Megmentettem. Az életben nem gondoltam volna, hogy ez valaha sikerülni fog, de amint látszik, a kényszer elég nagy úr ahhoz, hogy minden erőnket felülmúlva küzdjünk egy adott célért.
Damon felpattant mellőlem, és sétálgatni kezdett. Ahogy láttam, jobb erőben volt mint valaha, így gondolatban egy elismerő vállveregetést adtam magamnak. Mikor meglátta, hogy még mindig a kanapénak támaszkodva ülök a padlón, odasietett hozzám, és felhúzott.
Forgott körülöttem a világ, Damon arcát csak egy foltnak láttam, közben pedig egyensúlyoztam, hogy talpon tudjak maradni.

- Jövök neked eggyel – mondta komolyan, és éreztem, hogy közelebb húzott magához. Ekkor tudatosult újra bennem, hogyha én nem lennék, még mindig egy élettelen test lenne. Kicsattanó örömmel öleltem át, és fúrtam a vállába az arcom.
- Azt hittem, hogy nem sikerül – suttogtam, és próbáltam kizárni a rosszullétem, egyre sikertelenebbül.

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és cipők kopogását hallottam. Damon mellkasának támaszkodva próbáltam állva maradni, ahogy figyeltem, vajon ki jöhetett be az ajtón.
- Hol van? – hallottam Elena hangját. Kétségbeesetten csengett.
- A kanapén – felelt neki Stefan rekedten.

Ebbe a pillanatban megláttam Elenát, ahogy kikerekedett szemekkel fésüli át a nappalit, majd megpillantott minket. Fél másodperc sem telt el, és Stefan is megérkezett.
Mindketten döbbenten néztek ránk, majd egyszerre húzódott mosolyra az arcuk.
- A pezsgőket el lehet tenni, srácok! Élek még – forgatta meg a szemét, és végigsimított a hátamon. – Viszont valaki itt most rosszabb állapotban van nálam.
- Jesszus, Megan! – rohant oda hozzánk Elena. – Te vérzel!
- Ne nézz rám, Ő volt! – mondta Damon, majd rám mutatott.
- Azt hiszem, hánynom kell – suttogtam, majd elengedtem Damont, és a saját lábamon keresztül indultam el a fürdő felé. Félúton elfogyott az erőm, és lerogytam az ajtó mellé.

Mikor magamhoz tértem, már egy ágyon voltam. A kezemen egy erős kötés volt és egy takaró félig rám volt terítve. A szoba ajtaja nyitva volt, és az tűnt az egyetlen fényforrásnak a közelben. Lassan felültem, és észrevettem, hogy mellettem a telefonom villog. Tehát ez volt az, ami megzavarta az álmaimat.
- Tessék – szóltam bele kíváncsian.
- Végre – hallottam Tyler hangját a vonal túlsó végéről. – Hol a fenében vagy?
- Alszom, aludtam. Mi a baj? – kérdeztem egy ásítás után.
- Épp Lizzel kávézom a nappaliban. Tudod, ő is nagyon aggódik érted. Azt mondta, hogy munka után nem jöttél haza – közölte velem az általam is ismert tényeket.
- Valóban nem. Átugrottam Elenáékhoz, aztán végül ott maradtam. Mondd meg Liznek, hogy sajnálom, de nem akartam felkelteni ilyen apróság miatt – találtam ki valami kegyes hazugságot.
- Mikorra érsz haza? Csak mert akkor megvárlak – ajánlotta fel.
- Oké, sietek – szóltam bele, majd lenyomtam.

Kikeltem az ágyból, és az általam már jól ismert folyosón elértem a lépcsőt, onnan pedig a nappalit, ahol Elena, Stefan és Damon beszélgettek. Sajnos annyira halkan, hogy ilyen távolságból egy árva kukkot sem értettem. A szédülés ellenére már rendesen tudtam közlekedni, így sikerült gurulás nélkül leérnem a lépcsőn.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Stefan, ahogy otthagyta a többieket, és felém sietett.
- Jobban, köszönöm – feleltem lehajtott fejjel. – Most pedig megyek haza. Tyler vár rám, és a hangjából ítélve elég idegesnek tűnt.

