Sziasztok! Nos hát igen-igen, itt az újdonság, és tudom, hogy meg fogtok ölni. Zenét nem is tudom, hogy mit ajánlhatnék, talán a Make me wanna die című szám a The Pretty Recklesstől passzolna egyes részeihez. Várom a véleményeket, mert sokat filoztam rajta! Köszöntem, puszika!







Éreztem, hogy a lábaim kezdik felmondani a szolgálatot és remegések közepette összecsuklanak alattam, de mielőtt földet értem volna, két erős kar fonódott a derekamra, megakadályozva az összeesést – ezáltal visszazökkentett a valós életbe. Vasmarokkal tartott úgy, hogy a lábaimra sem volt szükség, így a híd korlátjának nyomva, a föld felett két centivel léteztem. A szaglásom nem hagyott cserben, így ha másról nem, hát arról biztosan tudtam, hogy Damon Salvatore-ral van dolgom. Olyan jellegzetes illata van, amit a megismerkedésünk első pillanatától kezdve nem kevernék össze senki máséval. Talán még egész kellemesnek is mondhatnám, ha nem ő lenne az város hivatalos öntelt bunkója. Én már akkor tudtam…

Hogy mit? Azt, hogy valami nagyon különös dolog lengi körül. Akármi is legyen, az biztos, hogy természetfeletti, még egyetlen egy ember sem volt rám olyan hatással, mint ő. Caroline-t valósággal megbabonázta, akárhányszor találkoztak. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel, és a sejtésem sajnos beigazolódott. Már csak az volt a gond, hogy a saját bőrömön kellett ezt megtapasztalnom.

Teljes súlyával nyomott a korláthoz, egy kezével megtámasztott, a másikkal a hajamat fogta hátra, hogy még jobban hozzáférhessen a nyaki ütőeremhez. Igen, rájöttem már, hogy erre megy ki a játék. Ha nem én lettem volna ott, biztosan nem is hinném el, de így nem volt más választásom. A hideg rázott, éreztem, ahogy másodpercről másodpercre kevesebb erő van bennem, és talán mindezek között a legrosszabb érzés az volt, hogy tehetetlen voltam. Nem tudtam mit tenni ellene, egy sokkal erősebb ellenféllel engedtek össze, kár volt ugrálnom.

– Mi… mit csinálsz, Damon? – kérdeztem megdöbbenve, aztán újra köd borult az elmémre, ahogy az ajkai a nyakamon vándorolnak. Éles fájdalom és földöntúli mámor egyvelege zajlott bennem egyszerre, ami valljuk be, nem éppen a legmegszokottabb párosítás, ha csak nem valami tudatmódosító szer hatása alatt állunk.

– Sajnálom, tényleg, nagyon – sóhajtott –, de nem bírom abbahagyni – mondta, ahogy egy pillanatra elszakadt a nyakamtól, és a bódító köd megszűnni látszott. Csak a fájdalom és a küzdelem maradt a folyamatos szédüléssel egybekötött émelygéssel.

– Mi történt? – tettem fel a kérdést erőtlen hangon, majd tompán érzékeltem, ahogy újra a nyakamhoz ér és a kellemetlen, fájó érzéstől felszisszentem.

– Már csak egy kicsit – suttogta, amikor valamitől hirtelen eltűnt előlem, és a szomszédos fa törzsének csapódott. Minden kezdett egyre zavarosabb lenni.

Váratlanul egy másik alak jelent meg a szemem előtt, de már nem volt annyi erőm, hogy megnézzem, ki is az, hiszen a támaszom épp a fa tövében ült, én pedig szép lassan lecsúsztam a híd korlátján. Bágyadtan pislogtam, azonban sok mindent nem tudtam felfogni a körülöttem kialakult helyzetből, csak félmondatokat hallottam a beszédükből.

– Meg akarod ölni magad? Dugig van vérbénával – mondta valaki, majd ütött egyet a korlátra, amitől az egész híd megremegett.

