Még zavarodottabban és álmosabban slattyogtam fel az emeletre. Borzasztóan éreztem magam, és tudtam, hogy egy újabb rejtély szemtanúja voltam az imént. Komolyan úgy tűnik, hogy az örökké pörgős New Yorkból sikerült tesz-vesz városba költöznöm, már csak az a gond, hogy utálom azt a mesét. Miután sikeresen magamra zártam az ajtót, lerúgtam a cipőimet, és a kabátomat is lerángattam magamról, a függönyhöz siettem, hogy behúzzam, és elzárjam a helységet a természetes fényviszonyoktól. Éppen csak egy pillanatra pillantottam ki az ablakon, de egy furcsa csillogáson megakadt a szemem, így fókuszálni kezdtem.
Ott állt az autóm a ház mellett teljes életnagyságban. Majdnem felsikítottam örömömben, mikor megláttam, és kapkodva rohantam le a lépcsőn, hogy szemügyre vehessem közelebbről. Amint odaértem hozzá, egy kecses mozdulattal rádőltem a motorháztetőre, és sóhajtottam egy nagyot.
- Hát te meg hogyan kerülsz ide? – kérdeztem félhangosan, miközben a két kezem segítségével képzeletbeli angyalszárnyakat rajzoltam rá. Miután kiélveztem az autóm eleje adta kényelmet, szemet szúrt, hogy a vezetőülés felőli ajtóból kilóg egy papír. Ahogy kinyitottam az ajtót, észrevettem az említett cédula másik három méterét is. Nem sok mindent firkantottak rá, csak ennyit:

„Szívesen”

Hát, köszönöm – gondoltam magamban, és becsuktam a kocsiajtót és visszalopakodtam a házba. Nem csináltam semmi mást, csak bebújtam az ágyba, hiszen holnap délelőtt tizenegykor már a Grillben kell lennem. Igaz, hogy túl sok dolgon kattog most egyszerre az agyam, de az álmosság győzedelmeskedett felettem. Végre pihentetőre sikerült az alvás, ami nem ébresztett bennem több kérdést. Csak túlságosan rövid volt.
Reggel nyolckor a csengő ébresztett. A postás hozott egy küldeményt, mégpedig az én nevemre. Furcsálltam a dolgot, de aztán aláírtam két papírt, és átvettem a közepes méretű dobozt, ami legalább húsz kilót nyomott. A méretéhez képest túlságosan súlyos volt.
A nappaliba vittem, ahol a dohányzóasztalra helyeztem, és bontogatni kezdtem. A tartalma egy vékony boríték volt, meg egy fából készül láda. Utóbbi nyomhatta a nagyobb súlyt, így arra voltam kíváncsibb, de nem találtam rajta semmi fajta nyílást, vagy csatot, amivel fel tudtam volna nyitni. Ekkor változtattam taktikát, és kezembe vettem a borítékot. Természetesen egy összehajtott lap volt benne, ami mindkét oldalt tele volt írva. Ismerem már ezt a fajta közlésmódot, meg az írást is. Ez nem lehet más, csak az én drága ismeretlen nagyanyám.

„Kedves Megan!
Amiről most írok neked, az talán neked furcsának tűnhet, és egyenesen meg is ijedhetsz tőle. El szeretném kerülni, hogy másoktól tudj meg olyan dolgokat, amik a te életedben meghatározóak. Ezért is küldtem azt a ládát.
Figyelj rám! Először is rakd a ládát olyan helyre, ahol az elkövetkezendő tizenöt percben senki nem találja meg. Ha kell, zárd magadra a szobaajtót. Menj, és tedd meg!”

Furcsálltam a levél első részét, de úgy tettem, ahogy ő kérte. Felkaptam az egész dobozt, és a szobámba mentem vele, majd elfordítottam a kulcsot a zárban. Leraktam az ágyamra, mellé ültem, majd újra a levél sorait kezdtem olvasni.

„Ha biztonságban vagy, akkor nézd meg jobban a ládát. Nincs rajta semmi rés, ahol ki tudnád nyitni. Most biztosan azt próbálod kitalálni, hogy miként fogod mégis feltárni a titkát. Megsúgom, ha baltát vágsz bele, akkor sem történik semmi, így ne is próbálkozz vele. Te is jobban jársz, ha azt teszed, amit mondok. Próbálj meg koncentrálni a ládára, és arra, hogy ki akarod nyitni...”

