Szép estét! Meghoztam a fejezetet. A színvonal nincs éppen az egekben, de nézzétek el nekem .Kettőig alig látok a fáradtságtól. A cselekmény szempontjából szerintem elég tűrhető lett. Kommenteket és véleményeket várok mindenhova. Jó olvasást!





Miután Stefan és Elena magamra hagyott, nem találtam jobb megoldást a gondolataim terelésére, minthogy minden fajta házimunkát elvégeztem a mosogatástól kezdve a portörlésig, és mire Liz hazaért, a ház is csillogott. Megkérdezte, hogy Caroline merre van, de nem tudtam rá válaszolni, így ő elindult megkeresni. Utolsó keserves próbálkozásom arra, hogy lekössem magam, az volt, hogy nagyanyám könyveit kezdtem el lapozgatni.

Rájöttem, hogy egy közülük latin nyelven íródott, így a gyenge spanyol tudásomra, na meg az online fordítóra támaszkodva elkezdtem tanulmányozni. Így sem értettem minden szót, de az világossá vált, hogy ez valamiféle gyűjtemény lehet, amiben a legszükségesebb praktikák és hókuszpókuszok vannak. Érdekesnek tűnt, és mint a kis ötéves gyerekek, mindent ki is akartam próbálni. Kezdésként gyakoroltam azt, amit Bonnie mutatott. Tökéletesen fel tudtam emelni tárgyakat, és még az ablak és ajtó becsapásával is megpróbálkoztam. Az nem mindig ment rendesen, de abszolút sikerélményem volt.
Miközben önfeledten mosolyogva pakolásztam a könyveket, az egyik mélyéről kiesett egy pici, papírboríték. Homlokráncolva téptem fel, benne pedig egy apró, kör alakú medált találtam. Le is szidtam magam, hogy ezt eddig miért nem vettem észre, de mikor megpillantottam a borítékban egy kis levélkét, rögtön meg is feledkeztem a saját figyelmetlenségemről.

„Ez itt egy igen hasznos darabbá válhat számodra. Hordd magadon, és könnyebben fog menni minden!”

Nem tudtam, hogy ez mit jelenthet pontosan, de azért kerestem gyorsan egy hosszú láncot, amire ráaggattam, és az apró kapcsokat egymásba helyeztem. Tetszett a kis ékszer, sőt, szerintem passzolt is a stílusomhoz, így egy elégedett mosollyal nyugtáztam az összeállítást. Igaz, hogy a jókedvem kissé sem volt őszinte, csak amolyan figyelemelterelő bájvigyorgás volt, hátha egyszer valóban átragad rám.
Már éppen elhittem volna, hogy nem vagyok ideges, mikor csengettek. Elegem volt mára a váratlan vendégekből, de nem volt mit tenni. Lecammogtam a lépcsőn, és mechanikus mozdulattal már nyitottam is az ajtót. Majdnem lehidaltam, ahogy odanéztem.

- Szia Megan – mosolygott képen a volt barátom, Lucas. Azt hittem, hogy menten elájulok, így megtámaszkodtam az ajtófélfában. Először azt hittem, hogy csak képzeletem játszik velem, de mikor már vagy harmadjára szólított meg, elhittem a valóságos ittlétét.
- Mi a francot keresel te itt? – kérdeztem, tettetett higgadtsággal, ami nem igazán jött össze. Ezt talán ő is látta rajtam, mivel elmosolyodott újra.
- Téged – jelentette ki. Nem tudtam hinni neki, egyszerűen nem ment. Törtem a fejem, hogy milyen érdeke fűzhetné ide, de nem állt össze a kép. – Fájt, hogy búcsú nélkül hagytál el. Nem is szóltál, hogy ilyen messze költözöl.
- Arról vitatkozhatnánk jó pár órát, hogy ki hagyott ott kit, de tudod mit? Már nem érdekel! Tűnj innen – vetettem oda neki nyersen, majd rá is csuktam volna az ajtót, de megállította.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem – vigyorodott el, amitől annyira természetellenesnek tűnt, hogy meg is ijedtem. – Be sem invitálsz egy kávéra?
- Ilyenkor? – néztem rá a hátam mögött lévő faliórára – Felejtsd el! Pihenni szeretnék, te pedig nyugodtan visszamehetsz New Yorkba.
- Nem vagy valami jó házigazda – nézett rám gúnyosan.
- Nem is áll szándékomban az lenni – közöltem cseppet sem kedves hangnemben. – És most további szép estét!

