Amint kinyíltak a szemeim, rá kellett jöjjek, hogy még mindig Tyler karjaiban fekszem. A takaró félig le volt rólunk csúszva, a nyitott ablakon pedig könyörtelenül tört be a hűvös levegő. Amennyire csak lehetett, annyira húzódtam közelebb Tylerhez, hogy a testéből áradó melegség segítsen abban, hogy ne fagyjak meg. Végigsimítottam a mellkasa vonalán, egészen a nyakáig, majd újra lehajtottam a fejem. Ekkor tértem magamhoz.
Óvatosan kibontakoztam az öleléséből, és kiültem az ágy szélére. Lábujjhegyen összeszedtem a ruháimat, majd a lélegzetemet visszafojtva kezdtem el öltözködni. Mikor már minden eldobált ruhanemű rajtam volt, az ablakhoz siettem, hogy bezárjam. Nagy meglepetésemre egy fekete madártoll hevert a párkányon. Akaratom ellenére is eszembe jutott róla az a dög, aki megcsípett az erdőben. Zavaros gondolatokkal a fejemben fordítottam el a kilincset, majd visszamentem az ágyhoz. Lehajoltam Tylerhez és óvatosan megcsókoltam. Egy pillanatra, mintha érzékelte volna, de aztán rögtön újra egyenletessé vált a szuszogása.

A lépcső furcsán recsegett alattam, így el is döntöttem, hogy diétába kezdek. Már azt hittem, hogy feltűnés nélkül kijuthatok a házból, amikor cipők kopogását hallottam meg magam mögött.
- Várj egy kicsit – szólított meg egy női hang. Enyhe pírral az arcomon, lassított felvételben fordultam meg. A szégyentől majd’ elsüllyedtem.
Mögöttem egy kosztümös, talán negyven éves, félhosszú hajú, gyönyörű nő állt. Vonásai és a ruházata egyaránt rendezett volt, sütött róla az elegancia és a finomság. Hirtelen egy ronda, ápolatlan orknak éreztem magam, így csak lehajtott fejjel vártam, hogy újra megszólaljon.
- Tehát te volnál a fiam legújabb szerzeménye – mért végig. Dühében valószínűleg ordított volna, de nem mutatta, és ez talán még aggasztóbb volt. – Vicki Donovan után ugyan haladás, de jobban örültem volna, ha először bemutat nekem is, és csak utána alszol itt.
- Elnézést, nem volt előre megtervezve – hebegtem, és csak arra vártam, hogy megnyíljon a föld alattam, de valamiért nem akart. Csak az mentene meg ebből a helyzetből.
- Azt mindjárt gondoltam – vetette oda nekem, és egy gúnyos mosoly csillant meg a szája szélén. Nem akartam tudni, hogy mire gondol. – Mindenesetre, ha úgy tartja kedved, átjöhetnél egyik délután egy kicsit beszélgetni. Mit is mondtál, hogy is hívnak?
- Megan Anderson – dadogtam, és nem akartam elhinni, hogy meginvitált egy csajos trécselésre. Minimum kisestélyiben kell megjelenjek, ha fel akarom vele venni a versenyt.
- Rendben Megan, én Carol Lockwood vagyok, Tyler édesanyja – nyújtotta a kezét, én pedig bizonytalanul viszonoztam.