Itt mosolyogni kezdtem. Lehet, hogy a nagymamám valami mentalista?

„Ha az segít, akkor mondogasd magadban azt, hogy ki akarod nyitni a ládát.”

Úgy tettem, ahogy írta. Magamban mondogattam, hogy kinyitom a ládát, és vártam a csodára. Az viszont csak nem akart jönni, így egy újabb, de ezúttal kínos mosoly kíséretében fordultam el a ládikától. Akkor egy egészen különös dolog történt.
Csapódást hallottam, és a láda a közepénél repedezni látszott, majd lassan felnyílt.

Úgy ültem ott, mint aki rémet látott. Csak bámultam a könyveket, amiket a láda eddig rejtett, és nem akartam hinni a szememnek. Hogy voltam én képes ezt itt most felnyitni? Hogyan történhetett, hogy semmi erő kifejtése nélkül megrepedt a láda? Ámulatomban még a levelet is kiejtettem a kezemből. Utána kaptam, majd tovább olvastam.

„Minden kérdésedre választ találsz azokban a könyvekben. Arra viszont nagyon figyelj, hogy más soha, és semmilyen körülmények között ne birtokolhassa. Amint befejezed egy alkalommal az olvasást, rakd vissza a ládába a könyveket, és zárd vissza. Senki más nem tudhat róluk, csak te magad!”

Miután elolvastam az egész levelet és egyenként megnéztem a könyveket, sikerült visszazárnom a ládát is, így teljes nyugalommal elveszhettem a gondolataimban. Barátkoztam azzal a helyzettel, hogy más vagyok, mint a többiek. Van bennem egy olyan erő, ami talán másokban nincs. Furcsán jó, de egyben rémisztő érzés is egyszerre. Az emberek nagy része arra törekszik egész életében, hogy különbözzön a többiektől, nekem pedig ez most megadatott.
Viszont több időm ezen gondolkodni sajnos nem volt, hiszen a munka vár, és Rosabelle néni leszögezte a levelében, hogy nem vihetem sehova a könyveket, és mások nem tudhatnak róla, így kénytelen voltam hagyni az egészet, és a zuhanyzó felé venni az irányt.
Úgy éreztem magam, mint egy ötéves kislány, akit a kedvenc meséje elől rángattak ki, és most magában duzzog azért, hogy nem nézhette végig. Ugyanez van bennem is. Legszívesebben az összes könyvet még a mai nap folyamán elolvasnám, de a Grill nem áll meg, így muszáj lesz hagynom a dolgokat, amíg le nem jár a munkaidőm.

Szerencsére a kocsim be is indult, így nem késtem el, és időben le tudtam váltani Matt-et. Ő mesélte, hogy Caroline már annyira jól van, hogy talán már holnap reggel hazaengedhetik a kórházból. Ennek a hírnek nagyon megörültem, mert az elmúlt napokban eléggé magamba fordultam a magány miatt, arról meg nem is beszélve, hogy még mindig nem tudom az okát az országúti fetrengésemnek. Olyan, mint egy memóriazavar, és egyre jobban él bennem az a gyanú, hogy köze van ennek ahhoz, hogy én úgymond ”különleges” vagyok.

A Grill előtti parkolóban leraktam az autót, majd az úton átfutva a munkahelyemre értem. Minden simán ment, tudtam, hogy melyik asztalhoz éppen mit kell vinnem, és közben újabb embereket ismertem meg. A hivatalos munkaidőm este nyolckor járt le, de már hét órakor lázban égtem, hogy tovább olvashassam nagyanyám könyveit. Elmélkedéseimet egy hangos zörgés szakította meg.
- Egy bourbont, kislány – csapott a pultra Damon, majd elővette a szokásos mosolyát. Megforgattam a szemem, majd gépies mozdulatokkal elétoltam, amit kért. Éltek bennem a képzelgéseim képei, ahol előle menekülök, így nem igazán tudtam élvezni a társaságát. Hogy egy kicsit oldottabb legyek, a pult alatt én is legurítottam párat abból a bourbonből. Túl sok a feszültség és az újdonság mára ahhoz, hogy tiszta fejjel kezeljek mindent.

