Sziasztok! Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog. Kicsit sok kérdést hagyok magam mögött, legalább is szerintem. Remélem nem fogtok miatta megverni! Kritikáknak nagyon örülnék! Jó olvasást!

- Épp most akartam elugrani, hogy hozzak nektek egy italt, de gondoltam elõtte beköszönök és rátok bízom a választást – mondta a sötét ruhás srác, és nyomatékosításként újra elõredõlt az asztalhoz, majd a mutatóujját felemelte – De, egy ilyen fogadtatás után egész egyszerûen sikerült meggondolnom magam, így nyugodtan járd le a lábad, kedvesem!
- Rendben – bólintottam, majd felemelkedtem a székrõl -, akkor viszont húzz az utamból! – összeszedtem minden bátorságom és egy kicsit löktem rajta, mire felpattant, és átült Caroline mellé, aki még mindig szó nélkül, komoly arckifejezéssel nézett hol rám, hol pedig Damonre.
- Látod, már el is húztam – vonta félmosolyra a száját a fiú. – Volnál olyan kedves, hogy hozol nekem egy Bourbon-t? Nem is, inkább kettõt! – megforgattam a szemem, majd kinyújtottam a kezem felé, felfelé fordított tenyérrel. Megforgatta a szemeit, és a bõrdzsekije zsebében kezdett el kutatni, majd egy kis idõ múlva két bankót nyomott a kezembe. Huszonöt dollár volt, eldöntöttem, hogy bunkó módon az egészet Damon pénzébõl fogom fizetni. Látszik rajta, hogy sok van neki, akkor meg miért ne?
Ettõl a gondolattól mosolyogva, de szó nélkül indultam el a pult felé, odafigyelve arra, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiség ne látszódjon meg járásomon. Gyorsan elhadartam a kért italokat, de mivel a pultos fiú éppen valami mással volt elfoglalva, így unalmamban körbenéztem egy kicsit a helyen belül. Akármennyire próbáltam a pult mögötti dolgokra fókuszálni, önkéntelenül is megfordultam és az asztalunk felé kezdtem el nézegetni. Nem kerülhette el a figyelmemet az az apró mozzanat, mikor Damon közelebb csúszott Caroline felé, és a hozzá közelebb esõ kezét szinte teljes természetes gesztusként a lány válla mögé csúsztatta, és így beszélgettek tovább.
Összeszûkült szemekkel kezdtem el Matt után kutakodni, de tekintetem a fiút a Grill egyik legtávolabbi pontján találta meg. Háttal állt, és éppen egy jókedvû beszélgetést folytatott pár fiatal sráccal, így talán elkerüli a figyelmét, hogy mit csinál a barátnõje. Nem szokásom egybõl a legrosszabbra gondolni, ha csak nem magamról van szó, de ez most eléggé egyértelmû közeledésnek tûnt Damon részérõl. A kérdés már csak az, hogy miért Car barátja szeme láttára mûveli mindezt? Merengésembõl a pultos hangja ébresztett fel, és térített vissza a valóságba. Rendeltem.

- Egy pillanat, és kiviszem nektek. Addig nyugodtan foglalj helyet – mondta mosolyogva a fiú, én pedig rá is vetettem egy-két fura pillantást, mire megértettem, hogy mit mond, majd vállat vonva visszasétáltam az asztalunkhoz. Furcsa volt nekem a pultos, miközben az italokat készítette, legalább hatszor rám nézett és mindig elmosolyodott. Az agyam kattogni kezdett újra, ezúttal azon, hogy mi lehet rajtam ennyire vicces. Így lépkedtem vissza a már megszokott helyem felé.
Az elõbb uralkodott bensõséges hangulatnak már nyoma is veszett, már ami az asztalunk társaságát illeti. Úgy ültek ott ketten, mint akik még az életben nem látták egymást. Caroline arcán véltem felfedezni némi pírt, de úgy véltem, hogy jobb lesz, ha csak akkor kérdezõsködöm, ha már megunja Damon a társaságunkat, és esetleg képes lesz tovább állni szerény köreinkbõl. Megsúgom, kicsit sem bánnám, ha ez minél elõbb megtörténne.
Mindketten rám emelték a tekintetüket, amitõl eléggé kényelmetlenül éreztem magam, de nem tettem szóvá. Csak ott ültünk hárman, és vártuk, hogy valaki végre megszólaljon, vagy történjen végre valami.
A szemem sarkából láttam, hogy a pultos megindul egy kis tálcával felénk, és elég erõteljesen mosolyog rám, így zavaromban lesütöttem a szemem, és vártam azt a pillanatot, amikor megáll mellettem.
- Hova lesz a két konyak? – kérdezte kedvesen, mire Car felemelte a kezét, majd rám mutatott. Én továbbra is az asztallapon nyugvó kezeimet fixíroztam, így a pincér semmilyen biztatást nem kaphatott részemrõl.
- Köszönöm – motyogtam, miután letette elém az apró pohárkát, és újra szemezni kezdtem az asztallal.
- És a kettõ Bourbon? – vette a kezébe a kettõ nagyobb poharat, mire Damon hangját hallottam meg.
- Egy ide – ütötte meg gyengén az asztalt maga elõtt -, egy pedig a hölgynek szemben. – Felkaptam a fejem, és végignéztem lassított felvételben, ahogy lerakja elém a poharat. Ismét valami kellemetlen érzés fogott el, de megpróbáltam nem törõdni vele.

