Fájt a fejem, ráadásul forgott körülöttem minden. A felkelő nap fényes, meleg sugarai a beton érdes, hidegével egyesült erőt alkotva próbálták összekuszálni az így is zavarodott érzékszerveimet, és ezzel a teljes káosz közepébe sodortak. A szemhéjamra mázsás súly nehezedett, csak pár másodperc elteltével voltam képes felnyitni őket, aztán vissza is csuktam, mert nem láttam semmit. Az égbolt felettem, alattam beton, mégis hol a francban lehetek?
Egy kis gondolkodási idő után úgy döntöttem, hogy megpróbálom megemelni magam, és szétnézek, már amennyire ezt a szemem engedi. Feltornáztam magam a könyököm segítségével, és láttam, hogy a távolban egy autó közeledik felém. Egyre homályosodott a kép, de a folt annál inkább közeledett. Beindultak az automatikus védekező ösztöneim, és próbáltam elvonszolni magam az út széléig, de félúton kimerültem és visszaroskadtam a földre. Ha átmegy rajtam, hát tegye!
A motor hangja hangosodott, majd egy kis idő múlva elhallgatott. Ajtó csapódását hallottam, így arra következtettem, hogy a sofőr kiszállt valamiért.
- Helló, ébren vagy? – kérdezte egy fiatal férfi hang. Egy kis idő múlva kezek finom érintését éreztem az arcomon, majd lecsúsztak a nyakamra, végül a csuklómra. – Élsz még, hála az Égnek!
Próbáltam kinyitni újra a szemem, de csak félig sikerült, és ez is elkerülte a pasi figyelmét. Utolsó kábult erőmmel próbáltam kituszkolni magamból egy értelmes szót, de ez a terv sem jött össze.
- Hívom a mentőket – mondta, és előkapta a zsebéből a mobilját.
- Ne – nyögtem ki végre, mire nagy szemekkel nézett rám.
- Hallasz engem? – kérdezte, és kicsit közelebb hajolt, hogy ha netán válaszolnék, akkor hallja rendesen.
- Vizet – suttogtam, majd vettem egy nagy levegőt. Ennek hatására éles szúrást éreztem a hátamban, így elkönyveltem magamban, hogy ezzel nem fogok kísérletezni. A nap teljes valójában sütött a szemembe, ebből arra következtettem, hogy a fiú eltűnt mellőlem. Lépteket hallottam, majd újra egy árnyék került elém.
- Idd meg, de lassan – tartotta az üveget a számhoz, én pedig engedelmeskedtem, és kortyoltam belőle egyet-kettőt, és meg is hozta a várt hatást. Sokkal jobban lettem tőle.

A fiú, akiről később kiderítettem, hogy Tyler a neve, felkanalazott a földről, és szépen elhelyezett a kocsija anyós ülésén, miközben bizalmatlan pillantásokat küldött felém.
- Beviszlek a kórházba – jelentette ki, mire én kézzel lábbal kapálózni kezdtem ellenszegülésként.
- Arra tényleg semmi szükség, csak vigyél haza – kérleltem, de hajthatatlan volt, így pár perccel később le is parkoltunk a városi kórház parkolójában, és Tyler segítségével a recepcióig is eljutottam.

Kaptam egy keskeny ágyat, ahol pihenhettem, amíg fel nem szabadult egy orvos, aki zaklathatott volna. Ám sajnos ez az idő is gyorsan eljött, így pár kellemetlen rutinvizsgálaton is túl kellett esnem. Miután már mindent kimagyaráztam, úgy döntöttek, hogy öt-hat óra megfigyelés után az utamra engednek, és nem tartanak éjszakára is bezárva. Valószínűleg nem éltem volna túl, hogy ebben a fertőtlenítőszer szagú helyen vészeljem át az éjjelt, viszont volt időm gondolkodni. Hogy min? Azon, hogy miért is vagyok voltaképpen most itt.
Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy fejmosást végeztek rajtam. Nem tudom, hogy miként kerültem az országútra, sőt azt sem, hogy a kocsimat hol hagytam. Valami még rémlik abból az időszakból, amikor elindultam Caroline-tól egy kis friss levegőt szívni, de már maga a ruha sem stimmel, ami éppen rajtam van, arról nem is beszélve, hogy miként kerülhetett rám a mosdó szélén felejtett gyűrűm. Minden jel arra utal, hogy járhattam otthon is, de miért nem emlékszem semmire? Ez a helyzet abszurd, már megint. Utálom, amikor nem tudok valamit megmagyarázni, a mostani helyzet pedig pont beleillett ebbe a kategóriába.

