Sziasztok!
Egy kis késéssel ugyan, de megszültem a következő fejezetet. Remélem, nincs benne sok hiba, és viszonylag érthetőre ill. élvezhetőre sikeredett. Különösebb hozzáfűznivalóm most nem igen akad, szóval csak annyit, hogy jó olvasást mindenkinek, és kíváncsian várom a véleményeteket!




Kilencvenkilenc ellenérvet tudtam felhozni Tyler védelmére, ők pedig száz indokot az állításukra, így alulmaradtam és be kellett lássam, hogy a volt barátom rengeteg dologról elfelejtett nekem szólni. Megtörten roskadtam a kanapéra, miközben fájdalmasan néztem végig az engem körülvevő embereken. Mint Elena, mint Stefan tekintetében felfedezhető volt némi együttérzés és szomorúság. Velük ellenben Damon kifejezéstelen arccal nézett maga elé, miközben az üres poharát forgatta a kezében. Újra meg újra eldöntöttem, hogy megszólalok, és reagálok valamit minderre, de egyszerűen nem tudtam szóra nyitni a szám. A döbbenet még mindig mázsás súlyként nehezedett mint rám, mint a gondolataimra. Akárhogy próbálkoztam, ez túl nagy falat volt számomra, és emésztgetnem kell még egy kis ideig, abban biztos vagyok.

- A másik pedig amiért idehívtalak, az pedig, hogy Tyler valószínűleg Katherine utasítására cselekedhetett úgy, ahogy azt tette – törte meg a csendet Stefan, egy számomra újabb emészthetetlen, és letargiába sodró információval.
- Hogy jön a képbe Katherine? – kérdeztem, de ez inkább csak hangos gondolkodásnak felelt meg. Magamban lefuttattam a dolgokat, és inkább egy értelmesebb kérdéssel folytattam. – Ha Katherine miatt tette volna, most miért tűnt volna el?
- Ezt nem tudhatjuk – vonta meg a vállát Stefan. – Lehetséges, hogy úgymond fellázadt ellene, és épp menekülőben van, de az is benne van a pakliban, hogy ő küldte el innen.
- Miért tette volna? – faggatóztam tovább, elvégre ők ismerik azt a nőt. Nekem pedig kellenek a válaszok ahhoz, hogy megértsek minden egyes kis darabkát, és az igazságot tudva éljek tovább, immáron Tyler nélkül.
- Katherine pontosan olyan nő, akinél sosem lehet tudni, hogy mit miért csinál. Ha ennyire érdekel, hát menj, és kérdezd meg tőle! – mondta gúnyosan Damon, mire a vérnyomásom az egekbe szökött, és azon gondolkodtam, hogy felpattanok és adok neki egy pofont. Mikor viszont jobban átgondoltam ezt a lehetőséget, rájöttem, hogy biztosan én húznám a rövidebbet, így maradtam a jól bevált fintorgásomnál, és tüntetőlegesen elfordultam tőle.


Kis csapatunk ismét hallgatásba burkolózott. A mögöttünk lévő kandallóban lassan elégő fadarabok fájdalmas ropogása volt az egyetlen, ami megtörte a tökéletesnek tűnő csendet. Én viszont tudtam, hogy legszívesebben ordítottam volna, ennek ellenére alkalmazkodtam a helyzethez, és magamban kezdtem el dühöngeni. Egyre inkább kattogott az agyam azokon a pillanatokon, amiket együtt töltöttünk, és találhattam volna valami jelet arra, hogy titkolózik előttem. Már csak azért is dühítő az egész, mivel én beavattam mindenbe, és pontosan tudta, hogy mi vagyok, és talán még segített abban, hogy sikerüljön ezt száz százalékig feldolgoznom. Most kell rájöjjek, hogy a kedvesség és a segítőkészség, amit az irányomban mutatott, pusztán érdekből volt, hogy mindent megtudjon rólam, amit Katherine szeretett volna?
A csillapíthatatlan harag és fájdalom egyvelege uralta az egész elmém, talán ezért lehetett az, hogy egyik pillanatról a másikra ugrottam fel a kanapéról, és a kijárat felé vettem az irányt, ám félúton egy ráncolt homlokú Stefanba ütköztem.