Amint újra hárman maradtunk, egy kis hezitálás után próbáltam megfejteni a whiskym miértjét, de egymagamban nem igazán ment.
- És Caroline? – intettem a pohár felé, és a kérdésem egyértelmûen Damon felé irányult, ugyanis Car újra gondolkodóba esett, így fel sem figyelt a saját nevére.
- Sajnos õ nagyon elfoglalt most ahhoz, hogy itt italozgasson, így kénytelenek leszünk egy kicsit mellõzni a társaságát, ugye? – fordult felé mosolyogva, mire a barátnõm csak bólintott, és gondolkodás nélkül felhajtotta a konyakot. Az arca egy kicsit sem torzult el a tömény italtól, csak gépies, szinte túl nyugodt mozdulatokkal elkezdett a kabátja után kutakodni. Magára kapta, és már majdnem ott is hagyott minket, mikor utána eredtem. Nem hagyhat csak úgy itt. A fene tudja már, hogy merre kell hazamenni.
- Hova mész? – kérdeztem zavarodottan tõle. Nem említette a délután folyamán, hogy akármilyen elintéznivalója lenne, így váratlanul ért a hír, hogy magamra hagy egy szórakozóhelyen, az elsõ napon. Car egy elnyújtott mozdulattal megfordult, majd egy mosoly kíséretében rövid magyarázatot adott.
- Dolgom van, de egy órán belül visszaérek, ígérem – mondta, és nyomott egy puszit az arcomra. – További jó szórakozást! – a hangjában némi irónia volt hallható, de nem vettem magamra.
- Kösz, biztosan meglesz – morogtam, majd elindultam visszafele, de barátnõm hangja megállásra késztetett.
- Elena! Stefan! – kiáltott fel Car, és megölelte azt a lányt, aki éppen most lépett be az ajtón. – Ne rohanjatok el, be szeretnék nektek mutatni valakit – húzott vissza, én pedig újabb kínos pillanatok elé nézve egy erõltetett mosoly kíséretében Caroline mellé álltam. – Õ az unokatestvérem, és egyben jó barátnõm, Megan Anderson.
- Sziasztok – dünnyögtem, és próbáltam meghúzni magam. A bemutatkozások soha nem tartoztak az erõsségeim közé.
- Helló, én Elena Gilbert vagyok – nyújtotta a kezét a barna lány barátságosan -, és Caroline egyik legjobb barátnõje. Õ sokat beszélt már rólad. Nagyon vártuk már hogy megérkezz. Elég kíváncsiak vagyunk – nevetett.
- Szia, Elena – viszonoztam a gesztust, és egy kicsit bátrabban mosolyogtam.
- Én pedig Stefan Salvatore, és Car osztálytársa vagyok – mondta fojtott hangon a magas fiú Elena mellett. – És nem utolsó sorban Elena barátja.
- Oké, memorizálom a neveket – mondtam, és újra totális zavarban voltam. Azon gondolkodtam, hogy hol hallhattam már azt a nevet, hogy Salvatore. Nagy fejtörés közepette az asztalomhoz pillantottam, és megláttam az ott magányosan üldögélõ és iszogató Damont. Rögtön eszembe is jutott az elõbbi kérdésemre a válasz.
- Damon testvére vagy? – kérdeztem Stefantól, aki csak kurtán bólintott egyet, majd szemmel láthatóan közelebb húzta magához Elenát.
Egy kicsit meglepõdtem ezen a mozzanaton, valahogy nem tudtam összerakni a képet. Talán ez az egyik nagy problémám, hogy mindig mindenben az összefüggést keresem. Szótlanul álltam elõttük, de tudtam, hogy nem toporoghatok tovább az ajtóban, így szó nélkül indultam volna vissza az asztalhoz, de ezúttal Stefan hangja állított meg.
- Honnan ismered Damont? – kérdezte egy cseppet sem barátságos arckifejezéssel, mintha valami nagyon rossz dolgot tettem volna azzal, hogy ismeretséget kötöttem a testvérével, persze saját akaratomon kívül.
- Idefelé összefutottunk – vontam meg a vállam -, szó szerint. Caroline pedig most egyedül hagyott vele, de nem igazán találjuk a közös hangot. Miért?
- Mostanság nem igazán ápolnak jó kapcsolatot – válaszolt Stefan helyett Elena, és végigsimított barátja vállán -, mint ahogy Damon a város túlnyomó részével sem.
- Ezt valahogy megértem – vakartam meg a fejem, majd észrevettem, hogy Elena elmosolyodott.
- Hát akkor neked sem a leglovagiasabb oldalát mutatta bemutatkozásként? – kérdezte már-már nevetve. Felidéztem a találkozás pillanatait, és rögtön megfogalmazódott bennem a helyes válasz.
- Ami azt illeti, egyáltalán nem. Miért, van neki egy olyanja is? – csodálkoztam el. Valahogy nem nézném ki belõle, hogy valakivel kedves és figyelmes lenne. Igaz, hogy még csak pár órája ismerem, de nem tudom elképzelni, ahogy lovagiasan kinyitja valakinek az ajtót, vagy elõreengedi a pultnál. Õ egyszerûen elsõ ránézésre nem az a fajta. Ha pedig késõbb kiderülne, hogy valóban van neki egy ilyen oldala is, akkor bizony most az emberismeretem csúnyán átvert.
- Igen, de a legtöbb embernek errõl sejtése sincs – hajolt közelebb Elena, majd a szája elé tette a mutatóujját, kifejezve ezzel a diszkrécióra vonatkozó kérését. Hiszem, ha látom!
- Hát persze – nevettem. – Csatlakoztok? – kérdeztem hirtelen felindulásból, és újra elindultam az asztal felé. Szótlanul követtek, amin elõször meglepõdtem, de aztán újra elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy nem kell kettesben iszogatnom a fele város ellenségével.

