Felijedtem. Éppen annyi idő telt el, hogy a telefonom elhallgatott. Megráztam magam, és felszedtem magam a földről. Igaz, hogy még mindig nyomorultul éreztem magam, de a telefon után kaptam, hogy visszahívjam Tylert. Biztos jó oka van arra, hogy felhívott. Remegő ujjakkal mentem rá a tárcsázásra, és két csengés után fel is vette.
- Szia. Láttam, hogy hívtál – mondtam halkan a telefonba, miközben a halántékomat masszíroztam.
- Igen, valóban – szólt bele. – Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy épségben hazaértél-e.
- Kedves, hogy aggódsz – mosolyodtam el. – Minden rendben, itthon vagyok és biztonságban, azt hiszem.
- Akkor megnyugodtam – sóhajtott. – Viszont remélem, hogy nem akarsz sokáig otthon maradni.
- Miért? Jobb ötleted van? – kérdeztem.
- Sokkal – nevetett. – Lesz egy kisebb buli az egyik haveromnál. Egy csomó unalmas alak egy helyen. Csak remélni merem, hogy van kedved eljönni velem.
- Sok unalmas alak közé? Kizárt – morogtam.
- Szerény társaságomat felajánlhatom, ha gondolod. Az talán nem annyira unalmas – mondta bíztatásképp.
- Mennyi gondolkodási időt kapok? – kérdeztem, de már tudtam, hogy nemleges választ fogok adni.
- Tíz másodpercet – jelentette ki, majd számolni kezdett. Hezitálni kezdtem.
- Figyelj, az a gond, hogy nem érzem a legjobban magam – habogtam, mire nevetést hallottam a vonal másik végéről.
- Akkor pontosan jót fog tenni egy kis friss levegő. Ha meg nem akarsz jönni, akkor azt mondd, ne találj ki semmi alibit, mert olykor visszaszáll rád – oktatott ki.
- Jó, bízom a friss levegődben – adtam meg magam.
- Fél óra múlva érted megyek, siess! – köszönt el Tyler, majd megszakadt a vonal.

Feltápászkodtam az ágyamról, és elsőként ittam egy pohár vizet, és csak utána kezdtem el azon gondolkodni, hogy átöltözzek-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy a farmer és a tornacipő teljesen megfelelő öltözék lesz, akárhova is cibál magával Tyler, így csak felsőt cseréltem. Feldobtam egy laza sminket, ami púderből és szempillaspirálból állt, majd megráztam a fejem és kiegészítők után kezdtem el kutatni. Nem találtam semmit, ami mehetett volna ehhez, így csak felkaptam a bőrdzsekim, és a nappaliban vártam Tyler jelentkezésére.
Időközben hazajött Liz, és elpanaszolta nekem, hogy mostanság sokkal több bűncselekmény történik a városban és a környéken, ezért muszáj lesz neki elutaznia pár napra Richmondba. Az ottani főkapitányságot kell meggyőznie arról, hogy erősítésre van szüksége, mint a megelőzéshez, úgy a felderítéshez is. Éppen a mostani nyomozásait sorolta nekem fel, amit valójában nem is szabadott volna, mikor a csengő megszólalt. Felpattantam, majd egy puszi után magára hagytam a nénikémet, és ajtót nyitottam.
- Tökéletes – mért végig, mire egy kicsit elpirultam. – Jó estét Sheriff!
- Szia Tyler – intett Liz, majd becsaptam az ajtót, és belevetettem magam az éjszakába.
- Hova megyünk? – kérdeztem, majd ahogy megláttam a kocsiját előttünk, kiderült számomra, hogy nem a szomszéd utcában lesz a buli.
- A város határában az egyik haveromnak van egy, úgymond hétvégi háza, és ott van kábé mindenki, aki Mystic Falls-i Gimnáziumba jár – magyarázta Tyler, majd kinyitotta nekem az ajtót. Halkan megköszöntem, majd beszálltam.
- Valamiért úgy érzem, hogy ki fogok lógni a tömegből – fintorogtam.
- Már miért lógnál ki? – ráncolta a homlokát
- Talán mert nem vagyok már gimnazista – kezdtem el gyűjteni az érveket. – Ezáltal túl öreg is vagyok oda.
- Egy évvel vagy talán idősebb tőlük, de szerintem még annyival sem. Ez ott senkit nem fog érdekelni – nyugtatott meg, majd elindultuk.