Ahogy kiejtettem a nevét, először Damon, majd Stefan kezei szorultak ökölbe. Homlokráncolva pillantottam rájuk, de mivel nem szólaltak meg, így nem érdekelt tovább.
- Hazaviszlek – pattant fel Damon, és már a kocsija kulcsát pörgette a mutatóujján mellettem.
- Arra semmi szükség – mosolyodtam el. – Azt mondtam neki, hogy Elenáéknál éjszakáztam, mivel Liz köpött neki, hogy nem voltam otthon. Eléggé meglepődne, ha te szállítanál haza.
- A legkevésbé sem érdekel – morogta. – De ha annyira szeretnéd, kirakhatlak egy sarokkal előbb, hogy a kedves barátod ne akadjon fenn ilyeneken.
- Látod, ez már sokkal jobban hangzik – böktem meg, majd Elenáék felé fordultam. – Hát akkor, köszönök mindent! Majd találkozunk!
- Szia – köszöntek egyszerre. Damon kinyitotta az ajtót, és intett, hogy távozzak előtte. Bepattantunk a kocsiba, és három házzal Forbesék előtt beletaposott a fékbe.
- Köszönöm a fuvart – mosolyogtam.
- Szóra sem érdemes – mondta komolyan, és beindította a motort.

Talán egy perc lehetett, amíg hazaértem. Megpillantottam a feljárón Tyler kocsiját, és önkénytelenül bekukkantottam. A hátsó ülésen vagy három bőrönd feküdt szanaszét, de magát a sofőrt nem találtam ott. Ezek szerint még mindig Lizzel társalog. Elmosolyodtam, és benyitottam.
A telefonom újra csipogni kezdett. Ezúttal Stefan írt egy sms-t.

„Amint lerendezted a dolgod, szólj, vagy pattanj kocsiba, és gyere vissza hozzánk. Nagyon fontos dolog történt, tudnod kell róla, és egyáltalán nem telefontéma! Stefan”

A legkevésbé sem érdekelt ez az üzenet, így továbbra is megmaradt a jókedvem.
- Sziasztok! – köszöntem hangosan, majd rögtön a nappali felé is vettem az irányt. A kép, ami fogadott nem volt más, minthogy Liz kávét kortyolgatott, Tyler pedig előre dőlve tördelte a kezeit.
- Végre – sóhajtott fel Liz, én pedig adtam neki egy puszit. Ezek után fordultam Tyler felé, aki csak biccentett, majd felkelt, és felszaladt a lépcsőn.

Némán követtem, majd bezártam magunk mögött az ajtót. Tyler még mindig ugyanolyan feszült volt. Hogy kicsit oldjam a hangulatot, odahúzódtam mellé, és megcsókoltam, de elhúzódott.
- Hazudtál – vetette a szememre sértődötten.
- Miben hazudtam? – értetlenkedtem.
- Tudom, hogy hol voltál – fordult felém dühösen. – De mindegy, ez már nem változtat a dolgokon.
- Milyen dolgokon? Tyler, miről beszélsz? – keltem fel az ágyról, és eléálltam.
- Arról, hogy elmegyek a városból – jelentette ki. – A bácsikámmal kell tartanom, majd egyszer biztosan megérted, hogy miért.
- Kezdjük újra ezt a beszélgetést, mert semmit nem értek – mondtam remegve.
- Pedig szerintem teljességgel érthető. Elhagyom a várost, iskolát váltok, mert itt nem maradhatok tovább – magyarázta.
- Miért ne maradhatnál? Tyler, ne szórakozz velem – csuklott el a hangom.
- Veszélyes vagyok rád, és minden egyes emberre, aki itt él – suttogta, majd a két keze közé fogta az arcom. – Szeretlek, de mi egyszerűen nem lehetünk együtt!
- Rossz válasz – szorítottam össze a szám, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. – Nem hagyhatsz el csak így!
- Pedig muszáj lesz megtennem – mondta. – Veszélybe sodorlak már azzal is, hogy itt vagyok.
- De miért? – kérdeztem hisztérikusan
- Meg fogod tudni, de nem tőlem. Most viszont mennem kell – sóhajtott. – Vigyázz magadra!
- Kérlek ne – suttogtam erőtlenül, de úgy tűnt, hajthatatlan. Lassított felvételben érzékeltem a következőket.