- Igen? – kérdeztem dühösen, és próbáltam mindenhogy kikerülni, de nem sikerült. Végül megunta a játékot, és óvatosan megfogta mindkét karom, hogy ezzel megakadályozzon a menekülésemben.
- Nem mehetsz ki innen – sóhajtotta. – Túl veszélyes!
- Nehogy azt mondd, hogy kint veszélyesebb, mint itt! Lássuk csak a listát, hogy ki volt az, aki nem járt itt, és most Katherine segédje? – kérdeztem gúnyosan, de ő nem reagált semmit. – Na ugye! Nekem pedig tök mindegy, hogy hol törik ki a nyakam.
- Ne mondj ilyet Megan – rohant utánam Elena. – Senki nem fog bántani, csak maradjunk együtt!
- Ti is pontosan tudjátok, hogyha Katherine fel akar keresni, akkor fel fog. Ha meg akar ölni, akkor pedig azt fogja tenni. Egyelőre irántam még nem mutatott különösebb érdeklődést, így nincs annyi félnivalóm, mint neked, vagy Stefanéknak. Nem zárhattok be – daráltam ingerülten, majd megkerültem mindkettőt, és jól bevágtam magam mögött az ajtót.

Tudtam, hogy igazságtalan voltam, hiszen nem is rájuk haragudtam, csak egyszerűen levegőre van szükségem és néhány töprengéssel eltöltött órára, amíg sikerül feldolgoznom mindent, ami az elmúlt huszonnégy órában történt. Egy kiadós alvás sem ártana, de jelen esetben nem is tudtam rá gondolni. Kocsiba pattantam, és lassan elindultam hazafelé.
A Salvatore házat tíz másodperce sem hagytam el, mikor az úton, mögöttem egy ismerős alakot véltem felfedezni. Tekintetem a visszapillantóra tapadt, de amint jobban szemügyre vehettem volna, eltűnt. Ezek után megjelent az alak mellettem, az autóban, mire a ijedtségtől lefékeztem.

- Taposs a gázba, szivi! – vigyorgott Lucas, mire a döbbenettől újra leblokkoltam. Éppen az ellenkezőjét csináltam annak, amit kért, és teljesen leállítottam az autót a néptelen úton.
- Mit akarsz, Lucas? – kérdeztem remegő hangon, és ráemeltem a tekintetem. Láttam, ahogy fokozatosan átváltozik az arca, és a szemei alatt sötét vérerek dudorodtak ki. Mosolyából egy őrült vicsorgás lett, előbújtak a megnyúlt szemfogai.
- Azt, hogy menj tovább – kiabált rám, mire megrémültem, és majdnem azt tettem, amit mondott. De csak majdnem. A gáz helyett inkább a dudára álltam rá, és ennek a magyarázata igen egyszerű.

Nem voltunk messze a Salvatore háztól. Ha a kifinomult vámpír érzékeik nem hagyják cserben őket, akkor hallaniuk kell a dudát. A biztonság kedvéért megtoldottam a hanghatásokat egy ablakrepesztő sikítással, és vártam a következményeket.
Lucas részéről gyors volt a reakcióidő. Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam a szám, éreztem, hogy a kezei a nyakam köré kulcsolódnak, és elzárják a szabadon áramló levegő útját. A pulzusom kétszázról kétszázötvenre gyorsult, és kapálózni kezdtem. A következő pillanatban egy rántást éreztem, és azt, hogy valaki kiszed az autóból. Időközben Lucas kezei eltűntek a nyakamról, így egy fájdalmasan nagy levegőt vettem, és újra megteltem oxigénnel. Ahogy felnéztem, észrevettem, hogy Stefan tart erősen, amíg Damon a félájult Lucast terítette el a hátsó ülésen.