Mikor már a harmadikat töltöttem neki, egy ismerős hang kizökkentett a munkából.
- Megan! Te itt? – kérdezte Tyler, aki kettővel Damon mellett foglalt helyett. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy ő is betévedt. Rendes srácnak tűnt, ezen felül pedig ő az életem megmentője, úgyhogy az a minimum, hogy eltrécselek vele egy kicsit.
- Amint látod – fordultam mosolyogva hozzá. – Esetleg szolgálhatok valamivel?
- Igen, tudsz valamit ajánlani edzés előtt? – kérdezte.
- Most hirtelen nem jut semmi az eszembe, de itt az itallap – raktam le elé, majd újabb vendégek szállingóztak be, így hívott a kötelesség.

Egy kicsit újra el tudtam felejteni a könyveket, és a reális jelennel foglalkoztam. Munkaidő után egy kicsit még beszélgettem Tylerrel, akiről sok újdonságot tudtam meg. Mi tagadás, egész szimpatikus egyénnek tűnik, azt leszámítva, hogy ő vezette azt a kocsit, amiben Caroline megsérült. Végül ott is eljött a búcsú ideje, így a kocsimhoz sétáltam, és már éppen nyitottam volna ki az ajtót, mikor valaki megszólított.

- Nem fiatal hozzád egy kicsit? – kérdezte Damon gúnyos hangon, mire fordultam száznyolcvan fokot, és szembe találtam magam vele.
- Miről beszélsz? – bámultam rá nagy szemekkel, de ő csak nevetni kezdett.
- Te is pontosan tudod. A Lockwood gyerek legalább két évvel fiatalabb nálad. Az öcsém évfolyamtársa – adta meg a választ, mire elnevettem magam.
- Most azt hiszed, hogy kikezdtem Tylerrel? – mulattam rajta tovább. – Habár, ki tudja. Elég helyes fiú, csak valahogy nem az én esetem.
- Nekem nem úgy tűnt – forgatta meg a szemeit. - Igenis szemmel láthatóan szimpatizáltok egymással.
- És ezt nyolc kör whiskey után állapítottad meg? Valóban ez a legnagyobb gondod? – kérdeztem megrökönyödve.
- Nem, mintha zavarna – mondta, és megvakarta a fejét. – Csak előre figyelmeztetlek, Lockwood veszélyes!
- Nálad biztosan nem veszélyesebb – vetettem oda neki, mire megrökönyödve nézett rám. Alig telt el egy másodperc és ezt a gesztust viszonoztam, mikor megláttam a jobb tenyerén lévő körülbelül két centis barna foltot. Hirtelen elkaptam a kezét, és közelebb húztam magamhoz, hogy szemügyre vegyem, mivel nagyon hasonlított valamire.
Mégpedig arra, amihez hasonlót álmomban láttam, és amit a gyűrűm érintése váltott ki. Amint közelebbről is megnéztem, világossá vált minden. Ez egy és ugyanaz a folt, amit láttam és biztos voltam abban, hogy én okoztam. Damon először elrántotta a kezét, majd mikor rájött, hogy mit nézek, lassan visszacsúsztatta a szemem elé.
- Tehát tudod már – nézett rám komolyan.
- Mit tudok? – kérdeztem, miközben tanulmányoztam a sebet.
- Azt, hogy boszorkány vagy – jelentette ki.
- Az volnék? – kérdeztem, de csak inkább magamtól. – Igen, valami olyasmi.
- Hát akkor elmondom neked azt az apróságot, hogy az a kis foltocska huszonnégy órája úgy ég, hogy már beleőrülni készülök – sziszegte, ahogy hozzáértem.
- El tudom valahogy tűntetni? – kérdeztem bizonytalanul, mire bólintott. – Hogyan?
- Nekem kéne tudnom? – ráncolta a homlokát. – Nincs valami tuti boszis könyvecskéd, amiben benne lehetnek az ilyen praktikák?
- Ami azt illeti van – gondolkodtam el -, csak valami hülye nyelven íródott, és a felét sem értem.
- Tudom, hogy mire gondolsz – bökött meg. – Én ismerem azt a nyelvet, és bármit megtennék, hogy ne égjen már ez a szar.
- Hát akkor... kövess – mosolyodtam el, majd beültem a kocsiba. Azt hiszem, túl sok volt a whiskey és nem igazán kéne így vezetnem, sőt ezek a hülye vigyorgási rohamok is attól vannak, és minden, amit éppen most teszek. Várjunk csak, én most komolyan meginvitáltam magamhoz Damon Salvatore-t?