Váratlan dolog történt. Lucas megragadta az egyik kezem, és szabályosan kirántott a házból. Szemében őrült láng csillogott, és ha eddig ijedt lettem volna, akkor addigra már szabályosan halálra voltam rémülve. Lucas arca egy pillanat alatt eltorzult, a bőre fehérebbé vált, a szemei sötétebbek lettek, alattuk sötét vérerek keletkeztek. Ebben a pillanatban megbizonyosodtam arról, amit már az első pillanatban megéreztem, ahogy megláttam a mai este folyamán. Az ember, akivel több, mint fél évet együtt töltöttem, mostanra egy vámpír lett. A miértjébe már nincs is erőm belegondolni.

Nem tudtam, hogy mi fog most történni. Megtámad, vagy csak szórakozik, ám éreztem, hogy a vér megfagy az ereimben. Csak a csodában bízhattam, és az a segítségemre is sietett.
- Engedd el – hallottam meg váratlanul Damon hangját mellőlünk. – Még van tíz másodperced, utána darabokban hagyod el a várost!
- Azt hiszed, félek tőled? – pillantott lazán oldalra Lucas.
- Ezek után fogsz – jelentette ki Damon, majd egy pillanat múlva Lucas eltűnt mellőlem, és az úttesten hevert.

Szorosan mögötte Stefan állt, és az arca nem a szokásos nyugalmáról tett tanúbizonyságot. Bosszúsan méregette az előtte fekvő Lucast, majd megragadta, és két lábra állította, és eltűntek a szemem elől. Damon is indult volna utánuk, de pechére utoljára visszanézett rám, és amint felvettük a szemkontaktust, megragadtam a karját.
- Mi volt ez? – kérdeztem a sírás elfojtásától meg-megcsuklott hangon. – Mit tettek Lucasszal?
- Jó lenne tudni – vonta meg a vállát Damon. – Mindenesetre okos voltál, hogy nem hívtad be. Most pedig megyek, és Stefannal kifaggatjuk.
- Veled megyek – mondtam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne tudjon tőlem elszakadni.
- Ez nem a legjobb ötlet. Akár meg is sérülhetsz – vetette fel, de hajthatatlan voltam, így nem volt más választása.

Lelkiekben megpróbáltam felkészülni mindenre, mire a Salvatore házhoz értünk. Nem mintha az, Damon tempójában három-négy percnél többet igénybevett volna. Bementünk, teljesen a ház végébe, ahonnan egy lépcső indult lefelé, a pincébe. Láncok zörgését, és ordításokat már a lejárat tetején is lehetett hallani, így összeszűkült gyomorral, gombóccal a torkomban, remegő lábakkal indultam lefelé.
Damon kivágta előttem az ajtót, és teljes nyugodtsággal besétált rajta. Összecsapta a tenyerét, és rögtön, a földön leláncolt Lucashoz indult.
- Tehát, pajtás! Mi a fene hozott ide téged? – hajolt oda hozzá, a hangja fenyegetően csengett.
- Megan miatt jöttem – nyögte erőtlenül, mire Damon egy üvegcsét vett le a polcról.
- Rossz válasz! – mondta nevetve.