Amint lehetséges volt, már futottam is ki a házból. Azt hiszem, hogy ez volt az eddigi életem egyik legkínosabb jelenete. Semmiképpen nem szeretném még egyszer átélni, és Lockwood-mamát pedig minimum húsz méteres távolságból fogom kerülni. Persze ő próbálta elnézőnek mutatni magát, de a szemei elárulták, hogy Tyler bizony egy alapos fejmosást fog kapni, ha felébred. Persze csak abban az esetben, ha rá nem töri az ajtót most. Lehet, hogy már túl is van rajta.
Túlságosan messze volt a Forbes ház, gyakorlatilag a város másik végén. A két óra alvás valahogy nem pihentetett ki eléggé, ezért amint hazaértem, lerúgtam a cipőm és lerángattam magamról a ruhákat. Beálltam a zuhany alá, majd a mosógépen hagyott tiszta, megszárított fehérneműkből választottam egyet, ami megfelelő lesz alvás közben. Mivel nagyon fázós vagyok, így egy vastag pulcsit is magamra kaptam, amíg eljutok a szobámig. Ott ledobtam magamról, de pizsamát már nem volt erőm keresni, így hassal bevágódtam az ágyba. Úgy látszik, már megint figyelmetlen voltam.
- Nocsak – hallottam meg Damon hangját közvetlen mellőlem. Felkaptam a fejem, majd villámgyors mozdulattal a takaró után nyúltam, és miközben felpattantam, magam elé raktam.
- Mi a fene? – néztem rá, és éreztem, ahogy megfagy a vég az ereimben.
- Gratulálok. Igen erotikusra sikerült a rögtönzött sztriptíz show-d, de tudhatnád, hogy ez nem oldja meg a dolgokat. Legalábbis ez esetben nem – tette a tarkója mögé a kezeit, és hátradőlt az ágyamon. Az én ágyamon, mégis hogy képzeli?
- Mit keresel itt? – hátráltam, miközben sikerült magamra csavarnom a takarót. Már el is felejtettem, hogy ide is könnyen be tud jutni. Nem vagyok biztonságban a saját otthonomban sem.
- Értelemszerűen téged – forgatta meg a szemeit. –És szerintem te is tudod, hogy miért.
- Fogalmam sincs – hazudtam, és újra hátrálni kezdtem, de beleütköztem a nyitott ruhásszekrényem ajtajába. Damon egy pillanat alatt előttem termett, és egy könnyed mozdulattal megfordított. Szemben találtam magam a tükörrel, és nézhettem a saját rémült arcom. Teljes életnagyságban figyelhettem, ahogy Damon mögém áll, és óvatos mozdulatokkal lecsavarja rólam a takarót. Egyszerre lepődtem meg és töltött el rémülettel a dolog, így újra elfelejtettem lélegezni. Csendben figyeltem, hogy vajon ezúttal mire készül, és ezernyi gondolat, lehetőség futott át az agyamon. Az egyetlen, ami nem jutott eszembe, az történt.

A vállamtól kezdve simított végig a karomon, majd áttért a hasamra, és hátulról átölelt. Egész testem remegett, de már nem tudtam eldönteni, hogy miért. Talán a félelem, viszont az is lehet, hogy csupán ez volt a természetes reakcióm az érintésére. Az előbbi visszafojtott lélegzetvételemből mostanra semmi nem maradt. Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor megláttam, hogy Damon elmosolyodik a hátam mögött.
nyomatékosításként a nyakamat kezdte el csókolgatni. A tükörben önkénytelenül átsiklott a tekintetem a saját arcom előtt, és Damonre kezdtem fókuszálni.
- Felejtsd el – mondtam, de magam sem voltam biztos abban, hogy valóban ezt akarom-e. Éreztem, ahogy a kezei vándorolni kezdtek feljebb, én pedig minden önuralmamat elveszíteni készültem. Farkasszemet néztünk a tükörben, és az volt az utolsó épelméjű pillanatom.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy meg kell forduljak, és ezt is tettem. Hirtelen száznyolcvan fokos fordulat után alig fogtam fel a helyzetváltozást, rögtön Damon ajkait éreztem a sajátomon. Ez a maradék eszemet is elvette, majd követelőzően átölelve a hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Észre sem vettem, amikor kivette a telefonját a zsebéből. A legnagyobb gondom az volt, hogy miként tudnám róla leggyorsabban lerángatni a pólót, és ezt egy határozott mozdulat után, persze az ő segítségével, meg is tettem. Csak egy pillanatra váltunk el egymástól, de majd beleőrültem. Köd borította be az elmémet, és éreztem, hogy a józan eszem, akármennyire sikít, már el van temetve. Aztán meghallottam a fényképező hangját.

Odakaptam a fejem, és a következő kép tárult elém. Damon a telefonja segítségével készített rólunk a tükörben egy fotót. Mikor visszanéztem rá, gúnyos mosoly terült el az arcán. A józan eszem visszavette az irányítást és egyre jobban dühbe gurultam.
- Ez meg mégis mi a francot jelentsen? – kérdeztem, és magamban a legjobban azt reméltem, hogy most félreértem a dolgokat, és csak a facebook profilképét akarja megváltoztatni, bár az sem válna a javamra.
- Azt jelenti, édesem, hogy a bulinak ezennel vége – mondta, és elkomorodott. – Ha még egyszer megkísérelnéd a tegnapi húzásod remake-jét, ez a kedves képecske repül Tyler bácsihoz. Azt ugyebár te sem szeretnéd?
- Rohadék – sziszegtem, és a kezeim gondolkodás nélkül a polc felé nyúltak. Egyetlen nagy lépéssel ott teremtem, majd megragadtam a magányosan ácsorgó vázát, majd teljes erőmből Damon felé hajítottam. Úgy látszódott, mintha tökéletesen felé irányított dobást sikerült volna összehoznom, de mikorra elérhetett volna hozzá, már köddé vált, és a váza a falnak csapódva tört darabokra. Damon nyoma helyén egy apró, fekete madártoll jelent meg, és ekkor tisztult ki teljesen az agyam.
Ha tudatni akarja, hogy itt járt, akkor hagy maga után egy ilyet. Dühömben megfogtam a tollat, és kidobtam az ablakon. Elfelejtettem, hogy ez egy olyan tárgy, ami lassan, és könnyedén ér földet, ezáltal a dühömet aligha ki tudom rajta tölteni, így becsaptam az ablakot, és újra lehuppantam az ágyamra.

