Mikor tudatosult bennem, hogy mi most valóban az éjszaka közepén, egy ki tudja, hogy hány méter magas szikla tetején csókolózunk egymásba feledkezve, egy kicsit megdöbbentem. Mi változott, hogy itt tartunk? Egyáltalán miért teszem én mindezt, hiszen meg sem vagyok igézve. Nem borul az elmémre semmi fajta jótékony köd, teljes tudattal és maximálisan saját magamat irányítva művelem mindezt. És Damon? Miért teszi ezt velem?

- Damon – suttogtam, ahogy próbáltam kissé ellökni az arcomtól. Természetesen csak annyira távolodott el, amennyire ő akart, hiszen az én fizikai erőm képtelen akármilyen cselekvésre is késztetni. A bűvkörében maradtam, éreztem az illatát, még szinte az ajkamon égett a csókja, de lassan közénk hatolt a hideg levegő, és ráébresztett arra, hogy mondanom kéne valamit. – Mi ez az egész?

- Mire gondolsz? – kérdezte mosolyogva, majd újra a számra tapadt. Apró csókokat adott rá, tudta, hogy ez az, amivel egy pillanat alatt meg tud őrjíteni. Követelőzően húztam magamhoz, aztán elvesztettem az egyensúlyom.

Hirtelen nagyon szédülni kezdtem, úgy éreztem magam, mint egy, még az ágon kapaszkodó falevél, ami bár elszáradt, még fogja az ágat, de a tartása egyre jobban gyengül. Szinte éreztem, ahogy lecsúszok Damon öléből, és eggyé válok a mélységgel. Nagyot sikítottam, mire Damon egy vigyorgás közepette szorosabban tartott.

- Én ezt nem bírom. Rohadtul félek a magasban – tört ki belőlem a hiszti, mire egy szempillantás alatt újra puhább talaj került a lábam alá. Lenéztem, és levelek borították az erdő talaját. Teljesen megkönnyebbültem.

- Csukd be a szemed – utasított Damon, mire úgy tettem, ahogy mondta. Éreztem, hogy átölel, majd egy újabb szélviharba keveredtünk. Mikor éreztem, hogy lazábban fog, kinyitottam a szemem, és csodák csodájára a Salvatore ház előtt voltunk.

- Eszméletlen gyors vagy – mosolyodtam el, de összerezzentem egy finom kis dörgés hallatára.

Damon kinyitotta előttem az ajtót, majd kézen fogott. A tekintetéből ítélve valami nagyon sötét dologra készült, de nem igazán értettem egészen addig, amíg a szobája ajtajában nem álltam. Ismét kutakodni kezdtem a tekintetében, ahol ezúttal a szokásosnál fényesebb csillogást találtam. Óvatosan betessékelt az ajtón, majd be is csapta utánam, én pedig csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség. Lassan teltek a másodpercek, óráknak tűntek. Láttam, ahogy újra felém lépked, és a kezével óvatosan a vállam mögé simítja a hajat. A lábaim teljesen földbe gyökereztek, mintha kívülállóként nézném magam. Ahogy odaért elém, szinte csak fél centi volt közöttünk, de egyikünk sem érzett magában annyi bátorságot, hogy azt a távolságot leküzdje. Néztünk egymás szemébe, kerestük a megannyi bennünk megfogalmazódott kérdések ésszerű, elfogadható válaszát. Valami olyan tűz égett a szemeiben, amit még sosem tapasztaltam. Egyben volt őrülten izgató és félelmetes is. Pontosan úgy, ahogy Damon maga. A két lábon járó veszély, és romlás a világra. Akármennyire is próbálnál tőle távol maradni, ha ő úgy dönt, hogy játszadozni akar veled, nem kapsz könyörületet. A választás, az életedről való döntés már nem a te kezedben van. Ő az, aki mindenről dönt, ha úgy tartja kedve.

Tökéletes példa erre ez a másodperc. Előbb még, mintha csak álltunk volna egymással szemben, de ő, mint mindig, erősebb nálam, és ez nem csak fizikailag értendő. Abban a pillanatban, amikor ő úgy gondolta, legyőzte a közöttünk lévő távolságot, és az ajtóhoz szorítva csókolt meg újra és újra. Vasmarokkal tartott, de valljuk be őszintén, én sem ellenkeztem valami hihetően. Mikor sikerült legyűrnie az ágyára, minden fajta kétségem a múlté lett. Észvesztve kaptam én is utána, és egyre csak azon voltam, hogy azt a – más helyzetben dekoratív, de jelenleg tökéletesen felesleges – inget eltávolítsam. Szenvedtem a gombokkal, és az sem gyorsított, hogy Damon közben a nyakamat csókolgatta, amitől rend szerint azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Végül engedtem, hogy magát szabadítsa meg a felesleges ruhaneműktől. A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy iszonyatosan hideg volt a szobában, libabőrös voltam.

- Mióta megláttalak, ezt a pillanatot vártam – suttogta Damon, miközben az utolsó kis anyagot is lehámozta rólam. - Már akkor éreztem, hogy kellesz nekem, kinéztelek magamnak, és lám, a sors ismét mellém állt.

- Tudtam, hogy ez lesz – sóhajtottam, majd újra közelebb húztam magamhoz, egy csókra.