Megrémültem. Nem tudtam, hogy mire képes, de minden egyes porcikám azt súgta, hogy akármi is történjék itt, nem kéne a szemtanúja lennem. Így is elég ideggyenge vagyok már, hát mi lenne velem ezek után. Ahogy telek a másodpercek, a légzésem egyre gyorsabbá és gyorsabbá vált, úgy éreztem, hogy a tüdőm menten kiszakad a helyéről. Hátrálni kezdtem az ajtó felé, de a szemem ezek után sem tudtam levenni a padlón leláncolt Lucasról.

Damon lassú léptekkel közelített újra felé. Egy kendő segítségével kinyitotta a poros, régi üvegcsét, majd egy gonosz mosollyal a képén feltépte Lucas pólóját. Épp csak meglöttyintette a folyadékot, ám ahogy a cseppek Lucas mellkasához értek, sósav szerűen marni kezdték a bőrét. Sistergett az egész felsőteste, mint aki éppen most készül elégni. Eközben velőtrázóan ordított, és könyörgött, hogy többé ilyet ne tegyenek vele. Damon arca sem rándult meg, az együttérzés egy apró szikrája sem volt benne, majd újra csepegtetett párat, ezúttal a karjára.
Lucas rángatni kezdte a láncot, és üvöltött tovább. Borzasztó érzés volt így látni valakit, aki nemrégen még a barátom volt.
Teljes sokkhatás alá kerültem, és csak foszlányokat fogtam fel a körülöttem történő dolgokból. Addig mentem hátrafelé, míg bele nem ütköztem egy székbe, és le nem vágódtam rá. Sós könny égette az arcom és a szemem egyaránt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Teljesen leblokkoltam.

- Megant mi a fenéért hoztad magaddal? – kérdezte ingerülten Stefan. – Nem hinném, hogy kíváncsi lenne mindarra, ami most itt még történni fog.
- Mire készültök? – szedtem össze egy kicsit magam, hogy meg tudjam fogalmazni ezt a roppant egyszerű mondatot, de mire válaszolhattak volna, már két erős kart éreztem magamon. Egyet a hátamon, másikat pedig a térdem alatt, és éreztem, ahogy elemel a talajtól. Hirtelen a sötétségből világos lett, én pedig egy puha kanapén landoltam.
Stefan aggódó tekintettel nézett végig rajtam, majd egy szempillantás alatt pohár került a kezébe, háromnegyedig töltve vízzel. Felém nyújtotta, én pedig remegő kézzel nyúltam felé. Próbáltam két kézben fogni, hogy ne öntsem ki, de így is a nagy része a kanapén végezte.

- Idd meg, és ne mozdulj innen. Próbálj meg pihenni, nemsokára feljövünk, és elmagyarázunk mindent – mondta, majd emberi tempóban a lépcső felé vette az irányt. Még percekig nézhettem azt a pontot, ahonnan eltűnt, majd elterültem az ülő-, ez esetben fekvőalkalmatosságon, és némán, csukott szemmel engedtem szabad utat a könnyeimnek.

Hogyan változhatott meg minden ilyen kis idő alatt? Az ember, aki a legfontosabb volt nekem, egyszer csak úgy dönt, hogy mégsem velem akarja élni az életét, majd mikor már túllennék rajta, megjelenik, és az életemre tör? Hogy történhetett ez meg egy-két hónap leforgása alatt? Úgy éreztem, szétrobbanok a sok kérdéstől és gondolattól, ami megfogalmazódott bennem.