Teltek a percek és én még mindig nem tudtam rájönni, hogy mi történhetett velem. Miért csókoltam egyáltalán vissza. Milyen impulzus hatására voltam én képes ezt megtenni? Hogyan dőlhettem be egy ilyen, olcsó tréfának? Mikor hagyott cserben ennyire a józan eszem? Még ezer ezekhez hasonló kérdés kavargott a fejemben, amikor úgy döntöttem, hogy végre valahára áldozok az alvás oltárán is egy kicsit. A biztonság kedvéért legalább háromszor körbenéztem, hogy megbizonyosodjak az egyedüllétemről. Mikor ezzel készen voltam, magamra húztam a takarót, és összegömbölyödve próbáltam kiüríteni az elmémet, és reménykedni abban, hogy az a kép sosem jut el Tylerhez.

Nyugalmam viszont nem volt hosszútávú. Alig pár óra alvás után az ajtóra felszerelt csengő idegesítő hangja szakította meg az édes, álommentes alvásom. Felkaptam a fürdőből jövet ledobott pulcsit, és a földszintre siettem. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinéztem az ajtón.
- Szia, zavarlak? – állt kint Bonnie, és sütött az arcáról az aggodalom.
- Szia, nem, dehogyis. Gyere be – mondtam, és szélesebbre tártam az ajtót. Biztosan már sokat járhatott itt, hiszen magától megtalálta a járást a nappali felé, így a kanapén ülve kezdett bele a beszédében.
- Nem fogok szépíteni a dolgokon. Láttam, hogy mit tettél tegnap, és tudom, hogy mi vagy – jelentette ki, majd magabiztosan rám nézett.
- Mégis honnan? – kérdeztem automatikusan vissza.
- Onnan, hogy jómagam is boszorkány vagyok – mondta. Ennek az apró információnak nagyon megörültem, és végre úgy éreztem egy pillanatra, mintha tartoznék valahova. Hát, itt egy sorstárs.
- Ezt nem tudtam – mosolyodtam el. – Igazság szerint, csak tegnap tudtam meg, úgyhogy akármit is csináltam, nem direkt volt.
- Tudom – mosolyodott el ő is. – Nálam is így kezdődött. A lényeg, hogy már tudod, így képes vagy képezni is magad.
- Valószínűleg arra lenne szükségem, de nem tudom, miként kezdhetnék hozzá. Ez az egész nekem még nagyon új – borultam ki, és eszembe jutottak az elalvásom előtt történt dolgok. Újra rossz érzés töltött el, de nem akartam ezt Bonnie előtt mutatni.
- Ezért vagyok itt – bíztatott. – Bevezetlek a boszorkányság alapjaiba, de a további utat te magadnak kell megtenni.
- Köszönöm – mondtam erőtlenül, és sóhajtottam egyet.

Vagy három-négy órán keresztül magyarázhatott nekem dolgokat, amikből sok mindent nem értettem, de a lényeg megmaradt bennem. Emberfeletti erő hatalmában állok, és sok mindent meg tudok tenni, amit egyszerű, halandó emberek nem, és ennek csak egy fajtája a spontán tűzgyújtás. Izgalmas volt, és mesébe illő, főleg mikor azt kérte, hogy emeljek a magasba egy lapot anélkül, hogy hozzá érnék. Először csak szégyellősen pislogtam, majd egy kis idő után sikerült megtennem. Olyan voltam mint egy elsős, aki éppen most mondja el az ábécét hibátlanul, büszke.
Bonnie felajánlotta, hogy tartsak vele a Grillbe, és én örömmel igent mondtam. Szerencsére ma szabadnapom volt, így a munka nyomása nélkül élvezhettem a hely hangulatát.