- Beszállás, srácok – mosolyodott el, és rácsapta Lucasra az ajtót. – Stefan, most megengedem, hogy, bár fiatalabb vagy, de előre ülhetsz. Én az úriember társaságában utazom – kacsintott Lucasra.
- Én vezetek? – kérdeztem még mindig remegve, mire Stefan kézbe vette az irányítást, szó szerint. A volán mögé szállt, engem pedig az anyósülésre száműzött, de ez már nem igazán érdekelt.

Miközben a legfontosabb gondom az volt, hogy lenyugtassam a mára már igencsak megterhelt szívem, visszaértünk az ismerős, régi épülethez. Stefan betámogatott az ajtón, amíg Damon felkanalazta Lucast, és ők is követtek minket. Benn rögtön Elenába ütköztem, aki automatikusan megölelt, és elhúzott az útból.

- Akárki keresne, a pincében leszek – mosolyodott el erőltetetten Damon, majd eltűnt a szemünk elől. Stefan megrázta a fejét, majd Elenához ment, és súgott neki valamit, amit az én egyszerű, emberi füleim egyszerűen képtelenek voltak azonosítani.
- Elena a szobádhoz kísér – mondta Stefan, majd ő is eltűnt Damon után. Elena csak sóhajtott, majd elindult fel a lépcsőn, és a harmadik ajtón benyitott.
- Itt ébredtél reggel, azt hiszem, szóval ha ez megfelel, akkor ez lesz a szobád, amíg szükséges itt tartózkodnod – invitált be kedvesen.

Gyönyörű, régies szoba volt egy óriási franciaággyal. Igaz, hogy fel volt újítva, de korhű volt. Az ember úgy érzi benne magát, mintha egy kastélymúzeumban lenne, nem azon a helyen, ahol álomra hajtja a fejét. Mindenesetre a nappalinál és a kanapénál sokkal jobb, legalábbis remélem.
Lehuppantam az ágyra, amin furcsamód tökéletesen meg volt ágyazva, nem úgy, ahogyan én hagytam. Töprengeni kezdtem az életemen, és azon, hogy mit rontottam el benne. Hogyan lehetséges az, hogy most itt tartok, a viharfelhők felettem működésbe léptek, és minden, ami eddig fontos volt, darabokra hullott. Tyler már messze jár, Lucas a pincében van, Caroline ki tudja, hogy hol és milyen állapotban, én pedig magányosan egy idegen helyen.
Vagy két órán keresztül sikerült magam elé meredve gondolkodnom, de meguntam, és kirohantam a szobámból. Lementem a lépcsőn, majd át a folyosókon, és néhány újabb lépcsőfok után a pincében találtam magam.

Damon és Stefan egyszerre meredtek rám, és a tekintetük nem igazán volt bizalomgerjesztő. De hiába a tiltó pillantások, annyira felbátorodtam, hogy megállíthatatlan lettem.
- Mit tudunk eddig? – kérdeztem, hangomban a legnagyobb komolysággal.
- Nem sok mindent – sóhajtott Stefan, majd leült egy székre. – Akármit teszünk vele, vagy mondunk neki, nem beszél.
- Hát akkor átadhatnátok a terepet. Hátha nekem jobban megy a vallatás, mint nektek – mosolyodtam el, és odaléptem Lucashoz.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne – vonakodott Damon, de Stefan kivonszolta a pincéből.

Hirtelen ezernyi ötletem támadt, hogy mit kérdezhetnék tőle először, ám némaságba temetkeztem. A szavak úgyis értelmetlenek és gyorsan el is szállnak, de a tettek megmaradnak. A polcra lerakott vasfüves elixírből öntöttem egy kicsit a kezemre, majd visszamásztam Lucas mellé. Mintha csak megsimogatnám, végighúztam rajta a kezem, mire sisteregni kezdett. Elkapta a fejét a kezemtől, de nem tudott sokáig szabadulni. Lefelé haladva, a nyaka vonalán újabb vasfüvet jutattam rá, mintha csak egy masszázsolajjal kenném.

