láttam, hogy Caroline már végzett és a váróteremben toporgott. Mikor meglátott, felöltötte a szokásos mosolygós arcát, majd megkérdezte, hogy mit tettek velem a vizsgálóban. Én természetesen minden egyes apró mozzanatot részletesen elmeséltem neki, amivel ki is lett elégítve a tudásszomja s továbbléphetünk a nap egyik, remélhetőleg kellemesebb szakaszába. Igaz, hogy menni nem éppen volt kellemes dolog, de a kocsihoz még valahogy el tudtam bicegni, főleg hogy elég erős kötést rakott rá a doktor.
- Ne mondd, hogy most haza akarsz menni – csapta ki a hisztit vezetés közben. - Erről szó sem lehet. Nem ülhetünk a négy fal között.
- Akkor, drága Caroline, kérlek, mondd el nekem, hogy hova vágyódik a szíved? – kérdeztem színpadiasan és megforgattam a szemem. Istenem, csak azt ne mondd, hogy a Grillbe!
- Először is vehetnénk valami ebédet, vagy beülhetnénk a Grillbe – gondolkodott el. Ekkor már tudtam, hogy biztosan valami jósnő veszett el bennem, vagy csak megérzem a rossz dolgokat előre. Ha azt vesszük, hogy smink nélkül, kócos hajjal és hatalmas karikákkal a szemem alatt léteztem abban a pillanatban és a pedáns Caroline velem akar megjelenni valami nyilvános helyen, az bizony rossz. Oké, hogy én egy cseppet hanyag vagyok, ha a mindennapi kinézetről van szó, de ő? Nem szégyen neki velem mutatkoznia?
Még szerencse, hogy a Grillben étel is van, így nem kellett egy másik étteremben is mutatkoznom, hanem minden piszkos dolgot elintézhettünk egy helyen. A pult mögött ismét Matt állt, aki feltűnő mosolygással üdvözölt minket. Mivel hétköznap volt és az emberek többsége éppen a suliban szívta magába a tudást, vagy dolgozott, ezért mondjuk ki nyíltan, eléggé pangott a hely. Természetesen én ennek nagyon örültem, és fellélegezhettem, hogy ennyivel kevesebb ember látja meg a beteg, kialvatlan fejem.
- Neked nem suliban kéne lenned? - vonta kérdőre Car a pultost, mire az nevetni kezdett és újabb három poharat akasztott fel a helyére.
- Neked is ott kéne és mégsem vagy ott - mondta Matt és egy kis füzetkét vett a kezébe. - Mit parancsoltok? – kérdezte, miközben nagy szemekkel bámult ránk.
- Magyarázatot - nézett rá Caroline jelentőségteljesen. Kezét összefűzte maga előtt, fejét egy kicsit felemelte, a lábával pedig dobogni kezdett. - Lógsz?
- Mondhatjuk úgy is - vigyorodott el Matt. - És veled mi a helyzet?
- Rosszul voltam, dokihoz kellett mennem - motyogta zavarodottan Caroline. - Két hamburgert kérnénk, köszi! - jelentette ki és asztalok felé sietett. Bicegve követtem, majd lehuppantam vele szemben a tegnap elfoglalt asztalunkhoz. Akaratom ellenére is megjelentek előttem a tegnap este képei. Eszembe jutott Stefan, Bonnie, Elena és persze Damon is. Aztán Caroline titokzatos elfoglaltsága, amiért hirtelen elrohant. Furcsa érzés kerített hatalmába, hiányozni kezdtek az emberek. Kedvesen és nyíltan fogadtak itt, pedig pont az ellenkezőjét vártam. Ennek ellenére én még mindig kívülállónak éreztem magam. Csak reménykedni mertem, hogy ez idővel változni fog.
…
Két hete tartózkodtam Mystic Falls határain belül, a Forbes házban elszállásolva. Igaz, hogy Liz alig járt haza és Caroline is előszeretettel tartózkodott a gimnázium falai között iskolaidő után is, de így is minden sokkal jobb volt, mint amit vártam ettől a kis helytől. Jártam a főiskolámban, ahol keresztféléves képzésre jelentkeztem, azaz még van pontosan két hónapom volt lazulni a tanév kezdete előtt. Éppen a huszonnégy órás szabadidőm miatt döntöttem úgy, hogy némi hasznos dologgal is elüthetném a napot. Ezen belül azt értem, hogy a következő elhatározásra jutottam: dolgozni fogok.