Felkeltem, majd mentem egy kört a nappaliban, és megittam a maradék vizemet is. A feszültség bennem csillapíthatatlan volt, így a ház távolabb eső sarkait is bejártam. Furcsa dologra bukkantam, a semmi közepén egy hűtőládára. Nem értettem, hogy mit keres pont ott, ezért felnyitottam. Enyhe sokkhatás ért, amikor megpillantottam a benne tornyosuló, vérbankból szerzett zacskókat. Egyiket kiemeltem, és komolyabban szemügyre vettem. B Rh pozitív volt, pontosan olyan, mint az enyém. Ahogy belegondoltam, hogy akár az én vérem is lehetne ott, végigfutott rajtam a hideg.
- És még szívóka is van hozzá. Beszarás – ráztam meg a fejem, majd visszadobtam a többi közé. Halára is rémültem, mivel valaki megérintette a vállam, ahogy visszacsuktam a hűtőládát.
- Egy kis vérfrissítést szeretnél? – hallottam meg Damon hangját. – Ne gondolkodj olyan zacskós selejtekben. Minden nálam van, amire szükséged lehet – búgta.
- Köszönöm, nem élnék vele. Most pedig engedj el! – utasítottam, amint megéreztem, hogy kísértetiesen hasonlóvá válik az eset a szobámban történtekhez.
- Melegség árad a testedből – suttogta. – Ez annyira szokatlan számomra. Utoljára több mint száz éve lehetett benne részem.
- Meg akkor, amikor megdöntesz egy naiv diáklányt – fintorodtam el. – Bár úgy hallottam, hogy az anyukák körében is elég népszerű vagy itt.
- Senki nem tud nekem ellenállni – mosolygott, és a kezei újra a derekamra csúsztak. – Valamiért úgy tűnik, hogy te sem. Amint hozzád érek, sokkal forróbb leszel. Értem én, amit te nem akarsz bevallani.
- Nem tudom, hogy mire gondolsz – nevettem el magam, majd leszedtem a kezeit a derekamról.
- Észreveszem az ilyen apró jeleket, amik arra utalnak, hogy igenis vonzódsz hozzám. Túl régóta vagyok benne ebben a buliban ahhoz, hogy ne essenek le – mondta, majd óvatosan eltűrte a nyakamtól az össze-vissza álló, hullámos tincseket. Éreztem, hogy kezd betelni a pohár, így egy határozott mozdulattal elléptem tőle.
- Minden egyes jel csak és kizárólag azért van – kezdtem bele, majd közelebb mentem hozzá -, mert rettegek tőled! A effajta vadászösztönöd, úgy látszik, kezd cserben hagyni. Amit te vonzódásnak veszel, az bennem csak mérhetetlen undor feléd. Egy kiszámíthatatlan vadállat vagy, akivel sajnos nem tudom, hogy miként kéne viselkedni ahhoz, hogy biztos legyek abban, hogy nem akar bántani.
- Ilyen népség vagyunk mi, vámpírok – eresztett meg egy gúnyos mosolyt, de csak pár másodperc némaság után.
- Akkor én pont belőletek nem kérek – sóhajtottam, és cipők kopogását hallottam. Immáron Stefan mögöttem állt. – Ha már ilyen szépen összegyűltünk, valaki adna némi magyarázatot a mai történtekre?
- A volt barátod Katherine irányítása alatt áll – jelentette ki tárgyilagosan Stefan.
- Ki a jó ég az a Katherine? – húztam fel a szemöldököm.
- Katherine egy, nálunk több száz évvel idősebb vámpír, aki szerencsésen beleszeretett az én kis öcsikémbe – vágta hátba Damon Stefant. – És nem mellesleg mindkettőnk barátnője volt, még a naiv, ember korszakunkban.
- Aha – reagáltam le egyszerűen. – Mit akar Katherine Lucastól?
- Téged – válaszolták egyszerre.
- Miért kellenék az exeteknek? – túrtam a hajamba idegesen.
- Mert nagy erő hatalmában vagy, és a segítségére lehetnél abban, hogy eltegyen láb alól minket, meg még pár jelentéktelen személyt. Például Elenát a megmaradt családjával együtt, de biztos vagyok abban, hogy Lockwoodékkal sem szimpatizál különösebben – foglalta össze Damon.