A Lockwood ház előtt leparkoltunk a kocsival, majd onnan gyalogosan folytattuk az utat. Az utca végén volt az a hely, ami meg volt jelölve bulihelyszínnek. Már pár házzal előtte lehetett tudni, hogy megérkeztünk, mivel mindenhol jókedvű fiatalok szaladgáltak. Tyler a legelső szembejövő fiúval kezet fogott, és vagy tíz percig jókedvűen beszélgettek valamiről, amiből egy szót sem értettem, majd ahogy továbbmentünk. Észrevettem, hogy a keze a derekamra simul, és magához közelebb húzva lépkedett a tömeg felé. Nem tettem ellene semmit, csak sodródtam az árral.
Ahogy beértünk a házba, többen is kiabálták egyszerre Tyler nevét, majd legalább a fele banda kezet is fogott vele. Nem is tudtam, hogy ez a fiú ilyen ismert a városban. A legtöbb embernek be is mutatott, amit igazán utáltam. Miért nem lehet csak köszönni, majd továbbállni? Hiszen már egy hónapja itt vagyok, mégis mindenki most kérdezi, hogy honnan jöttem, mit csinálok és a legmegdöbbentőbb kérdést is feltették páran: Mióta vagyunk együtt?

- Igazából mi nem vagyunk együtt – mondtam egy szégyellős mosoly kíséretében, de valamiért senki nem akarta nekem elhinni. Tyler is csak mosolygott, egy apró puszit nyomott a hajamra, és eltűnt az emberek között. Egyedül maradtam.

Próbáltam elvegyülni a tömegben, de nem igazán sikerült, így leültem egy szabad fotelbe, és ott kuksoltam, amíg Tyler kiélte a szociális vágyait. Idő közben valaki a kezembe nyomott egy pohár szeszes italt, ami talán a rumhoz volt a legközelebb, így csak magasba emeltem a poharat, hogy ezzel megköszönjem, majd lehajtottam az egészet.
Egy pillanat alatt valaki megjelent a fotel karfájára ülve, én pedig felkaptam rá a tekintetem.
- Te szemét – sziszegtem, majd elfordultam, de Damon a kezével visszafordította az arcom.
- Ugye nem ütötted meg a kis buksidat? – nevetett, mire dühbe gurultam. – Nem vettem volna a szívemre, ha miattam aludtál volna a padlón néhány órácskát.
- Miattad? Várj, ezt most nem értem – zavarodtam össze, majd Damon ismét felröhögött.
- Buta boszi – simogatta meg a fejem. – Ha túl sokat használod az erődet, az szó szerint leszív. Te pedig a sok feloldással eléggé kimerültél. Nem is értem, hogy miért nem szunyókálsz éppen otthon, miért ezzel a majommal ünnepeltetitek a virágzó kapcsolatotokat – köpte a végén a szavakat.
- Tehát te előre tudtad, hogy mi fog történni, és mégis engedted, hogy megtegyem – szűkültek össze a szemeim a méregtől.
- Hogyne engedtem volna? Érdekem volt, hogy leszedd rólam azt a szart – mosolygott, de nem bírtam tovább. Meg kellett kérdezzek egy dolgot, amitől féltem ugyan, de jobb előre tudni.
-És ha meghaltam volna, az sem érdekelne? – kérdeztem a legnagyobb komolysággal, mire az ő arcáról is lefagyott a mosoly.
- Nem mondom, hogy nem érdekelne, de nagy valószínűséggel a kisujjamat sem mozdítottam volna az életedért – közölte tárgyilagosan. Leöntöttem a mellettem lévő asztalon heverő pohár tartalmával. Talán valami likőr lehetett benne, mert a megszokottnál lassabban terült el a szürkésbarna folyadék Damon ruháján. Ugyanaz a késztetés volt bennem, mint régebben a Salvatore házban, mégpedig az, hogy rombolnom kell. Végignéztem a fekete pólón, amit már teljesen átitatott az alkohol, majd egy pillanat alatt lángra gyúlt a folyadék a finom anyagon. Mindenki odakapta a fejét, és Damon egy szempillantás alatt lekapta magáról az égő pólót. Fiatalabb lányok a szoba másik végéből sóhajtoztak, mikor meglátták az idősebbik Salvatore fedetlen felsőtestét. Valamiért úgy éreztem, hogy ő ezt nem különösebben tolerálja, sőt elönti a méreg. Nem akartam semmi mást, csak futni, hiszen már megint sikerült felbosszantania.
- Én nem Caroline vagyok, ezt az egyet elfelejtetted – sziszegtem és faképnél hagytam.
Felpattantam a fotelből, majd eltűntem az ajtó mögött a fürkésző tekintetek elől. Hátradobtam a hajam, és méltóságteljesen elkezdtem lépkedni azon az úton, amelyiken Tyler idehozott.