Egy asztalnál ült már Caroline, akiről nem is tudtam, hogy már ki is jött a kórházból. Car barátja, Matt, és Elena, na meg persze a fiatalabb Salvatore is. Bonnie mosolyogva ültetett le a köreikbe, majd beszélgetni kezdtünk. Pár perc múlva megjelent Tyler is, akiről kiderült, hogy Mattel egyik legjobb barátok, ennek ellenére mellém ült. Mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy köztünk alakul valami, így mi sem tagadtuk tovább, de az örömöm ezek után sem lett teljes.
Úgy éreztem, hogy minden hallgatag pillanatom mögött volt egy kis titkolózás, minden mosolyom mögött egy kis szomorúság, minden apró puszi mögött egy kis hazugság, és az érintéseimben félelem, mégpedig attól, hogy elveszítem. Magyarra fordítva a szót oltári nagy lelkiismeret furdalás talált rám, éppen a legrosszabb pillanatban. Szerencse, hogy ezt a többiek nem vették észre.
Csak rosszabbított a helyzeten az, amikor Damon is besétált a Grill ajtaján, és felénk vette az irányt.

Lehajtott fejjel vártam, hogy odaérjen hozzánk, majd pontosan velem szemben helyet is foglalt. Bonnie nem éppen repesett az örömtől, ahogy Caroline sem. Elena csak halkan köszönt neki, amíg Stefan egy hellóra sem méltatta. Egyedül Matt és Tyler voltak olyan rendesek, hogy kezet ráztak vele.
Istenem, ha tudná – futott át az agyamon ez az apró gondolat, a reggel történtek emlékképeivel fűszerezve, és fájdalmasan felsóhajtottam. Majdnem mindenkinek feltűnt ez, így magamban elkezdtem írni a kimagyarázó szöveget.
- Mi a baj, kicsim? – kérdezte Tyler, majd átkarolt.
- Semmi, csak nagyon fáradt vagyok – mondtam, és bár tényleg rám fért volna még vagy hat óra alvás, ez volt a legutolsó dolog a ”to do”-listámon.
- Tényleg, mi volt tegnap az a gyújtogatós dolog? – kérdezte Caroline nevetve. Látszik, hogy ő nem volt ott.
- Csak egy kicsit összekaptunk, és leöntött piával. Majd mikor odahajoltam hozzá, hogy bocsánatot kérjek, ő épp a cigijét gyújtotta meg, és ezáltal lángra kapott a pólóm, és majdnem megölt – ecsetelte a helyzetet Damon.
- Azt kellett volna – sziszegtem halkan, mire mindenki felnevetett. Miért olyan vicces ez mindenkinek? Ja, igen, megvan. Ők nem tudják, hogy mi játszódott le bennem ma reggel. Már értem.

Damon egy erőltetett mosoly kíséretében felkelt az asztaltól, és a pult felé indult. A legjobbnak láttam, ha felé sem nézek, így próbáltam Elenáékra fókuszálni. Egy perc sem telhetett el, mikor a telefonomon az sms-t jelző hang megszólalt, én pedig naivan rányomtam az ismeretlen számról jött üzenet megtekintésére.
Egy képet tartalmazott, meg alatta egy mondatot:

 ”Viselkedj rendesen, különben küldöm is tovább Lockwoodnak.”

Tudtam, hogy a fenyegetései nem üresek, és meg is akadt a szemem a képen. Gyorsan rámentem a törlésre, de a feszültséget nem tudtam elrejteni a többiek elől. Sorjában kérdezgették, hogy mi a bajom, és hogy rossz hírt kaptam-e, de mindent próbáltam hárítani. Amint Damon visszaért az asztalunkhoz, én fejfájásra és fáradtságra hivatkozva felszívódtam. Szerencsére Tyler volt olyan lovaigas, hogy hazakísért, így legalább attól nem kellett tartanom, hogy a távollétemben eljárna Damon szája. Utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet, de ha megtudja Tyler, hogy én, miután tőle hazajöttem, Damonnel voltam, először is kiakad, másodszor pedig úgy megutál, hogy az életben nem szól többet hozzám. Ciki, vagy nem ciki, én az utóbbi napokban nagyon megkedveltem, és ő tényleg nem ezt érdemli. Én magam sem tudom, hogy mi üthetett belém, de egyre jobban azt érzem, hogy Damon csinált valami vámpíros hókuszpókuszt, amitől én azt csináltam, amit ő akart. Mindenesetre ezt Tyler úgysem értené meg, tehát marad a legkönnyebb, de a legidegtépőbb választás is egyben: a titkolózás. Ez pedig azt jelenti, hogy úgy kell táncoljak, ahogy Damon fütyül, és ez már magában egy lehetetlen ügy számomra. Meg kell próbáljam, ha másért nem is, de Tyler miatt biztosan.

folyt.köv.

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries

4 comments