Persze ez még nem valami nagy kunszt, így pontosítanék. A Mystic Grillben fogok dolgozni, mégpedig a pultos bácsi segédje leszek napi öt-hat órában. Igaz, hogy a munka még nem biztos, hogy az enyém, de nagy lépést tettem ezügyben. Este tizenegyre beszéltem meg egy meetinget a tulajjal, persze a Grillben. Kicsit szokatlan időpont egy állásinterjúra, de a főnök diktál, és ha ő így akarja, hát időm az van, mint a tenger.
Caroline és a többiek éppen valami nagyszabású bálon tengették az idejüket, amit a város alapítóinak tiszteletére rendeztek meg évről-évre. Először egy zártkörű, hagyománytisztelő bál volt az alapítók leszármazottjai részére, majd mindenki kivonult a többi nép közé és ott mulattak tovább. Természetesen én az ilyen dolgokban nem vehettem részt, hiszen bevándorló vagyok, noha a vérem alapján félig én is az alapítók családjába tartozom. Nem igazán érdekelt, könnycseppet nem fogok ejteni miatta soha.
Este kilenckor, ha minden igaz, akkorra valami tüzijáték volt kiírva, amit Liz elmondása szerint a ház elől is tökéletesen láthattam, mert kimozdulni nem igazán volt kedvem, meg persze készülődnöm is kellett az interjúra.
A tüzijáték valóban tökéletesen látható volt – egyedül nézni ennek ellenére is elszomorító volt. Visszatért az az érzés, ami elől menekültem New Yorkban is. Mintha utolért volna az, ami miatt elhagytam az otthonom. Újra összeszűkült a gyomrom és nehezen lélegeztem. A nemkívánt magányosság fájdalma csapott arcon teljes erőből, így nem nézelődtem tovább, csak felszaladtam az emeletre és a ruháim ledobálása után kővé dermedve álltam a forró zuhany alatt. Mikor már mindenem felengedni látszott, elzártam a csapot és kómotos mozdulatokkal kikászálódtam a fülkéből.
Ekkor hallottam meg, hogy a vezetékes telefon csörög a nappaliban. Magamra csavartam a törölközőt, s rohanni kezdtem a készülék felé.
- Forbes ház, tessék! - szóltam bele lihegve, mire csak egy szipogást hallottam. – Halló? Van valaki a vonalban?
- Megan, én vagyok – hallottam meg Liz mély, meggyötört hangját. A szokásosnál is rosszabban hangzott. – Figyelj, csak azért hívlak, mert Caroline és a barátai autóbalesetet szenvedtek.
- Az nem lehet – suttogtam, nem találtam a hangom. – Mi történt pontosan? Hogy van Caroline?
- Először úgy tűnt, hogy semmi baja, de most rosszul lett – szipogott egyet újra. – Rohammentővel vitték a kórházba.
- Te jó ég – gyűltek könnyek a szemembe. – Oda kell mennem!
- Gyere, várlak. Egyedül ezt most nem élném túl – sírt, én pedig egy kis nyugtatás után megszakítottam a vonalat és fénysebességben a szobám felé vettem az irányt.
Pechemre most az egyszer nem készítettem ki, hogy mit veszek fel zuhanyzás után, így a legelső rongyokat kaptam magamra, amik a kezem ügyébe kerültek. Így történhetett meg az a totális bukás, hogy farmer miniszoknya került rám, egy hosszú, de lapos talpú csizmával, fekete harisnyával és mindezt megkoronáztam egy piros, skót kockás inggel. A hajam még félig vizes volt, így egy sötétebb árnyalatban, erős hullámokkal tarkítva tündöklött a fejem tetején. Csak felkaptam a kocsikulcsot az előszobában magányosan álldogáló szekrényről és már siettem is a kórház felé.
Ott sajnos rosszabb helyzet várt, mint gondoltam volna. Caroline-t még vizsgálták, senki nem mehetett be hozzá. Liz összegörnyedve ült a kórterem előtti széksor legszélén; pontosan úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban összeomolhat.