– Kidobja a szervezete, nem fertőzi a vérét – hallottam Damon hangját. – Összeállt a kép egy része. Stefan, ő még hasznunkra válhat. Menjünk haza és elmondok mindent.

– Nem hagyhatjuk itt így – mondta Stefan, majd éreztem, ahogy valaki összekapar a földről és a vállán átdobva elindul velem… valahova.



A saját autóm hátsó ülésén találtam magam, ugyancsak fekvő helyzetben. A kocsi mozgásából ítélve vagy százötvennel repeszthettünk, ugyanis alig akart egyenesben maradni. Vajon ki akarhatta totálkárosra törni ezt a remekművet?

Nagy kínok árán, de végül sikerült úgy feltornásznom magam a könyököm segítségével, hogy megnézzem az első üléseken terpeszkedő egyéneket. Valóban Damon és Stefan Salvatore voltak azok. A fejem kitisztulni látszott, így már képes voltam felfogni egyet s mást, ezért faggatózni kezdtem. A minimum, ami járt nekem, az bizony egy hosszú és tartalmas válasz volt a miértjeimre.

–Oké, srácok! – szólaltam meg végül. – Egyrészt kicsit kíméljétek már ezt a kocsit, másrészt pedig mi a fene történik itt?

– Hosszú, Megan! Nagyon hosszú – sóhajtozott Stefan a kormánynál és röviden Damonre pillantott.

– Jó, akkor kérdezem másképp. Hova megyünk? – vontam őket kérdőre, de ezúttal is sikertelen volt a hadművelet.

A kiszolgáltatottság szégyenében úszkálva foglaltam el a hátsó ülést a saját autómban, miközben nem tudtam, hogy mi történt, miért vannak ők itt és legfőképpen azt, hogy hová tartunk. Valóban nagyon felemelő érzés volt mindez egyszerre.

A kocsi lassítani kezdett, majd egy éles kanyar után leállt a motor. Stefan kiugrott, akit rögtön követett Damon is, én pedig értetlenül álltam a dolgok felett, de jobb ötlet híján kivonszoltam magam a kocsiból. Felméréseim szerint egy ház udvarában lehetünk. Első ránézésre egy elég régi épület lehetett, de biztosan mindig gondozták rendesen, hiszen egész jó állapotban állt. Stefan egyenesen az ajtó felé vette az irányít, míg Damon mögém lépett és félreérthetetlen gesztusokkal tudtomra adta, hogy nem sok más választásom adódott, így kövessem a testvérét.

– Betalálok egyedül is, köszönöm! Nem kell rángatni – morogtam, miközben próbáltam lerázni magamról Damon kezét.

– Ne ugrálj, kislány – mosolyodott el gúnyosan. – Lehet, hogy most nagyon erősnek érzed magad, de a jelenlegi állapotodban örülj annak, hogy ver még a kicsi szíved, mert ha netán én úgy akarom, akkor egy pillanat alatt leállhat, és abban az esetben bizony belőled nagyon csúnya néni válna.

– Ne haragudj, te miről beszélsz? – kérdeztem vissza, és úgy néztem rá, ahogy minimum az elmebetegekre szokás.

– Ó, hogyan is érthetnéd – sóhajtott egyet színpadiasan, majd besietett a házba. Én pedig – bár nem tudom, hogy miért – követtem.

Furcsa emlékek támadták meg az elmémet az elmúlt pár órával kapcsolatban, amit az erdőben és a környékén töltöttem. Az eddigi rosszullét jótékony ködje teljesen elmúlni látszott, így egyre tisztább képpel és fokozott idegességgel vágtam be magam után az ajtót. Szétnézés nélkül követtem a két alakot, akik egy nappali szerű helyre érkeztek. Stefan leült egy gyönyörű, antik fotelbe, amíg Damon az italos pulthoz lépett és töltött magának egy pohár whiskyt.