Az említett személy bepattant az anyós ülésre, én pedig gázt adtam. A kitolatás a szokásosnál is nehezebben ment, és szerencsésen megtaláltam a patkát is, aminek a hatására egy apró emelkedés után hangos nevetésben törtem ki.
- Úgy látom kettőnk közül te vagy az, akinek megártott a pia – forgatta a szemeit. – Tudod mit? Cseréljünk helyet!
- Semmi bajom – erősködtem, de újra kitört belőlem a röhögő görcs, így végül megadtam magam, és intettem, hogy szálljon ki, jómagam pedig átmásztam a váltón és a kéziféken. Mi az nekem?

Damon jobb sofőr volt nálam, és bár kétszer annyit ivott, mint én, ennek ellenére nem látszott meg a vezetésén. Mindenre gyorsan reagált, és épségben a Forbes ház elé értünk.
- Hát akkor, gyere be – mondtam, és elindultam az emelet felé.
- Fenn találkozunk – kacsintott, és eltűnt a szemeim elől. Sóhajtozva szeltem a fokokat, majd mikor benyitottam a szobám ajtaján, a fotelban ülve megpillantottam Damont. Idegesen dobogott a lábaival, én pedig jobbnak láttam azt a megoldást, ha rögtön a tárgyra térek.

A ruhásszekrényemből kihalásztam azt a bizonyos ládát, és a fotel melletti asztalkára helyeztem. Először csak méregettem, aztán pedig rá is szántam magam arra, hogy megpróbáljam kinyitni.
- Egyáltalán nem biztos, hogy megint sikerülni fog – mondtam kétségbeesetten.
- Nagyon ajánlom, hogy sikerüljön – sziszegte Damon, mire nagy levegőt vettem, és a láda azon nyomban kipattant. – Na látod, így kell ezt!

Elkezdtem kutakodni a könyvek között, majd az egyik legrosszabb állapotban lévőt Damon kezébe nyomtam, ő pedig lapozgatni kezdte. Fogalmam sem volt arról, hogy miket rejthet, de hátha ő okosabb ez ügyben.
Vagy tíz percig nézegette az oldalakat, amikor felpattant, és a kezembe nyomta.
- Ez az! Tehát, mondom az instrukciókat – lépett elém, majd bogarászni kezdte a betűket. – Először kétszer végighúzod a kezed a seben, majd ezt elmondod, és elvileg meg kell szűnnie.
- Oké, és ezt hogy kell kimondani? – méregettem a sorokat, mire Damon fújt egy nagyot, és megpróbálkozott velük.
- Az ne iskam da znam kude si* – mondta kicsit bizonytalanul. – Ezt kéne megismételned.
- Menni fog – vettem egy nagy levegőt, és megragadtam a kezét. Úgy tettem mindent, ahogy az előbb mondta, de nem igazán akart sikerülni. Félve néztem rá, de ő hajthatatlan volt.
- Próbáld újra. El kell tűnnie – mondogatta, és én újra megcsináltam mindent. Immáron emlékezetből mondtam a szöveget is, és csodák csodájára sikerült. Damon elégedetten mosolygott, majd az idilli pillanatot a telefontja zavarta meg.

- Stefan? Én itt vagyok Forbeséknál – közölte az öccsével. – Hogy mit csinálok? Éppen leszedetem magamról ezt az átkot. Hogy én? Visszaélni a helyzettel? Ugyan már, mikor tennék én ilyet? Maga vagyok a megtestesült jóság. Később látjuk egymást! – rakta le a telefont. Miközben ő édesen csevegett a testvérével, én elkezdtem elég nyomottan érezni magam. Szédültem és zúgott a fejem, de jobbnak láttam nem megemlíteni ezt neki.