Visszaültem a helyemre, és csak aztán kezdtem el azon gondolkodni, hogy mivel Stefan és Elena egy pár, nagy valószínûséggel szeretnének egymás mellé ülni, így egy újabb gyors mozdulattal átlöktem a poharamat Caroline helyére, és így Elenával szemben foglaltam helyet, Damon oldalán.
Elõször igazán nem értettem, hogy mirõl volt szó, mert mintha direkt rébuszokban beszéltek volna, így csendes iszogatásba kezdtem, de egy jó tíz perc múlva már engem is bevontak az eszmecseréjükbe. Olyanokat kérdezgettek, hogy mióta vagyok itt, és meddig maradok, mik a terveim, és milyen elsõ ránézésre a szülõvárosuk. Próbáltam mindenre értelmes szavakkal válaszolni, és ésszerû indokokat adni az ittlétemre. Nem nagyon kérdezõsködtek a döntésem hátterérõl, de rögtön rám aggatták a ”nagyvárosi lány” becenevet.
- Valahogy a Megant jobban szeretem – gondolkodtam el, miután már csak azért is az újonnan szerzett nevemen szólítottak. Újra kezdtem zavarban lenni, így a hajamba túrtam, és az sem kerülte el a figyelmem, ahogy három szempár szegezõdött a kezemre abban a pillanatban.
- Tehát Megan, honnan van neked az a gyûrûd? – kérdezte Damon egy cseppet sem törõdve azzal, hogy én tolakodásnak érzem-e ezt a kérdést, vagy sem. Stefan és Elena is furcsán méregették az ékszert, amin elõször nagyon meglepõdtem. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok felülemelkedni az elõítéleteimen, és a megérzések magyarázatát is egy késõbbi idõpontra tolom.
- Ez jó kérdés – mosolyogtam, és elkezdtem a kezemen forgatni az említett darabot. – A nagymamám küldte közel egy éve. Ez az õ gyûrûje volt, de azt írta a mellékelt levélben, hogy semmi szüksége már rá, és jobban érezné magát, ha tudná, hogy én viselem – avattam be õket. Mindhárman lankadatlan figyelemmel kísérték minden egyes szavam, amit ugyan eléggé furcsálltam, de jól is esett.
Másoknak fel sem tûnik, csak egy értéktelen bizsunak hiszik. Persze ez nem az, és el sem tudják képzelni, hogy mennyit jelent nekem.
- Megnézhetném? – kérdezte halkan Stefan, mire bólintottam, és lehúztam az ujjamról, majd leraktam elé az asztalra az apró ékszert. Közelebb hajolt hozzá és méregette, de nem ért hozzá egy ujjal sem. Ezt is a furcsaságok listájára írtam, de nem tettem szóvá, csak egy perc múlva elvettem elõle, és visszahúztam az õt megilletõ helyére, a jobb gyûrûsujjamra. Alig egy pillanatig nem volt csak rajtam, de már a hiányát éreztem, így eldöntöttem, hogy többé soha nem veszem le. Ez a gyûrû, meg még pár ékszer van, ami a nagymamámra emlékeztet, noha sosem láttam, vagy beszéltem vele. Talán õ az a rokon, aki a legjobban hiányzott az életembõl.
- Elég régi darab, de minden bizonnyal valaki mostanság rendbe szedhette – elemezte ki Stefan a látottakat. – A kövek kerete talán tizenkilencedik századi készítésû lehet, de a gyémánt biztos, hogy csak egy pár éve kerülhetett bele.
- Ennyire értesz hozzá? – ámultam el, mire õ csak felém mutatta a kezét. Az övén is volt egy gyûrû, de abban nem igazán voltak kövek, és sokkal régebbinek tûnt, mint az enyém.
- Nagyon szeretem a régi ékszereket – mosolygott. – De nem csak én, hanem a bátyám is.