Akárhányszor lecsuktam a szemem, és egy kissé álomba szenderültem, mindig furcsa képek jelentek meg előttem. Az összesnek köze volt egy erdőhöz, meg patakhoz. Megnyugtató tájképnek tűntek elsőre, de mindig valami rossz érzés keresztezte őket.

Éjszaka volt, alattam egy patak csobogott. Megjelent egy madár, majd csak azt láttam, hogy meg is csípett és eltűnt.

Felijedtem. Csak egy újabb furcsa álom volt, gondoltam. Hogy biztos legyek a dolgomban, felemeltem a jobb kezem, aminek a hüvelykujján egy horizontális vágás volt látható, és ekkor jutott el a tudatomig, hogy talán ez az álom nem is akkora baromság. Lehetséges az, hogy a madár ejtette rajtam azt a sebet?
Később rájöttem, hogy semmi értelme ilyen dolgokon agyalnom, főleg mikor Liz is meglátogatott, és elújságolta, hogy Caroline makk egészséges, és olyan, mintha kicserélték volna. Ezek után a kezelőorvosom is meglátogatott, hogy a kezembe adja a szükséges papírokat, és hivatalosan is szabaddá nyilvánítson. Ha tudná, hogy milyen képzelgéseim vannak, nem engedne ki, hanem egyenesen a zárt osztályra utalna. Ezért is mondják, hogy bölcsebb vagyok, ha hallgatok. Végre megértettem ennek a szólásnak a lényegét.
Liz felajánlotta, hogy hazaszállít, így a kocsiban is tudtam pihenni egy kicsit. Naná, hogy elaludtam, és újra furcsa dolgokat láttam magam előtt. A történet kibontakozni látszott.
Először egy poharat láttam, meg sárgás fényt, aztán pedig egy fehér kezet, amihez én, a saját kezemmel hozzáértem, és úgy reagált rá, mintha sósavvalráfókuszáltam, ki tudtam venni azt a három betűt, amit ábrázolt. M.R.A.

Újra felébredtem. Liz éppen ebben a pillanatban kanyarodott a feljáróra, így már szállhattam is ki az autóból. Zűrös gondolatokkal, korgó gyomorral és fájó fejjel és végtagokkal a szobám falai közé rejtőztem. Lehuppantam az ágyamra, és újra nem akartam gondolni semmire, csak ülni magam elé, és bámulni a plafont. Aludni már nem mertem, így próbáltam nyitva tartani a szemem, sőt még zenét is bekapcsoltam. Fél óra múlva jutottam el arra a pontra, hogy tervbe vettem a tusolást, és az átöltözést. A fotelembe voltak hajtogatva különböző itthon használatos ruhák, amik közül kiválasztottam egy pólót és egy melegítőnadrágot, és már a fürdő felé is vettem az irányt.
Gyorsan végeztem, de el is álmosodtam tőle, úgyhogy rövidre fogtam a törölközést és csak egy pólót kaptam magamra, majd vissza is bújtam a meleg takaró alá, de a nyugalmam nem maradhatott sokáig zavartalan. Úgy döntöttem, hogy megköszönöm egy rövid üzenetben Tyler-nek, hogy megmentett, ha már megadta a mobil számát, és virrasztott velem vagy két órán keresztül a kórházban. Ennyi csak megérdemel, ha nem többet. A gond már csak az volt, hogy az ágyamhoz legtávolabb eső polcon felejtettem a telefonom, Gyors mozdulattal kipattantam az ágyból, magamra tekertem a takarót, és a polc felé kezdtem el lépkedni egészen addig, amíg valami furcsát észre nem vettem. A gyertyatartóm a padlón hevert. Nem tudom miért, de furcsa érzést keltett bennem. Egyre csak a földön fekvő tárgyat néztem, a végén már olyan erősen, hogy bele is szédültem. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyom, és önkénytelenül lehuppantam a földre.