- Aha! Megyek, és segítek neki. Biztos félmunkával is beéri, ugyanis sem Stefant, sem Elenáékat, Tyler családját pedig végképp nem fogom bántani – mondtam hirtelen felindulásból, és elindultam a kijárat felé. Talán a szemétkedéssel akartam levezetni a feszültséget, de ezekért a döbbent arcokért már megérte elsütni ezt a mondatot.
- Hogy mit csinálsz? – állt elém Damon és rémült fejjel nézett rám. Ilyet sem láttam még, már ezért megérte megszületnem anno, tizenkilenc évvel ezelőtt. Ahogy mérlegeltem magamban, sok okom lenne arra, hogy keresztbe tegyek neki, elvégre egy nyomorult fényképpel zsarol, pluszban kétszer már majdnem megölt. A szabályszerű játék szerint minimum én jövök neki most ugyanennyivel.
- Tudod, kedves Damon! Te egy annyira kibírhatatlan személyiség vagy, hogy lehet jobb lenne, ha valaki eltűntetne a Föld színéről – villantak meg a szemeim, majd el akartam lökni az utamból, de nem engedte.
- Ez most... rosszul esett – mondta, és egy határozott mozdulattal megragadott. Egészen a nappaliig vonszolt, ahol lazán levágott az egyik fotelbe, míg ő elém, a karfára támaszkodott. – Jól figyelj! Ha én nem lennék, már rég halott lennél, vagy Katherine talpnyalói közé tartoznál. Mondok jobbat, azt sem tudnád, hogy mi vagy valójában, úgyhogy még egy ilyen mondat, és én magam gondoskodom arról, hogy többé ne lásd felkelni a napot!
- Meddig írtad magadban ezt a beszédet? – kérdeztem gúnyosan.

Ahogy ott állt előttem, és támasztotta két kezével a fotelt, minden lehetséges menekülési útvonalat elzárt. Ha nem tudtam volna, hogy ki ő valójában, és mikre képes, talán fél percen belül a karjaiban kötök ki. Minden egyes négyzetcentiméter tökéletes rajta, mintha csak hívogatna. Persze én már tudom, hogy biztos halál vele kezdeni, így minden egyes alkalommal kijózanítom magam, és hátrálok. A kérdés már csak az, hogy meddig lehet még ezt játszani.

- Improvizáltam – mondta. – Magadból indulsz ki!

Ekkor egy csúnya, nagyon-nagyon csúnya ötletem támadt. Nem mondom, hogy nem voltak benne a saját vágyaim, de elsősorban bizonyítás céljából tettem mindazt, amit akkor műveltem. Két kezemmel megtámaszkodtam, majd előrehajoltam úgy, hogy az ajkaim éppen csak súrolják Damon, vékony száját. Nem tettem semmi többet, csak hozzáérintettem, és vártam a reakcióra, ami persze nem maradt el.
A vékony ajkak elnyíltak egymástól, és mohón kaptak az enyémek után. Nem tettem semmit, csak hagytam magam. Éreztem, hogy egyre követelőzőbbé válik, majd talpra állított.
Egy pillanat erejéig a szemembe nézett, majd ő csókolt meg. Teljesen hozzám préselődött, levegőt is alig kaptam tőle, de ez látszólag nem igazán zavarta. Ahogy végigsimított a gerincem mentén, jóleső borzongás futott át rajtam, ekkor tudtam, hogy ideje megállni. Elfordultam tőle, és nevetni kezdtem.

- Pontosan, Damon! Magamból indulok ki, ahogyan te is. Na, akkor most ki vonzódik kihez? – kérdeztem gúnyosan, mire megkeményedtek a vonásai.
- Még mindig azt mondom, hogy te hozzám – mondta nemtörődöm hangnemben, de én átláttam a szitán.
- Tehát nem te hozzám, hanem én hozzád – suttogtam, majd újra csókolgatni kezdtem. – Akkor lökj el! Gyerünk, tedd meg!