Alig hagytam el a házat, már megláttam magam előtt újra Damon Salvatore-t. Igen, tudom már, hogy képes gyorsan mozogni, sőt az ereje is emberfeletti, de most a legkevésbé sem vágytam a társaságára, így kicsit rángatózós mozdulatok kíséretében kerültem ki, de utánam kapott. Tekintete az enyémbe fúródott, és elemezni próbáltam, hogy vajon milyen kényszer vitte rá arra, hogy utánam jöjjön, de amit a szemekben találtam, ijesztőbb volt mindennél. A világoskék írisz hirtelen éjfeketévé vált, és vérben forgott. A szemek alatt pedig erős lilás-feketés erek kezdtek kidudorodni.
- Felbosszantottál – jelentette ki, de mintha egy kicsit furán beszélt volna.
- Valóban? Hát, te is engem – rántottam meg a vállam, viszont a hangomban érezhető volt a félelem. Remegett és elcsuklott többször is, mire Damon csak elmosolyodott.
- Lehetséges, hogy most sem hat rád a vérbéna – gondolkodott el, mire még jobban megrémültem.
- Mit akarsz, Damon? – kezdtem el hátrálni
- Csak egy kis kísérletezés. Milyen egy boszivér, mert tudod, nem sokszor van hozzá szerencsém – vigyorodott el, és elővillantotta a megnyúlt szemfogait. Egyszerre vert ki a veríték és rázott a hideg, ahogy egyre gyorsabb, de annál ügyetlenebb mozdulatokkal próbáltam hátrálni tőle.
- Megan? Te vagy az? – hallottam meg Tyler hangját a házibuli helyszíne felől.
- Igen – kiabáltam vissza, mire Damon megforgatta a szemeit.
- Oké, az ügy elnapolva. Egyet tanácsot viszont adnék. Vigyázz magadra, és sűrűn tekints hátra – eresztett meg egy újabb apró mosolyt, és az arca újra normális volt. Mielőtt még mondhattam volna valamit, köddé vált.

Megint egyedül toporogtam, mint egy szerencsétlen, de hamarosan Tyler odaért hozzám. Önkénytelenül is körbe kellett néznem, mikor az egyik fa mögött megvillant egy jégkék szempár. Tudtam, hogy nem ment messzire, csak éppen lesben áll, hátha Tyler magamra hagyna egy pillanatra is. Ez az a dolog, amit nem engedhetek legalább addig, amíg már nem érzem a közelemben.
- Miért tűntél el? – kérdezte kétségbeesetten, majd mindkét kezemet megragadta.
- Bocsi, csak kicsit összevesztem Damonnel – sóhajtottam, majd az egyik kezemet szabaddá téve beletúrtam a hajamba.
- Megesik – mondta, majd végigsimított az arcomon. Egy pillanatra újra a fához néztem, és még mindig láttam ott megcsillanni valamit, így visszafordultam Tyler felé, és a lehető leglassabban a szájához nyomtam a sajátom. Éppen csak hozzáértem, de már éreztem, ahogy a keze újra a derekamra siklik, és közelebb húz magához, hogy ezáltal könnyebben elmélyítse a csókunkat. Valamiért biztos voltam abban, hogy ezt a lépést meg kellett tennem, máskülönben magamra hagy, és kiszolgáltatottan az éjszakában bandukolhatnék haza egy dühös vámpír kíséretében. Akkor már inkább ezt választom, bár tudom jól, hogy következményei lesznek.
- Reméltem, hogy te is valahogy így érzel – mosolyodott el. Ebben a pillanatban a bűntudat egy éles pengéje szúródott belém, amitől talán az arcom is eltorzulhatott.
- Figyelj, én nem is tudom, hogy miért csináltam – kezdtem el mentegetőzni, de Tyler belém is fagyasztotta a szót egy újabb, hirtelen jött csókkal, amit én a lehető leggyorsabban meg is szakítottam.
- Menjünk haza – suttogta, majd a kabátját rám terítve és a karjával átfogva indultunk el az úton.