- Meg akartál ölni? – kérdeztem összeszűkült szemmel, mire megtört a jég. Lucas rám pillantott, és szóra nyitotta a száját.
- Nem, élve kellesz Katherine-nek – mondta vigyorogva, mintha az előbbi fájdalom már mit sem számítana neki. Erre csak még idegesebb lettem, és újra közelebbi kapcsolatba hoztam őt a vasfűvel. Újra felordított.
- Minek kellek én Katherine-nek? – kérdeztem, de felelet nem érkezett. – Válaszolj!
- Kell neki az erőd – mosolygott. – Meg hát... azzal, hogy téged megszerez magának, én visszakapom a barátnőmet, ő pedig a két játékszerét.
- Ne hazudj – kiáltottam fel, majd oda-vissza kezdtem el járkálni a helyiségben. – Mondd el, hogy mi szüksége rám Katherine-nek?
- Nem hazudtam. Megkeresett és alkut kötöttünk – sóhajtott. – Azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, aki porig tudja rombolni a birodalmát, így távol tartalak a Salvatore testvérektől, ő pedig folytathatja a dolgait tovább.

Nem akartam tovább hallgatni ezeket a badarságokat. Miben veszélyeztethetném én az ő birodalmát? Magára hagytam Lucast a pincében, majd utánam Stefan rögtön bement hozzá. A lépcsőn belebotlottam Damonbe, aki ferde szemekkel pislogott rám. Gyorsan kikerültem, rögtön utánam kapott a karomnál fogva.
- Hallottam mindent – mondta komoly hangnemben.
- Gondolom, nem esett nehezedre ezekkel a képességekkel – vontam meg a vállam. – Ja, és ne adjatok be neki újabb adag vérbénát, ugyanis az előzőt kicsit felturbóztam, szóval jó pár napig nem fog kicsattanni az erőtől – mondtam.
- Ahogy te sem – sóhajtott. – Próbálj meg pihenni!
- Legszívesebben átaludnám az elkövetkezendő húsz napot, de haza ugyebár nem mehetek – mérgelődtem, és éreztem, hogy egy kis beszélgetéstől is sokkal jobb lelkiállapotba kerültem. Elpárolgott minden fajta feszültség, és az álmosság vette át felettem az uralmat.

- Valóban nem, de kaptál itt egy szobát, szóval nyugodtan álomra hajthatod a fejed – mondta némi gúnnyal a hangjában.
- Az lehetséges, de semmi holmim nincs itt, amiben aludni tudnék – pásztáztam az érdekesnek tűnő padlózatot. Hirtelen Damon eltűnt a szemem elől, és egy pillanat múlva vissza is tért. Mosolyogva nyújtotta a karját felém, mire csak elfintorodtam.
- Mi van, már undorodsz is tőlem? – vonta fel a szemöldökét, mire elnevettem magam. – Kérem, hölgyem, kövessen!

Felrobogott előttem a lépcsőn, majd szélesre tárta a szobám ajtaját. Ledobott egy pólót az ágyra, majd vigyorogva kivonult.

- Ez most mi? – kérdeztem zavarodottan, és a kezembe vettem a szürke pólót.
- Pizsama – mosolygott Damon. – Egyenesen a szekrényemből. Jobbat nem is kívánhatnál magadnak. Jóéjt – köszönt, és kiment az ajtón.

Fejcsóválva huppantam le az ágyra, és megfosztottam magam a felsőmtől. Helyette magamra kaptam a pólót, majd lerángattam magamról a farmert is. Összehajtottam mindent, és a fotelre raktam, majd bebújtam a takaró alá. Fejemet a párnákra hajtottam, és a szobát kezdtem el kémlelni. Ekkor vettem észre, hogy kiesett az a nyaklánc a zsebemből, amit Tyler nyomott a kezembe, mielőtt még magamra hagyott volna. Annyira ismerősnek tűnt az az ékszer, de nem tudtam hogyan lehetséges ez. Mint később kiderült, az eredeti gazdája már égre-fölre keresi...

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries

3 comments