Boszorkány praktika, ha valaki olyannak akarsz fájdalma okozni, akivel testközeli kapcsolatban vagy. Bonnie ezt is kezdőleckeként tanította meg, de nem hittem, hogy használni tudom, azt meg végképp nem, hogy az alany hozzá Damon Salvatore lesz. Magamban elmormoltam egy latin mondatot, ami hatására Damont minden bizonnyal égetnie kellett volna a szám érintése.
El sem tudtam képzelni, hogy milyen érzés lehet. Úgy tűnt, hogy nem taszít el magától, amit én hibás varázslatnak tudtam be, de a helyzet egy apró másodperc alatt változott. Éreztem, hogy egy igen erős hatásra visszarepülök a fotelbe. A kemény támla nem éppen volt a legkellemesebb, ahogy rajta landoltam, és úgy éreztem, hogy meg is roppant valamim. Fájdalmasan néztem rá, majd észre vettem, hogy mögötte Stefan állt. Valószínűleg végignézte a kis műsorunkat, de az arckifejezéséből ítélve látott ő már rosszabbat is.
- A tűzzel játszol – mondta fenyegetően Damon, miközben a száját tapogatta. – Honnan ez a fene nagy önbizalom?
- Túl sokat vagyok mostanság a te társaságodban, az egoizmusod is rám ragadt – válaszoltam meg a kérdését. – Pontosan azt tettem, amit te szoktál. Pocsék érzés, ugye?

Nem válaszolt, csak elrohant, mire újra mosolyogni kezdtem. Stefan kutakodó tekintetét éreztem magamon, így megragadtam az alkalmat, hogy helyre rakjam magam, és kiegyenesedjek, ezáltal visszaroppantak a hátamban a dolgok.
Lassan lépkedtem Stefan felé, majd szóra nyitottam a szám.

- Lemehetnék Lucashoz? – kérdeztem, mire csak bólintott, és intett, hogy kövessem.

Az előbbi magabiztosság egy szempillantás alatt köddé vált, és újra szorítást éreztem a gyomromban, illetve félelmet. Ahogy megláttam Lucast, láncokon a pince közepén, a szívem szakadt meg. Nem úgy tűnt, mint aki magánál van, így lekuporodtam mellé, és felhúztam az ölembe a fejét. Zihált, légzése nem volt egyenletes, verejtékben úszott. Óvatosan simogatni kezdtem az arcát, és ringattam. Úgy tűnt, mintha mozgolódna egy kicsit, így abbahagytam, és közelebb hajoltam hozzá.

- Nem tudom, hogy miért tetted, és valószínűleg nem is fogom soha megtudni – kezdtem bele a mondandómba, majd kifésültem a szeméből a hajat. – Sosem akartalak így látni, még ha rosszat is tettél, akkor sem. Hogyan voltál képes ellenem fordulni?
- Ezt kell tennem – suttogta, majd az egyik kezét, amin lánc éktelenkedett, egy kicsit megemelte, és felém nyújtotta. Automatikusan kulcsoltam össze az ujjainkat, ahogy régen tettem, minden egyes reggelen, amikor együtt ébredtünk.

A nosztalgia első hulláma tört rám, ahogy lehunytam a szemem. Sok szép, közösen eltöltött pillanat jutott az eszembe, amik eddig az agyam legmélyebb homályaiba voltak elraktározva, ám most ismét felszínre törtek. Ugyanolyan nyomorultul éreztem magam, mint azon az éjszakán, amikor elhagytam New Yorkot. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd Lucas homlokán landol.

- Elárultál – mondtam fojtott hangon.
- Valóban. El kellett áruljalak – felelte, mire az előbbi fájdalomból düh lett, és mindennél erősebben égetett. Kimásztam alóla, és felkeltem a földről. Büszke arckifejezésemet megtartva, felszegett fejjel pillantottam le rá.
- Ez esetben remélem itt rohadsz meg – vetettem oda neki, majd sietősen távoztam a helyiségből.