Egy kis idő múlva a Lockwood-ház elé értünk, ahol Tylernek értelemszerűen le kellett volna csatlakoznia a kis sétáról, szerény személyemnek pedig tovább kellett volna ballagnia a város krémje felé. Éppen a „Köszönöm ezt a szép estét, és nagyon jól éreztem magam..” kezdetű kamubeszédemet írtam magamban, amikor hirtelen maga felé fordított, és a két keze közé fogta az arcom.
- Nincs itthon senki, nem akarsz bejönni egy kicsit? – kérdezte, bár nem igazán volt kérdés csengése.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne – mondtam direkt bizonytalanságot tettetve a hangomba, belül viszont tudtam, hogy bár valóban nem ott lenne a helyem, máshol mégsem vagyok biztonságban, így csak egyetlen egy esélyem maradt.
- Az Igazság az, hogy alapjáraton hazakísértelek volna, de annyira hulla vagyok, hogy ezt most nem tudom teljesíteni, egyedül viszont nem engedlek el. Ergo, nem maradt más választásod – mondta, és elkezdett húzni a bejárat felé. – Üdvözöllek az otthonomban.

Engedtem, hogy behúzzon az ajtón. Ahogy körbenéztem, világossá vált, hogy egy kacsalábon forgó palotában éli le a mindennapjait. Szinte minden antik volt és méregdrága. Ezek azok a berendezések, amikhez én inkább nem is nyúlok, úgy is csak kárt tennék bennük.
- Kérsz valamit enni, vagy esetleg inni? – kérdezte lovagiasan, mire én csak megráztam a fejem. – Oké, akkor kövess.
És én így tettem. Át három gyönyörű szobának nem nevezhető óriási termen, majd egy folyosón végül egy viszonylag átlagos szobába értünk. Intett, hogy menjek előre, majd halkan becsukta az ajtót, és rám nézett. Kicsit szerencsétlenül álltam a helyiség közepén, mire elmosolyodott, és odasietett hozzám. Először még ő is hezitált, majd újra megcsókolt. Aggasztó volt a helyzet, főleg mikor már elpártolt a számtól, és az álcsontom vonalán haladva a nyakamhoz ért, miközben a kezei fáradhatatlanul azon dolgoztak, hogy leszedjék rólam a kabátot. Belegondolva a helyzetbe, mégsem volt annyira szörnyű, így én is felbátorodva foszottatm meg a pólójától. A vágy hulláma ment végig rajtam, majd mikor feleszméltem, már egy szál fehérneműben feküdtem Tyler alatt. Tudtam, hogy ha hagyom, hogy még egy dolog lekerüljön rólam, onnantól nincs megállás, így az agyam végre működésbe indult, és arra késztette a kezeimet, hogy eltoljam magamtól.
- Sajnálom – kapkodtam a levegőt egy kicsit -, de ez nekem nem megy. Még nem...
- Oké, semmi baj. Nagyon rámenős voltam – adta meg magát, majd legördült rólam. – Én kérek bocsánatot.
- Nekem ez a dolog még túl friss ahhoz, hogy... érted mire gondolok – próbáltam elmagyarázni.
- Persze – bólintott, majd a plafonnal kezdett el szemezni. – Mindenesetre azt szeretném, hogy ne menj el most. Töltsd itt az éjszakát, ígérem, jófiú leszek.
Erre a kijelentésre elnevettem magam. Olyan volt, mintha egy óvodás mondta volna ugyanezt, hogy megkapja a kedvenc játékát. Az asszociáció után megadóan biccentettem egyet, és fejemet Tyler mellkasára hajtottam.
- Hát akkor, jó éjszakát – mondtam, és lehunytam a szemem.
- Neked is – viszonozta a gesztust halkan, majd az egyik kezét a hátamra rakva, pár perc elteltével már egyenletesen szuszogott.

Éberen teltek az órák. Életemben először féltem úgy, hogy még aludni sem mertem. Próbáltam nem sokat mozogni, hogy Tyler álmát még véletlenül se zavarjam meg. Tudtam, hogy nincs más választásom, csak napfelkeltéig maradhatok. Egyrészt Liz már halálra aggódhatja magát miattam, másrészt pedig semmilyen rokonnal nem szeretnék találkozni ebben a házban. Kínos lenne kimagyaráznom, hogy ki vagyok és mit is keresek itt, így eldöntöttem, hogy pontban reggel hatkor eltűnök a színről.
Egy percet sem aludtam addig, amíg úgy öt óra felé az ég világosodni kezdett, ám amint ezt megláttam, a szemhéjaim különös oknál fogva elnehezedtek. Nem volt más választásom, megadtam magam az álmok birodalmának, és csak jóval nyolc óra után ébredtem fel.

folyt.köv.

Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries

4 comments