Ha valakiről elmondható az, hogy nem szarozik, akkor az biztosan Damon Salvatore. Tudtam, hogy nem kaphatok belőle több érzelmet egy pillanattal sem, mint amennyit ő nem akar kimutatni. Édes csókjai mégis elbódítottak, olyannyira, hogy mikor magamhoz tértem már réges-rég bennem volt. Rég éreztem már hasonlót, hónapok óta a szingli, apácákat megszégyenítő életemet élem, most mégis az egy vámpír ágyában vagyok.

- Áú – szisszentem fel. Éreztem, ahogy egy kicsit megharapta a szám, de a tekintetéből ítélve nem szándékosan tette.

- Nem akartam – mondta, és lassan mozogni kezdett. Halk sóhajok sorozata hagyta el mindkettőnk száját.

A vihar maradványaként itt ragadt szél kinyitotta az ablakot, ami miatt a függöny is elhúzódott, így áramlott be szabad úton a jeges levegő és a szoba még hűvösebb lett. Élveztem, hogy szinte remegek. A bennem dúló érzelmi kavalkád, és a testem forrósága teljes kontrasztban volt a környezetem hidegségével, a nyugodt szobával. Minden egyes ponton, ahol DamonStefan vagy Elena felkelnek rá, nem bírtam türtőztetni magam.

Mikor láttam, hogy Damon szinte már egész testében remeg, lehúztam magam mellé az ágyra, majd fölé kerekedtem. Apró csókokkal halmoztam el a vállát, mellkasát, miközben idegtépő lassúsággal terelgettem mindkettőnket a beteljesülés felé. De persze eljött az a pillanat, mikor már egyikünk sem bírta tovább. Fáradtan Damon mellkasára omlottam, aki csak egy puszit adott a fejbúbomra, aztán az álmosság magával is ragadott egy másik világba.

Reggel, már ha nevezhetjük azt az időpontot ennek, amikor még csak félhomály van, Damon hirtelen eltűnt alólam, és a puha matracon landoltam. Észrevétlenül osont ki a szobából, de erre az apró mozdulatra is felébredtem. Magam köré tekertem a takarót, majd azelőtt, hogy valamiről lemaradnék, utána indultam. Amint kinéztem az ajtón, láttam, hogy Elena társaságában igyekszik a lépcsőn lejutni egy szál alsónadrágban, összekuszált hajjal. A lépcső aljába ültek le, és nem vették észre, hogy társaságuk akadt a személyemben, így önfeledten beszélgetni kezdtek.

- Láttam, hogy nagy próbálkozást tettél tegnap este a tervünk megvalósítására – mosolyodott el Elena. – Örülök neki, hogy beláttad, másképp nem fog nekünk segíteni, csak ha érzelmileg is kötődik hozzád. Bravó!

- Megtettem, amit tudtam, de azt ne várd, hogy szerelmet is valljak neki – mondta Damon unottan, szinte elém is tárult a kép, hogy forgatja a szemeit.

Először fel sem akartam fogni az előbb hallottakat, de miután megemésztettem magamban iszonyú dühös lettem Damonre, de magamra is. Hogy lehetek én ekkora idióta...

- Azt személyes sértésnek venném – mosolyodott el Elena, és megsimogatta Damon arcát.

- Stefan sejt már valamit rólunk? – kérdezősködött Damon, mire már szinte fel is fordult a gyomrom.

- Nem, ő most túlságosan Katherine-nel van elfoglalva. Lehet, hogy tényleg szerelmes abba a nőbe – legyintett Elena, és... ezt nem akartam még a szememnek sem elhinni, de megcsókolta.

Valahol itt telhetett be a pohár. Óriás léptekkel a szobám felé vettem az irányt, ahol felöltöztem, majd minden extra fontos holmimat egy utazótáskába préseltem. Mindez a procedúra körülbelül három percet vett igénybe, utána pedig felkaptam, és újra a lépcsőhöz mentem. Damon és Elena értetlenül néztek rám, és a dühtől, amit magamban éreztem, olyan erőt bocsátottam ki magamból, amitől Damon a füléhez kapva görnyedt össze. Csak ne felejtsem el ezt megköszönni Bonnie-nak.

- Mit csinálsz? – kérdezte ingerülten Damon, miközben elsuhantam mellette, a táskámmal egy kicsit meglökve őt. – Hova mész ilyenkor?

- Hogy hova? Messze innen, ugyanis a terved nem jött be. Nem segítek – köptem a szavakat, és meggyorsítottam a lépteimet. – És még egy utolsó ajándék!

Minden erőmet összeszedve bezártam egyszerre az összes ablakot, majd ahogy kiléptem az ajtón, azt is, és négy méteres lángcsóvák futottak az ég felé utánam. A Salvatore vendégházat körbe egy-egy párhuzamos vonalban tűzzel sújtottam, majd a lángok a ház közepe felé kezdtek megindulni.

- Ég veletek! – sziszegtem, ahogy bedobtam a táskát az anyósülésre, majd a volán mögé ültem, és beindítottam a motort. – Ezt hívják sírig tartó szerelemnek!

Minden fajta bűntudat nélkül hajtottam el az udvarból, majd a városból, magam mögött hagyva Mystic Falls poros utcáit. A nap már teljesen felkelt, így a látási viszonyok szinte tökéletesek voltak.

Ennek ellenére valaki a semmi közepén ugrott be elém, úgy, hogy kis híján lefejeltem a szélvédőt, akkorát kellett fékezzek, hogy ne üssem el.

- Hello Megan – mosolygott az anyósülésen Katherine. – Örülök, hogy ismét találkozunk!

.... folyt.köv.