– Megan? – nyújtotta felém az üveget mosolyogva, mire még jobban dühbe gurultam.

– Ti most szórakoztok velem? – kérdeztem, majd fel-alá kezdtem el sétálgatni a helyiségben. A két Salvatore minden egyes lépésemet éberen követte, amin már szinte nevetni tudtam volna, de mégsem tettem, mivel még mindig elég fokozott idegállapotban voltam.

– Meg, az történt, hogy a bátyám egy seggfej – mondta komolyan Stefan, mire Damon megforgatta a szemeit, majd lehúzta az előbb megtöltött pohara tartalmát.

– Igen, azt eddig is tudtam – nyújtottam meg a mondat elejét –, de nekem ehhez mi közöm van? Sőt, mondok jobb kérdést. Miért harapott meg?

– Nem volt rajtad a gyűrű, én pedig éhes voltam – vonta meg a vállát, majd újra töltött. – Biztos, hogy nem kérsz?

– Akkor kezdjük előröl. Kik, vagy mik vagytok ti? – kérdeztem remegő hangon és hátrálni kezdtem.

– Azt most túl hosszú lenne elmondani, és valószínűleg holnapra úgysem fogsz semmire emlékezni, így ne pazaroljuk a drága időnket haszontalan fecsegésre – koptatott le a témáról Damon.

– Oké – mondtam tettetett nyugalommal. – Akkor én most szépen hazamegyek és jelentem a Sheriffnek, hogy Damon Salvatore valójában valami pokolfajzat, aki a védtelen nőket támad meg az éjszaka közepén. Biztosan lesz hozzá egy-két jó szava – mosolyodtam el negédesen, majd a kijárat felé kezdtem el lépkedni.

Már azt hittem, hogy válaszok nélkül maradok, és csak úgy engedik, hogy kisétáljak a házukból, mikor az Isten tudja honnan, de Damon került az ajtó és közém. Elállta az utat és teljes nyugalommal, a fejét kicsit oldalra biccentve szólt hozzám.

– Előbb töröm ki a csinos kis nyakad, mielőtt meg tudnál mukkanni Liz nénikédnek – pecsételte meg a mondanivalóját egy mosollyal.

– Valóban? Hát akkor csak tedd meg! – ajánlottam fel neki, miközben a kezem segítségével felfogtam a hajam, ezáltal szabad utat engedtem neki a nyakamhoz. – Nem tudom, hogy mi vagy te, de biztos vagyok benne, hogy nem esne nehezedre. Így sem voltál attól messze, hogy megölj.

– Ez most nem játék – fújtatott egyet, mire a hátam mögött lépéseket hallgattam.

– Igaza van, Megan! Ne vívd ki magad ellen a sorsot – hallottam meg Stefan kioktató hangját, de bennem annyi adrenalin volt, hogy nem foglalkoztam az intő szóval, csak azon gondolkodtam, hogy miként tehetnék rá még egy lapáttal a dolgokra.

– Ha nekem már nem hiszel, legalább Stefanra hallgass! – mondta Damon. – Ha megöllek, nem te leszel az első, sőt, valószínűleg az utolsó sem. Gyilkoltam már ahhoz eleget, hogy egy csepp lelkiismeret furdalás nélkül küldjelek fel az angyalkák közé – mosolygott.

– Hát akkor tedd meg – utasítottam ismét, de mivel nem mozdult, így én fogtam meg a kezeit és csúsztattam két oldalt a nyakamra. – Gyerünk, már csak egy apró mozdulat, és végeztünk. Befejezzük, amit az erdőben elkezdtél.

Éreztem, ahogy Stefan egyre közelebb ér hozzánk, de nem akart beleavatkozni a műsorba, csak ha valóban szükség van rá. Tizennégy nap alatt ezt tökéletesen megtanultam róla. Csak akkor van ott, ha tényleg elengedhetetlen. Visszatérve a Damon-Megan show-ra, a kettősünk férfi tagja erre a lépésemre nem igazán tudott rögtönözni semmi frappánsat. Azt éreztem, hogy a keze egyre inkább felfelé halad egészen az arcomig, majd ott megállt és erőből húzott közelebb magához.

