Meghoztam a következő fejezet egyik felét, a rövidebbiket. Egy apró szösszenet, mégis úgy éreztem, hogy nem szürkülhet bele egy hosszú fejezetbe, így átvezetésképp külön publikálom a többitől. Mivel a tizenhárom elvileg szerencsétlen szám, ezért gondolhatjátok, hogy milyen lett a rész! Kommentárokat és véleményeket nagyon várok, elég nehéz volt megírni, legalábbis szerintem! Jó olvasást!

Fájdalmasan nézett rám, lábával dobogott a tölgyfa padlón. Először lefagytam, és nem tudtam reagálni, hiszen ha Stefan mondja, hogy baj van, akkor annak biztosan a fele sem tréfa. Nagy levegőt vettem, és közelebb mentem hozzá.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten, és néztem, ahogy leroskad egy székre. Az eddigi pulzusom duplájára emelkedett.
- Tudom, hogy nem kérhetek ilyet tőled, mert sokat bántott – kezdett bele -, de nincs más választásom! Damon megsérült, megharapta egy vérfarkas.
- És ez ellen én mit tehetnék? – vetettem fel a kérdést bizonytalanul.
- Csak te tudod megmenteni, a farkas harapás nálunk végzetes. Az is csoda, hogy még nem halt bele – hadarta. – A testvéremről van szó, ha a kapcsolatunk nem is a legjobb, ez a dolgokon még nem változtat. Meg kell mentenünk!
- De mégis hogyan? – kerekedtek ki a szemeim. – Nem emlékszem semmire, ami arra utalt volna, hogy miként mentsem meg egy vámpír életét az után, hogy egy vérfarkas megharapta.
- Biztos, hogy van valami, ami erre utalhat. Kérlek, segíts nekem! – nézett rám könyörgő tekintettel, mire bólintottam, és a pult alól kihalásztam a táskám, majd egy sietős ajtózárás után Stefan megragadott, és már a Forbes ház előtt voltunk.

Felszaladtam a szobámba, de mire felértem, Stefan már réges-rég a könyveimet nézte át. Együttes erővel lapozgattuk felváltva a régi oldalakat, és átfutottuk a sorokat, és vagy negyed óra kutatás után végre felfedeztem egy vérfarkasokról szóló bekezdést.
Olvasgattam, majd Stefannak is átadtam, hátha ő okosabb, de nem találtuk meg a választ, így tovább kerestünk.
Mindent átfutottunk, de semmit nem találtunk. Felkaptuk a könyveket, majd átvágtattuk a Salvatore házba, ahol Damon a kanapén feküdt. A szokásosnál is fehérebben festett, szinte élettelennek tűnt. Egy véres seb éktelenkedett a vállán, ami úgy látszott, nem múlik el egyhamar. Ez lehet az egész helyzet kiindulópontja.

Stefan leült mellé, és figyelni kezdte. Gombóc volt a torkomban, ahogy tudtam, nem tehetek érte semmit.
- Nem halhat meg a kezeim között – nézett rám fájdalmasan Stefan. – Ha nem teszünk semmit, többé nem tér magához!
- Az nem lehet – suttogtam, majd közelebb mentem hozzá. Teljesen hideg volt, mintha csak egy szobrot fogtam volna meg.

Újra elkezdtem lapozgatni a könyveket, mozdulataim sora egyre görcsösebbé vált. A végén már semmit nem láttam, és értettem belőle. A könnyektől elhomályosodott a látásom, és csak monoton módon lapozgattam. Teljes pánikroham futott át rajtam újra meg újra. Cikázott a szemem Stefan arca, Damon teste és a könyveim között.
- Vége – mondta fojtott hangon Stefan. – Ne keresd tovább, már hiába!
- Tessék? – kiáltottam fel hisztérikusan
- Csukd be azt a rohadt könyvet – üvöltött rám. – Már nem tudunk rajta segíteni!
- Az nem lehet – teltek meg a szemeim újra könnyel, de letöröltem őket, és odamásztam a kanapé elé.

Láttam, ahogy másodpercről másodpercre szürkül el Damon gyönyörű arca. A szemeit már rég lehunyta, ajkai kicsit elnyíltak egymástól, mintha mély lélegzetet akarna venni. A folytatást viszont már csak én képzeltem oda. Az elmémbe úsztak olyan gondolatok, hogy többé nem mozdul, nem mosolyog és nem tesz semmi szemétséget ellenem. Nem láthatom azt a tüzet a szemében, ami akkor ékesítette, amikor felbosszantottam, vagy megcsókoltam.
Stefan csendesen felkelt, majd kiment a nappaliból, én pedig tovább néztem az élettelen testet. Nem akartam beletörődni...