Megint az erdőben találtam magam, egy szakadék szélén, de tudtam jól, hogy nem egyedül vagyok ott. Valaki mögöttem állt szorosan, még az illatát is éreztem. Halál félelmem volt, ezért kikerültem a mögöttem lévő embert, és futni kezdtem, ám hirtelen előttem termett, és egyetlen mozdulattal a földre kényszerített.
- Hagyj békén! – mondtam, és feltápászkodtam a földről, majd újra hátrálni kezdtem, és lopva végigmértem magam, hogy hány helyen lettem mocskos az újabb erdőben fetrengéstől.
- Ne erőlködj már, ez nekem kínos – mondta, enyhe kérlelő hangnemet imitálva. – Lehetetlen elfutni előlem, vagy ártani nekem. Ahhoz te túl kevés vagy, és a hozzád hasonló többi halandó is ugyanígy van vele. Nem tudsz megsebezni, de én téged annál inkább.
- Biztos vagy benne – bátorodtam fel, és ütöttem az irányába egyet. Természetesen elkapta a kezem, de a gyűrűm belefúródott a tenyerébe, amitől felordított.

Már megint elaludtam, és ez az álom ráébresztett bizonyos dolgokra. Damon Salvatore volt az, akivel az erdőben voltam, legalábbis az álmomban. Hogy tegnap mi történt, arról még mindig fogalmam sincs, de ha ez, és az elmém így nyeri vissza az emlékezetét, akkor valószínűleg most nagyon nagy bajban vagyok – gondolkodtam magamban, és feltápászkodtam a szőnyegről, és az ágyam melegében folytattam a fejtörést.
Tegyük fel, hogy tegnap éjjel valóban Damon társaságában szeltem az erdei utakat, akkor sem értem, hogy mit kerestünk mi ott, főleg együtt. Nem igazán ápolok jó kapcsolatot az említett úriemberrel, így minden kellemes elfoglaltság kihúzható a listáról. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy semmi nem rémlik, és még csak be sem rúgtam. Ilyen lelkiállapotban álmodni sem merek a pihenésről.

Újra felpattantam, és vadászni indultam. Először a konyha felé, majd mikor megbizonyosodtam arról a tényről, hogy egy falat kaja nincs itthon, öltözködni kezdtem. Biztos van valahol még egy bolt, amit nyitva találok, ha pedig nem, akkor még mindig tárt karokkal vár a Grill. Apropó, lehetséges az, hogy ma már dolgoznom kellett volna?
Egy pillanat alatt magamra varázsoltam pár elfogadható ruhaneműt, majd az ajtót kulcsra zárva gyalogosan indultam el bevásárló körútra. A boltok szerencsétlenségemre már fél órája lehúzták a rolót, így egy ismételten kellemes sétát kellett tennem azon a sikátoron keresztül, amit még első nap úgy megszerettem. Összeszorított fogakkal futottam át azon a százötven méteren, majd fél perc kellemesebb sétálgatás után sóhajtva nyitottam be a Grillbe.

Tömeg volt, mindenhol emberek, akik mindenfelé mentek és az útjaik néha keresztezték is egymást. Mindezt lassított felvételben láttam, és közben komolyan elgondolkodtam azon, hogy valóban képes vagyok-e arra, hogy csatlakozzak egy fél órára. Végül az éhség győzött, így a pulthoz siettem, ahol Matt-be ütköztem.
- Szia! Végre megjöttél – mosolygott, és ledobta magáról a vizes törölgető rongyot. – Gyere, elkísérlek a személyzeti részleghez.
- Várj csak – intettem le majd felvettem a legidiótább fej szerkezetemet. – Nekem ma dolgoznom kéne?
- Fél órával ezelőtt kellett volna kezdened, igen – mondta. – Ennyi emberrel nem bírunk ketten.
- Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet lenne – morogtam, de aztán beadtam a derekam, és követtem Matt-et.