– Ne csinálj butaságot – mondta, majd elengedett, mire Stefan fellélegzett.

Egy lépést hátrébb mentem, miközben Damon az ajtó felé fordult, de egy hirtelen mozdulattal visszanézett, és egy kezével akkorát lökött rajtam, hogy egészen a lépcsőig repültem, majd ott szépen darabokra törve a még ép bordáimat, a földön kötöttem ki.

– Ezt pedig azért, hogy tudd, nem viccelek – sziszegte, majd eltűnt az ajtó mögött.

A segítségemre Stefan sietett, aki megpróbált felkanalazni a parkettáról és óvatos mozdulatokkal felegyenesíteni. A bennem lévő düh viszont egyre csak nőtt, és tudtam, hogy törnöm-zúznom kell. Remegtem a bennem felgyülemlett méregtől, a pulttal kezdtem el szemezni. Ott állt Damon pohara félig töltve. Annyira vonzotta a tekintetemet, hogy szó szerint nem tudtam tőle elszakadni. Egyszer csak a pohár hangos reccsenéssel földet ért, és a benne lévő anyag lángra lobbant, vele együtt a drága szőnyeg is. A fiatalabbik Salvatore rögtön oda is kapta a fejét, majd értetlen tekintettel rám pillantott.

- Te voltál? – kérdezte viszonylag higgadtan. Felkaptam a fejem és a tűz eltűnt, sőt nyomai sem maradtak. Talán csak a szemünk káprázott?

– Nem! – háborodtam fel. – Már hogy lehettem volna én, mikor itt álltam melletted? Én csak néztem azt az átkozott poharat.

– Értem – mondta röviden, majd sóhajtott egy nagyot. – Tudod, mit? Hazaviszlek, úgy lesz a legjobb!

– Haza tudok menni, ne fáradj – mondtam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt ismét.

– A kocsiddal már biztosan nem, ugyanis ha most idegességből Damon nem bontotta atomjaira, akkor sem lenne benne már elegendő benzin, szóval rám vagy utalva, ami azt jelenti, hogy a Salvatore futárszolgálat a Forbes ház előtt fog kirakni pontosan öt kerek perc múlva – mosolyogott.

Megvontam a vállam és Stefan segítségével a garázs lett az úti célom.

Az út elég gyorsan telt, főleg, hogy Stefan egész végig szóval tartott. Kérdések tömkelegét zúdítottam rá, de száz alkalomból százszor tért ki a válaszadás alól.

– Stefan, legalább csak egy kis ízelítőt. Gondold már át a helyzetem – kaptam fel a vizet. – Az unokatestvérem kórházban, az egyik ismerősöm támad rám az erdő és az éjszaka közepén, majd ketten elhurcoltok hozzátok, és senki nem mond semmi magyarázatot.

– Elég rosszul hangzik – sóhajtott. – Összefoglalom neked egy mondatban, oké?

– Legyél szíves – fújtam egyet, majd a figyelmem száz százalékát rááldoztam.

– Tehát, vámpírok vagyunk, és egyetlen egy dologgal védekezhetsz ellenünk, vérbénával. De az valahogy nem vegyül el a véredben, csak akkor, ha a gyűrűd rajtad van – jelentette ki.

– Nagymamám gyűrűjére gondolsz? – kerekedtek ki a szemeim.

– Igen, elég hasznos ékszer a magadfajta különleges embereknek – mosolyodott el. – Nem tudod, hogy ő honnan szerezhette?

– Anyu elmondása szerint egész életében ékszerek készítésével és kutatásával foglalkozott, így nem is csodálkozom, ha valami igazán értékes dolgot sikerült megkaparintania – mosolyogtam.