Damon mellkasára hajtottam a fejem, úgy sírtam tovább. Újra eszembe jutottak a közös dolgaink, legfőképpen az a csók. Mindig csak azon járt az eszem, mint egy idióta, szerelmes tinédzsernek. Úgy éreztem, mintha még egyszer átélném, pedig csak a képzeletem űzött tréfát velem.
Keserűen felnevettem, majd végigsimítottam a karján. Amit elértem a kezeit, megvilágosodtam. Felkaptam a fejem a mellkasáról, és kikerekedett szemmel ránéztem.
- Megmentelek – suttogtam, majd fölé rajtam mindkét kezem. Eszembe jutott ugyanis nagyanyám egyik, eddig butaságnak vélt varázslata.

„Amikor az a szemét fodrász elrontja a hajad, vagy kapnál egy öklöst a szemed alá, ez a leghatásosabb, hogy elmulaszd.”

Csak vissza kell vinnem őt az időben. Magamban elkezdtem matekozni, hogy hány másodperccet kell visszamennem ahhoz, hogy őt makk egészségesen találjam. Végül öt órát kimatekoztam, és magamban mormolni kezdtem az igét.
Egy furcsa fuvallat járt végig a helyiségen, a függönyöket felemelte, és a hajamat is fújni kezdte. Éreztem, ahogy az erőmet igénybe veszem.
Damon arca egyre fehérebb lett, majd egy kicsit mintha megjelent volna rajta némi pír. Mintha a –vámpír- élet visszatért volna belé. A seb halványulni kezdett, majd az ingen lévő szakadás is eltűnt, ő maga viszont nem mozdult.

Még mindig úgy tűnt, hogy teljesen élettelen. Újra pánikba estem, hogy nem sikerült rendesen a varázslat, és itt hal meg, de aztán rájöttem, hogy ő már jóval több, mint száz éve halott, így az életet nem tudom visszahozni belé. Ahhoz pedig, hogy vámpír legyen, valami másra van szüksége, nem életerőre.
Felpattantam mellőle, és a kedves kis vérrel tömött hűtőláda felé vettem az irányt, de mikor felnyitottam, a szokásos szívókás, zacskózott vérek helyett csak magányosan szétsöpört jégkockákat láttam. Ha itt nincs, akkor honnan fogok én szerezni vért?

Rohangálni kezdtem az egész házban, de Stefant nem találtam sehol. Tudtam, hogyha nem fejezem be azt, amit elkezdtem, Damon ugyanúgy meg fog halni, ahogy az előbb.
Végső elkeseredésemben a konyhába siettem, hogy keressek valami éles, veszélyes tárgyat, de vajazókésen kívül semmi mást nem találtam, azzal pedig nem sok mindent tudtam kezdeni.
Visszafutottam a nappaliba, hogy megnézzem, történt-e valami változás. Egyelőre semmi.

Odasétáltam az italos pulthoz, majd az egyik poharat földhöz vágtam. Apró szilánkokra tört el, amik eléggé élesnek látszottak. Felvettem a legnagyobb darabot, és Damonhoz siettem vele. Utáltam megsebezni magam, és a fájdalmat sem tűrtem jól, de jelen esetben más választásom nem igen akadt.
Megvágtam egy kicsit a csuklómat, majd Damon szájához tartottam. A másik kezemmel kicsit lehúztam az állát, hogy biztosan belecseppenjen a szájába, és a további dolgok már nem rajtam múltak.
Becsukott szemekkel vártam a hatást, de jó ideig nem éreztem semmit. Majd egy erős kéz szorítását éreztem a karomon, és azt, hogy közelebb húzza Damon szájához.

Ekkor két dolog tudatosult bennem. Az egyik az, hogy sikerült megcsinálnom, és Damon újra életben van, a másik pedig az, hogy nagy valószínűséggel most én fogok meghalni, mivel egy csepp vért sem fog bennem hagyni.
Érzékeltem, hogy egyre gyengébbé válok. A kezem zsibbadt, a fejem zúgott, és egyre nehezebb volt ülő helyzetben megmaradnom. Egyszerre csak megszűnt minden rossz érzés, a kezem a testem mellé hullott.

- Pedig egy kis ideig már éreztem, hogy a pokol tüzében égek!

folyt.köv

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries

3 comments