Felkaptam egy cuki kis köténykét a nadrágom elé, és még műszak előtt találtam egy kis sült krumplit, így ingyen és bérmentve tömtem meg a hasam. Eleinte elég béna voltam, de ahogy teltek az órák, egyre jobban ment a dolog. Igaz, hogy fáradt és gyenge voltam, de ez nem gátolt meg abban, hogy egyszerre háromnál több pohárral megrakott tálcával induljak el. Éjfél körül már kezdett megtelni a hócipőm, de szerencsére a vendégek kilencven százaléka elhagyta már a Grillt. Alig maradt pár ember, de ők is viszonylag csendesek voltak, így végre hallhattam a zenét is, ami elvileg pont a pult mögött szólt.
Fél órával zárás előtt Matt már pakolta fel a székeket, amikor Elena betáncolt az ajtón. Mindig gyönyörű és teljesen egyenes haja ezúttal hullámokban omlott a vállára, és egy kicsit vadabbul is volt felöltözve, mint ahogy szokott. Biztosan bulizott valahol.
- Jó estét – köszönt és levágódott a pulthoz.
- Neked is - szóltam vissza mosolyogva. – Mi járatban erre ilyenkor?
- Unatkoztam – mondta egykedvűen, és megrántotta a vállát. – Nem is tudtam, hogy itt dolgozol.
- Pedig de. A mai naptól fogva ez a munkahelyem – néztem körbe a helyen, és magamban is nyugtáztam az előbb mondottakat. – Viszont van egy rossz hírem. Húsz perc és zárunk. Iszol valamit?
- Nem, köszi – sóhajtott. – Akkor szerintem én is megyek haza. Ha gondolod, megvárhatlak.
- Kocsival vagy? – csillantak fel a szemeim, de rögtön le is lombozódtam, mivel Elena megrázta a fejét. – Nem baj, akkor sétálunk. Úgy sem lakunk messze egymástól.
- Ahogy mondod – mosolyodott el. Lehet, hogy csak az álmosság teszi, de valamiért annyira furcsának tűnt. Biztosan már paranoiás vagyok, de ki ne lenne, ha az én cipőmben járna?

Mindenesetre a hazaút jókedvűen telt. Végre megismerhettem Elena másik oldalát, ami valljuk be, egy kicsit szimpatikusabb volt az örökké aggodalmaskodó, Stefanba kapaszkodó, ide-oda rohangálós csajnál. Az ajtó előtt még utoljára intettem egyet, majd elfordítottam a kulcsot, de Elena hangja megállított.

- Amúgy Caroline-nál van az egyik pulcsim, és nagyon kéne – mondta, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Bocsi, csak most jutott eszembe. Bemehetnék érte?
- Ha akarsz – vontam meg a vállam, és bementem, persze csak halkan, nehogy Liz felébredjen. Automatikusan a konyhába siettem, és öntöttem magamnak egy pohár ásványvizet. Miután a pohár tartalmát teljesen kiittam, újra az előszoba felé vettem az irányt, ahol megláttam, hogy Elena még mindig a küszöbön toporog, vagy már megint.
- Megtaláltad, amit akartál? – kérdeztem kedvesen.
- Nem, sajnos nem – mondta zavarodottan. – A legjobb lesz, ha én most megyek. Jó éjt! – megfordult és elsietett.

Egy percig még néztem azt a pontot, ahonnan az előbb eltűnt, utána pedig cammogó léptekkel az ajtóhoz vánszorogtam, és már be is zártam volna, mikor megláttam, hogy az út közepén előttünk épp most futott el egy fiatal lány. Sötétbarna haja volt, vékony testét egy rövid szövetkabát fedte, a haja pedig nyíl egyenes volt. Ez nem lehetett más, csak... nem, az nem lehet!
- Elena? – kiabáltam utána, mire visszafordult.
- Megan – mosolyodott el. – Már kiengedtek a kórházból?
- Hát persze – mondtam zavarodottan. – De hát az előbb....
- Figyelj, nem láttad Stefant? – kérdezte.
- Nem, erre még nem – gondolkodtam el.
- Oké, akkor én most megyek. Sietnem kell, szia! – kiabálta, és rögtön futott is tovább.

Nem stimmel az öltözék, a haj és a viselkedés. Vagy én őrültem meg teljesen, vagy Elenát sikerült sokszorosítani. Hiszen egy perce még itt volt, aztán eltűnt, majd megint itt van, és teljesen másképp néz ki. Ez hogyan lehetséges?

folytköv. 

/És akkor most újabb rizsa, ugyanis mint tudjátok, tegnap éjjel jött ki a harmadik epizód, és nem vagyok képes magamban tartani a gondolataimat. Mikor Rick és Jenna... óóó Istenkééém. Olyan boldog voltam. Viszont ez a Damon - Elena dolog nem tetszett. A vége pedig, jó oké. Egy kicsit rossz vagyok, de leperegtek előttem dolgok, amiket Kat és Car együtt csinálhatnak... és abban nincsenek nyulak! Ugye Stefan? /


ui: Ha úgy tartja kedvem, akkor még ma befejezem a folytatást. Ez durva...

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

3 comments