Nem tudtam mást tenni, csak a vállára raktam a kezem és némán támogattam. Egy kis idő múlva megjelent Elena és Matt is. Csatlakoztak a csendes várakozásunkhoz, és próbálták biztatni Lizt, hogy nem lesz semmi komolyabb baja Caroline-nak.
A helyzet egy órán keresztül változatlan maradt, így fájó szívvel ugyan, de magukra hagytam őket, és elindultam az állásinterjúra. Bár még fel nem sikerült dolgoznom az eseményeket, és fogalmam sem volt, hogy miként fogok megszólalni egyáltalán az interjú folyamán, de nem tehettem azt, hogy nem megyek el egy ilyen találkozóra. Remegő végtagokkal vezettem a Grillig, majd bizonytalan léptekkel érkeztem meg a pulthoz.
- Helló! Tudnál nekem segíteni? – szólítottam meg az első napról ismert fiút, ahogy felmásztam a magasított székek egyikére. – Elvileg a főnököt várom, mert egy állásinterjúm lenne itt. Ki tudsz segíteni, hogy ki ő, és hol találom?
- Hát persze – mosolygott kedvesen -, ott ül a sarokban. Menj oda hozzá nyugodtan, mondta, hogy egy hölgyet vár. Valószínűleg te leszel az.
- Köszi – mosolyodtam el egy kicsit, majd intettem és lemásztam a székről.
Az asztalnál egy öltönyös, nyakkendős, harmincöt körüli pasi várt rám. Mint később kiderült, csak a tulaj fia, de jelenleg az ő kezében volt az alkalmazottak sorsáról való döntés. Szerencsére szimpatikusnak talált, így nyert ügyem volt a munkára, de ez most nem villanyozott fel eléggé. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lehet Caroline-nal.
Amint végeztem, rögtön rohantam is vissza a kórházba. Bonnie, Stefan, Elena és Damon az ajtó előtt vitatkoztak valamin, amiből úgy láttam, hogy jobb, ha én kimaradok, így rögtön Liz felé vettem az irányt.
- Hogy van? – kérdeztem halkan, miközben leültem mellé.
- Rosszul – nyelt vissza egy jókora adagot a könnyeiből és szótlanul meredt maga elé.
Mint kiderült, Caroline életveszélyes állapotban volt... Liz fizikailag és lelkileg is darabokban volt, majd Bonnie-t a mamája hazaparancsolta és Damonnek is nyoma veszett. Elena és Stefan csatlakozott hozzánk, amíg Matt bemehetett egy kicsit a szerelméhez.
Három órája virrasztottunk a folyosón, néma csendben. Idő közben Matt is ki lett zavarva az orvos által, így immáron teljesen feltöltöttük az üres székeket nyolc méteres körzetben. Mindenki várta, hogy történjen valami, de természetesen mindenki tehetetlen volt.
- Meg, menj haza! Látom, hogy nagyon fáradt vagy – sóhajtott Liz, bíztatásképp pedig megsimogatta a hátam, mire én önkénytelenül elmosolyodtam egy kicsit.
- Aludni úgysem tudnék, de ha nem gond, akkor egy kicsit kimennék levegőzni – mondtam majd lassan felvettem a kabátom és a kijárat felé indultam.
Az eredeti terveim között az szerepelt, hogy egy kicsit megállok a kórház bejárata előtt, hogy kiszellőzzön az orromból a kórház nyomasztó gyógy- és tisztítószer szaga. Ám amikor kiértem, abban a pillanatban rájöttem, hogy ez nekem egy cseppet sem elég. Előhalásztam a zsebemből a kocsikulcsot, majd egy erőteljes fordítással eltekertem a zárban és kinyitottam az ajtót.
(Eagles - Hotel California bekapcsol)
Idegesen vágtam be magam után, majd rögtön a gázra is léptem. Fékcsikorgatva fordultam rá az útra és hagytam mögött a kórház parkolóját. Forgalom szinte nem volt, így nem veszélyeztettem sok embert az idegbajom miatt.