- Milyen helyzettel nem élsz vissza? – érdeklődtem, mire Damon elmosolyodott.
- Azzal, hogy kettesben vagyok veled, a szobádban. Ez még nem is lenne nagy gond, ha nem tudnám magamról, hogy milyen ellenállhatatlanul vonzó tagja vagyok a világegyetemnek. Pontosan tudom, hogy nem kéne sokat kérleljelek, hogy a karjaimba omolj, de sajnos most nem vágyom rá, tudod az én szívem, már ha van ilyenem, már rég másért dobogna, ha tudna. De sajnos százötven éve körülbelül, hogy megállt – közölte velem negédesen, mire felment bennem a pumpa. Hogy én az ő karjaiba omoljak? Mi ez az egész egoista duma?

Ki, ha én nem alapon egy kedves mosoly kíséretében észrevétlenül a kezéhez nyomtam a jobb kezem, ezáltal visszakerült rá az előbb eltűntetett foltocska. Hangos felszisszenéssel adta tudatomra, hogy ez nem volt a legkellemesebb pillanatok egyike számára.
- Utálom az öntelt bunkókat – fordultam el tőle, és leültem az ágyam szélére. – Most pedig igazán magamra hagyhatnál.
- Áú – nézett rám fájdalmasan -, ezt most csak azért, mert nem feküdtem le veled? – kérdezte felháborodottan, mire nevethetnékem támadt. Ennek ellenére próbáltam a legszigorúbb arckifejezésemet magamra ölteni, és így fordultam vissza hozzá.
- Pontosan azért – jelentettem ki, és magamban már ütöttem a padlót a nevetéstől. Milyen abszurd helyzet az, ahol én azért duzzognék, mert valaki nem kíván, vagy ilyesmi.
- Hát akkor – sóhajtott, majd kioldani kezdte az ingjén a gombokat -, nem vagyok semmi jó elrontója. Itt vagyok, tégy velem, amit csak akarsz!

Először azt hittem, hogy csak ugrat, de mikor az övcsatjához ért, teljesen leblokkoltam. Úgy bámultam rá, mint egy földönkívülire, majd mikor visszatért az öntudatom, eltakartam a szemem.
- Ne, ne, ne! Erre semmi szükség! Csak vicceltem – nevettem, majd még mindig eltakart szemekkel felkeltem az ágyról.
- Oké, akkor most szépen eltűnteted újra azt a sebet, vagy esküszöm, hogy leveszem – kapta el a kezem a szemeim elől, és rámutatott a nadrágjára.
- Rendben. Öltözz vissza, és csinálunk még egy hókuszpókuszt – sóhajtottam, mire egy gúnyos mosoly kíséretében visszagombolta a rajta található ruhaneműket.

Végigsimítottam kétszer az alkarján, majd elmormoltam magamban a jól ismert mondatot, és immáron előszörre sikerült leszednem róla az ”átkot”, hogy az ő szavaival éljek. Éppen csak készen lettünk, mikor két kopogást, majd egy igen erős ajtócsapódást hallottam. Liz volt az, egy szál hálóingben, és gyanúsan méregetett.
- Beszélgetést hallottam, innen jött? – kérdezte. Ijedtemben Damonre pillantottam volna, de már nyoma veszett. A józan ítélőképességem újra megingott, de magabiztosan válaszoltam Liznek.
- Nem, én nem beszélgettem senkivel – vontam meg a vállam, majd jó éjszakát kívántunk egymásnak, és eltűnt.

A szoba hirtelen üressé vált, egyedül éreztem magam. Rosszabbul voltam, mint az előbb, és úgy éreztem, mintha minden energiámat leszívták volna egy perc alatt. Épp az ágyra roskadtam volna le, mikor megláttam villogni a telefonomat. A kijelzőn Tyler neve szerepelt, így minden erőmet összeszedve azon voltam, hogy elérjem a készüléket. Ez a tervem sajnos meghiúsult és egy zsák krumplihoz hasonlóan dőltem el a szobám ébenfa padlóján. Akkor még nem tudtam, hogy valaki ezt, nem is olyan messziről figyeli, és éppen nagyon jót mulat rajta.

folytköv.

*- csak hogy ne nézzetek hülyének, nem halandzsázok. Ez bolgárul, fonetikusan leírva valami olyasmit jelent, hogy "Nem akarom tudni, hogy merre vagy." - Na ezzel most sok mindent elárultam. Legyetek résen!

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

5 comments