Egész jó hangulatban telt az este további része. Csatlakozott hozzánk egy Bonnie nevû lány is, aki szemmel láthatóan nem szimpatizált Damonnel, és a lehetõ legtávolabb is ült hozzá, de ez sem befolyásolta annyira a megfelelõ hangulatot. Késõbb visszaért Caroline is, aki még mindig egy kicsit furának tûnt, de ráhagytam, és megpróbáltam élvezni azt, hogy végre nem egyedül kuksolok a négy fal között. Igaz, hogy itt majdnem mindenki fiatalabb volt nálam, de én sem nézek ki olyan öregnek, hogy kitûnjek a tömegbõl.
Talán éjfélt is üthetett az óra, mikor a Grill elõtt elbúcsúztunk egymástól, és ki-ki a saját otthona felé vette az irányt. Elena alkoholmentes volt az egész este folyamán, így felajánlotta, hogy hazaviszi Caroline-t, és vele együtt engem, így nem volt szükséges még egyszer azon a hátborzongató utcán végigmenni.
Alig telt bele két-három perc, és már az ajtó elõtt álltunk. Caroline kihalászta táskájából a kulcsot, bementünk, és a lépcsõ legfelsõ fokán búcsút is intettünk egymásnak. A szobámban ledobtam a cuccomat, átvettem a pizsamám, és egy fogkefe kíséretében elindultam a fürdõ felé, a szokásos est higéniai teendõimet elintézni. Az ajtó nyitva volt, és égett benn a villany, így bátortalanul ugyan, de beléptem a helyiségbe.
Szembe találtam magam Carrel, aki éppen a tükör elõtt állt lábujjhegyen, és valamit nagyon vizsgálgatott magán. Közelebb mentem hozzá, de nem vett észre. Egy hajgumi segítségével összefogta a haját, és tovább nézegette magát. Ekkor vettem észre valami furcsát rajta.
Ahogy méregette a tükörképét, egy nagy vörös foltot véltem felfedezni a nyakán, ami nem igazán tûnt odaillõnek. Kicsit ledöbbentem, de nem szólaltam meg, viszont õ ennek ellenére is észrevett, és rögtön odakapta a kezét a folthoz. Ledobtam a mosdó szélére a fogkefémet, és ellentmondást nem tûrõen elvettem Caroline kezét a valami elõl, majd jobban megvizsgáltam az említett a vörösséget.
- Te jó ég! Mit csináltál a nyakaddal? – kérdeztem kétségbeesetten, ahogy vér nyomait is felfedeztem. – Ez teljesen olyan, mintha megharaptak volna!

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, The vampire diaries

1 comments