Már vagy húsz perce tartottam egyenesben a kormányt, mikor egy elágazás következett, így két választásom maradt. Egy, vagy elhagyom Mystic Falls körzetét, vagy kettő, rákanyarodom egy elkerülőútra, ami megkerüli a várost az erdő másik szélén. Persze én a másodikat választottam, közben benyomtam az ősrégi rádiót és sikerült befognom egy adót is, ahol éppen egy régi szám szólt. Ismertem valahonnan, bár biztos voltam benne, hogy még a jóval a születésem előtt volt nagy sláger. Lassan az elmémbe kúsztak a rég elfeledett sorok, és a Caroline-ért való aggodalomtól fojtott hangon kezdtem el énekelni a dallamot.
A sebesség és a dúdolgatás majd megnyugtat – énekeltem egymás után a sorokat. A tudatomig nem jutott el, hogy valójában az egésznek mi a mondanivalója, csak üres szavak voltak remegő ajkakból és zavarodottság bújt meg a sorok között.
Semmi hatása nem volt, így az út szélén kiraktam az elakadásjelzőt és kipattantam a kocsiból. Becsaptam az ajtót, majd nekidőltem, közben összekulcsoltam a két kezem. Ekkor éreztem, hogy furcsán puha a jobb gyűrűsujjam, nyoma sincs a gyönyörű fémes karikának, ami szinte egész nap rajtam van.
- A francba, otthon felejtettem – szidtam le magam hangosan, ahogy elért a felismerés, miszerint a nagyanyám gyűrűje a mosdó szélén vár rám. Hiányzott, már szinte hozzám nőtt, de erőm nem volt ahhoz, hogy most hazamenjek érte, így elrugaszkodtam a kocsitól és sétálni kezdtem. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy valószínűleg ezt az erdőt szoktam nézegetni az ablakomból, így gyermeki kíváncsiságom a sűrű fák közé kezdett el hívogatni. Igaz, hogy normál ember egy erdőbe nem megy be hajnali kettőkor, főleg társaság és lámpa nélkül, de mióta számítok én normálisnak? Na ugye.
(Hotel California kikapcsol, Tarja Turunen - I walk alone bekapcsol)
Egy kicsit meredeknek tűnt az út csizmában és miniszoknyában, de természetesen ezzel sem törődtem. Az útamba kerülő faágakat óvatosan félrehúztam, hogy átférjek közöttük és letapostam pár nagyra nőtt bokrocskát. Egyre sötétebb lett minden, egy perc múlva már a kocsim fényeit sem láttam. Egy részről megnyugtató volt a természetben, fákkal körülölelve sétálgatni az éjszakában, másfelől pedig borzasztóan ijesztő. Ki tudja, hogy milyen állatok vadászhatnak itt éjjelente, és én még csak nem is láttam semmit… Izgalmas dolognak tűnt, rámfért egy kis adrenalinbomba, majd ha már veszélyben érzem magam, gondoltam, visszamegyek a kocsihoz.
Nevetve indultam tovább, de az út nem tartott sokáig. Egy nagy fa valamiért beállt elém, én pedig homlokegyenest beleütköztem, természetesen fejjel. Ez az én formám.
Megszédültem és elvesztettem az egyensúlyom, a lehullott levelek között kötöttem ki erős fejfájással. Ekkor jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha én visszamegyek a kocsihoz. Na de merre is volt az a kocsi?
- Biztosan erről jöttem – suttogtam, majd elkezdtem ingatag léptekkel futni a fák között, már amennyire azt a helyzet engedte. És az ebben az esetben nem volt éppen egy rövidtávú versenytempó, inkább az akadályfutáshoz hasonlítanám, terepen. Magamban el is neveztem ezt a sportágat “Mentsd az életed!” futásnak.
Miután már teljesen kifulladtam és az autóm fényei még halványan sem látszottak, elbizonytalanodtam, de elég rendesen. Ugyan a szemem már kezdett hozzászokni a sötétséghez, de még mindig nem volt a legkellemesebb érzés teljesen eltévedve lenni.
Legalább egy kis fény lenne itt – morogtam, majd a zsebemben kezdtem el kutatni, ahol persze a telefonom hűlt helyét találtam csak. Az anyósülésen hagytam, vagy a váltó mellett, már nem tudtam pontosan. Nem pánikolok be, most nem!
Jó fél perc kihagyás után amolyan “ha már lúd, legyen kövér” alapon elindultam az előbbi útvonalon, valószínűleg az erdő mégsűrűbbje felé. Lassan lépkedtem, és csak reménykedni tudtam, hogy nem most éheznek meg az erdei állatok, főleg nem a húsevők.