Odahajolt hozzám, és megcsókolt. Éreztem, hogy ez után nem lesz folytatás. Nem akartam elengedni, de végül leszedte a kezeimet magáról, és faképnél hagyott. Akkor vettem észre, hogy egy láncot ejtett a kezembe. Nem tudtam, hogy kié lehetett, de abban biztos voltam, hogy valami fontos dolog lehetett az.

Teljesen összezavarodtam. Egyrészről nem értettem, hogy miért tette ezt, másrészről pedig nem elfogadható, legalábbis számomra biztosan nem. Befogtam a szám, hogy ne hallatszódjon, hogy sírok. Nem akarom még ezzel is Lizt terhelni. Mielőtt még az idegeim összeroppanhattak volna, mint egy gyenge faág az ember talpa alatt, ruhákat kezdtem el keresgélni. Mikor megvoltak, a fürdő felé vettem az irányt, és megindítottam a hideg vizet.
Beálltam alá azzal a reménnyel, hogy ez majd egy kicsit talán lenyugtat, és nem fogok olyan görcsösen szipogni. Végigcsúsztam a zuhanyrózsa alatti csempén háttal, majd a zuhanytálcában landoltam. Felhúztam a lábaimat, úgy ültem, és hagytam, hogy zuhogjon rám a jéghideg víz.
Mikor már kellőképpen szétfagytam, elzártam a csapot, és kikászálódtam a fülkéből. Magamra csavartam a túlméretezett törölközőm, és lábujjhegyen átosontam a szobámba, ahol aztán felöltöztem, és pár fontos dolgot (a jogosítványomat, telefont és kulcsokat) összeszedtem. Cipőt rángattam magamra, majd rögtön le is futottam a lépcsőn. Liznek csak intettem és valami olyat kiabálhattam, hogy majd jövök, de már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt rá a válasza.
Bepattantam a kocsiba, és teljes gázzal elindultam vissza a Salvatore házba. Egyre jobban kezdett múlni a hidegzuhany hatása. Álmosodni kezdtem, de mielőtt elaludhattam volna a volán mögött, megérkeztem.

Kopogás nélkül mentem be, és mindenkit ott találtam, ahol akkor voltak, mikor a lépcsőn jöttem le. Az arcok most annál is gondterheltebbek voltak, ezért úgy döntöttem, hogy nem zúdítom rájuk a világfájdalmam.
- Itt vagyok – mondtam, mire mindhárman felém fordultak.
- Katherine visszatért – közölte üdvözlésképp Damon.
- Nagyszerű. Tyler pedig elhúzott – mondtam, és beharaptam az alsó ajkam, hogy nehogy véletlen elsírjam magam.
- Jobb is így – morogta Stefan -, mindenkinek.
- Már miért lenne jobb? – kérdeztem felháborodva.
- Tyler ölte meg majdnem Damont – válaszolta meg a kérdésem Elena, ám félúton már nem volt annyira biztos abban, hogy ezt meg kell velem osztania.
- Tessék? – sikítottam fel hisztérikusan
- Megan – sóhajtott Stefan. – Tyler vérfarkas volt.
- Ez lehetetlen...

folyt.köv.

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries

5 comments