– Él még? – kérdezte, majd lelassított a Forbes ház előtt, én pedig bólintottam.

– Sosem ismerhettem meg, csak azt tudom, hogy él valahol, és elmondása szerint sokat gondol rám – idéztem fel magam előtt az utolsó levelét, amit még New Yorkban kaptam tőle. Lehet, hogy azóta jött újabb is, de nem tartózkodtam ott, és még egy postafiók címet sem adott meg, így nem tudtam neki megírni, hogy elköltöztem.

– Valahogy fel kell venned vele a kapcsolatot – hajolt közelebb Stefan. – Sok dolgot tudhat rólunk, szükségünk van rá. Értetted?

– Persze – mondtam, és úgy éreztem, mintha nem is én szólaltam volna meg.

– Rendben, akkor most bemész a házba, és elfelejtesz mindent. A kocsidat otthagytad az erdő szélén, mert kifogyott a benzin, és stoppolás árán jutottál haza – utasított, miközben a pupillája egy pillanatra összeszűkült. Gépies mozdulatokkal kiszálltam a kocsiból, és az otthonom felé vettem az irányt.

Amint bezártam magam mögött az ajtót, furcsa érzés kapott el. Hirtelen nem tudtam, hogy miért vagyok itt, nem emlékeztem semmire. Emlékeztem az erdőre, majd mikor a madár elrepült, visszamentem a kocsihoz, de nem indult. Szerencsére arra jött Stefan, és hazafuvarozott engem. De miért akartam hazajönni? Caroline kórházban van és ott kéne lennem mellette, nem itthon.

Nem tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Vérfoltokat véltem felfedezni az ingemen, így a mellett döntöttem, hogy először felmegyek a szobámba, majd átöltözöm. Talán kölcsön is vehetném Caroline autóját, hogy bemenjek vele a kórházba. Ő biztosan nem bánná, és Liznek sem lenne semmi ellenvetése ez ellen. Felmarkolva a kocsi kulcsát a szobámba indultam, és már út közben azon gondolkodtam, hogy mit is vehetnék fel.

Az ablakom este véletlen nyitva maradt, így halálra rémültem, amikor a szél meglengette a finom, áttetsző anyagból készült világos lila színben pompázó függönyöm. Odatrappoltam, majd gyorsan elfordítottam a kilincset, hogy véletlenül se történjen meg ez az eset még egyszer. Ezek után végre jöhetett az átöltözés. Kirángattam a szekrényem mélyéről egy szűk, fekete farmert és egy éppenséggel nem hozzá illő fehér tunikaszerű, ujjatlan felsőt. Először az életben, saját szándékból magas sarkút húztam meg egy fekete blézert a nyári anyag kiegészítéseként, hogy komolynak is tűnjön, és ne is fagyjak meg. Így is rettegtem attól, hogy Liz megharagszik rám, amiért ilyen sokáig voltam távol.

Tényleg, mennyi ideje nem vagyok ott? Két óránál biztosan nem több, tehát olyan hajnal három-négy körül járhat az idő – mondtam magamban és a digitális órára néztem. Pontosan fél ötöt mutatott. – Mi a francot csináltam én ennyi ideig?

Gondolataimba mélyedve bámultam az órára, majd egy hangos csörömpölésre lettem figyelmes. A szomszédos polcon lévő gyertyatartó döntött úgy, hogy ez volt a legmegfelelőbb pillanat közelebbről megismerkednie a fényes parkettával. Sóhajtva hajoltam le és emeltem fel a tárgyat, amikor valamibe beleütköztem. Mielőtt sikíthattam volna, valaki befogta a szám.

– Hallgass – hallottam meg Damon hangját egészen közelről. Félelmetesen csengett, és ahogy éreztem, a keze is eléggé remegett, mintha dühös lett volna valamiért. – Mi most szépen elmegyünk innen – vonszolt maga után.

folytköv.egyszertalán.

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

3 comments