Teljesen elvesztve az időérzékemet sétálgattam tovább, mikor egy hídra értem. Egyértelműen fából készült, és alatta egy kis patak csordogált. Megálltam a közepén és a vizet kezdtem el nézni. Nem tudtam, hogy honnan ered, hogy hová tart, de egyben biztos voltam. Ő tutira nem tévedt el úgy, ahogy én.
A merengésemből egy erősebb reccsenés ébresztett fel, rögtön a hang irányába kaptam a fejem. Szívem a torkomban dobogott, karjaimat védelmezően összefontam magam előtt. Ekkor láttam meg a híd másik oldalán üldögélő sötét madarat.
- Csak te vagy az? – mosolyogtam és sóhajtottam egyet. – Állj, téged már láttalak! Nem szoktál üldögélni az ablakpárkányomon? – kérdeztem a madártól, aki mintha megkövült volna, úgy állt a kapaszkodón.
Miért is vártam, hogy válaszoljon? Hiszen ő csak egy madár, és biztosan tucat ilyen van a környéken, így biztosan nem ő az a példány, aki keseríti éjjelente az életem. Mindenesetre jobb társaság híján felé kezdtem el lépkedni, és a kezemmel felé nyúltam. Egy pillanatra megérintettem, megpróbáltam megsimogatni, mint egy háziállatot, ám a madárnak ez nem igazán tetszett. Csőrét kitárta, majd egy jó nagyot csípett az ujjamba. Felszisszentem és gyorsan elkaptam onnan a kezem, mire elrepült. Újra egyedül maradtam, legalábbis azt gondoltam.
Egy ideig még arra néztem, amerre a madár repült, majd újra a gondolataimba meredtem.
- Megan – szólt egy ismerős férfihang a hátam mögött. Fénysebességgel tettem meg azt a száznyolcvan fokos fordulatot, ami szükséges volt ahhoz, hogy rájöjjek, ki van mögöttem.
- Damon? – tátottam el a szám, majd megkönnyebbülten kifújtam az eddig benntartott levegőt és mosolyra húztam a szám. – Te mit keresel itt ilyenkor? - kérdeztem.
- Veled ellentétben én pontosan tudom, hogy hol és miért vagyok jelenleg – húzta félmosolyra a száját, majd közeledni kezdett felém. A hangjában volt valami rémisztő, mintha nem önmaga lenne. Amúgy sem a város legjámborabb emberei közé sorolnám őt, de most a vér is megfagyott az ereimben, ahogy meghallottam a hangját. Apropó, vér.
- Én csak… eltévedtem – nyögtem és tűrtem, ahogy már csak egy lépés választja el tőlem.
- Tudom – mondta, miközben felemelte a jobb kezem és tanulmányozni kezdte. Ott éktelenkedett rajta a madár csípése, aminek a helyét Damon lassú mozdulatokkal a szájához érintette.
- Mit csinálsz? – kérdeztem, próbáltam elhúzni a kezem, de nem engedte.
- Annyira édes – suttogta, mire összehúzott szemöldökkel bámultam rá. Mi édes? Miről van szó?
- Damon, jól vagy? – kérdeztem, mire elfordította a fejét tőlem. Minden kezdett egyre zavarosabb lenni.
- Megan, fuss! – mondta, és elengedte a kezem.
- Hova fussak? – értetlenkedtem. – Damon, mi történt? – kérdeztem, de a válaszra már nem igazán voltam kíváncsi.
Mivel a döbbenettől úgy leblokkoltam, hogy mozdulni sem tudtam, így csendben vártam, hogy mikor történik valami állapotváltozás Damon részéről.
- Oké, te akartad – mondta és újra a szemembe nézett. Hirtelen a külvilág teljesen eltűnt, csak azt a kék szempárt láttam magam előtt, amit annó először, mikor ideköltöztem. Nem érzékeltem semmi mást, csak azt, hogy hirtelen valami nagyon hideg dolog ér hozzám és jeges kezek tűrik hátra egyik oldalt a hajam. Elmémet jótékony köd kezdte beborítani, már az éj feketeségénél is sötétebbé vált a kép előttem. Nem láttam, nem hallottam, csak egy dolgot éreztem. Fájdalmat.
folytköv.
Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries
3 comments