...

Két hónap telt el az eset óta. Lucas megszökött a Salvatore-börtönből, Katherine-nek nyoma veszett, Caroline-nal egyetemben. Damon úgy került, mintha leprás lennék, és a kapcsolatunk Tylerrel a kezdeti nehézségek után kezdett egyenesbe jönni. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Vagy nála lógtunk, amikor épp a kedves édesanyja nem tartózkodott a házban, vagy a Grillben, és különleges esetekkor nálunk. A főiskola annyiban jó, hogy megismerkedtem a latin nyelvvel, ami nagy segítségemre válhat nagyanyám könyveinek a megfejtésében.
Bonnie szinte minden nap átugrik hozzám egy kicsit, és tanítgat. Elég kiszolgáltatott a helyzet, ugyanis egy nálam fiatalabb lány tanít, de mindennél többet ér a tudása. Stefan Salvatore legalább naponta kétszer tiszteletét teszi nálam, hogy megbizonyosodjon arról, hogy semmi bajom nem történt. Lelkiismeretesen védelmez, és tudom, hogy rá valóban számíthatok, akármilyen gond adódik. Caroline eltűnésén kívül csak egyetlen egy megmagyarázhatatlan dolog történt mostanában. Az is a Grillben.
Zárás előtt pár perccel mindig megjelenik egy világosbarna hajú, magas lány. Nem az ajtón jön be, már csak azt veszem észre, hogy ott ül a pult sarkában. Mindig elindulok felé, aztán eltűnik. Kezdem azt hinni, hogy csak az én képzeletem szüleménye, de mégis honnan vehetnék én ilyet? Akárhányszor megszólítanám, köddé válik, mintha csak a Grillben kísértene.

- Elnézést! Adhatok valamit? – próbálkoztam meg újra, amint megjelent a lány.
- Ki tudom szolgálni magam, ebben már profi vagyok – mondta rekedtes hangon, majd lazán átnyúlt a pulton, és elkapott egy tequilás üveget.
- Ki vagy te? – kérdeztem zavarodottan, mire elnevette magát.
- Addig jó, amíg nem tudod – mondta, és meghúzta az üveget. – Amúgy nem tudod véletlen, hogy Jeremy mikor szokott errefelé járni?
- Jeremy? Mármint Jeremy Gilbert? – kérdeztem. – Szinte minden este itt lóg, de ma valami buli van. Ott mulat mindenki – sóhajtottam, ahogy Tylerre gondoltam. Végül is megérdemli a kikapcsolódást, nem szívhat azért, mert én dolgozom.
- Az nem pálya – sóhajtott lemondóan. – Túl nagy a tömeg.
- Áruld már el, hogy ki vagy – nyaggattam. – Viszonylag rég dolgozom itt, és még soha nem láttalak ezelőtt.
- A nevem Vicki Donovan – jelentette ki.
- Te vagy Tyler volt barátnője? – tátottam el a szám.

Magas, nádszál vékony, gyönyörű arca van, és finom vágású, vastag szája. Hol versenghetnék én ezzel a nővel? Álmaimban sem. El is szégyelltem magam, akárhányszor ránéztem. Egy biztos, Tylernek sokat romlott az ízlése mostanság. Egy ilyen lány után velem hogy állhat szóba?

- Bizony – mondta. – Tudom, te pedig a jelenlegi.

Nem tudtam megszólalni, így csak a pultot törölgettem tovább, amikor kicsapódott az ajtó. Stefan vágtatott be rajta, és aggódó tekintettel nézett körbe. Az a hely, ahol előbb még Vicki Donovan ült, mostanra üressé vált. Mintha a föld nyelte volna el. Ez hogy lehet?

- Baj van, Megan! Nagyon nagy baj – mondta Stefan, és látszódott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.

folyt.köv.

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries

4 comments