2010. december 7., kedd
Sziasztok! Tudom, egy kicsit rövid rész, de ez amolyan átvezető jellegű. Remélem azért tetszeni fog, és nem fogtok kinyírni a változások miatt! Ha hiba van benne, akkor már előre bocsánat, csak a nagy részét éjszaka írtam, és beteg is vagyok, szóval a gondolkodásom teljesen a padlón van. Véleményeknek, kritikáknak nagyon örülnék, és azt sem gond, hogyha kommentáljátok az új kinézetet. Nekem tetszik, és nektek? Na nem húzom tovább az időt, jó olvasást!
17. fejezet - Megmentő
(Rosabelle)
Éreztem, hogy valami nagyon nagy baj fog történni. A levegő szinte vibrált körülöttem, az agyam kattogott, és össze-vissza rohangáltam a házban. Biztosra vettem, hogy Megan van bajban, ismét. Bár győzködtem magam, tudtam, hogy mennem kell, és akármibe keveredett, ki kell húzzam belőle. Ennyivel tartozom neki, sőt még ezerszer többel is.
Háromszor fordultam vissza az ajtóból, hogy biztosan csak paranoiás vagyok, de negyedjére már magamra tekertem vastag, túlméretezett kendőt, amit kabátnak használtam, és nekivágtam a hajnalnak. Minden erőmet összeszedve összpontosítottam, hogy megtaláljam, hol lehet. Amerre mentem, a különös, fojtogató érzés bennem egyre csak erősödött egészen addig, amíg meg nem láttam Megant, amint a kocsija motorháztetőjén, törökülésben ül, vele szemben pedig az első számú ragadozó, Katherine. Ha most dobogna a szívem, biztosan a torkomban lenne, és majd’ kiugrana, de sajnos nem, így nem is arra figyelek, hogy mit csinálna, inkább a magam előtt zajló eseményekre.
- Elloptad azt, ami az én tulajdonom volt, és itt most nem csak a nyakláncra gondolok – sziszegte Katherine dühösen, és közelített Megan felé.
- Szögezzünk le valamit! A nyakláncot Tylertől kaptam, és fogalmam sem volt arról, hogy a tiéd – vonta meg a vállát Megan. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen nyugodt, nemtörődöm módon válaszol ennek a szörnyetegnek, sőt, mintha nem is Megan lenne. Lehet, hogy megszállta valami?
- Ha eddig még nem esett volna le, nem a nyaklánc a gondom, sokkal inkább az idősebbik Salvatore – váltott Katherine is csevegő módra, ám lépteiből érezni lehetett, hogy hamarosan támadni fog. – Láttam, ami köztetek történt! Remélem tudod, hogy ezzel megsértetted a magántulajdonom, és ezért halál jár.
- Magasról teszek a tulajdonodra, Katherine Pierce – köpte a szavakat Megan. – Damont inkább Elenától félteném, nem magamtól. Bár, most, hogy görögtüzet zúdítottam a Salvatore házra, már úgy is együtt halnak meg. Tiszta Rómeó és Júlia, nemde? Csinálhatnánk belőle akár egy színdarabot is. Nem akarsz Júlia lenni? Bocs, ez esetben Elena. Úgy is annyira hasonlítasz rá!
- Te felgyújtottad őket? – ráncolta össze a homlokát idegesen.
- Nem voltál itt, hogy megakadályozd – nevette el magát Megan, majd ahogy jobban végignézett Katherinen, lefagyott a mosoly az arcáról. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy meg fogod őket menteni?
- Először megöllek – esett Katherine Megan torkának, és ezt a pillanatot éreztem annak, amikor nekem elő kellett jönnöm az eddigi fa rejtekéből, és cselekednem kell. Most, vagy soha!
Nem kis szenvedés árán szedtem le azt a szörnyeteget Meganról, aki akkor már eszméletlen volt. Horzsolások, vágások tarkították a testét, de legfőképpen az arcát. Csúnya, vastag sebek, amik nem úgy tűntek, mintha csak karcolások lennének. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán örökre ilyen marad, főleg, ha vámpírvért adok neki. Tudtam, hogy valahogy másként kell megmentenem.
Nem volt más választásom, így azavittem. Otthon a boszorkánysággal felruházott hatalmam segítségével próbáltam összeforrasztani a csúnya sebeket, ám akármennyire is erőlködtem, a vége ugyanaz lett mindig. Hegek mindenütt, én pedig erőtlenül omlottam az ágyra. Adtam neki egy erős altatót, amitől szerencsére nem tért magához, és nem látta, hogy miként is fest az arca. Minden nap úgy ébredtem, hogy ma megpróbálom újból helyre hozni, de sosem sikerült. Hiába vagyok boszorkány, és hiába van vámpír erőm, ez ellen én sem tudok tenni. Katherine szervezetében valószínűleg volt egy olyan anyag, ami miatt ezek a sebek nem képesek teljesen begyógyulni. Jó előre tudta, hogy mi lesz a terve Megannal, de a harcot nem adom fel.
Két hét telt el a támadás óta, és eljött az idő, amikor Megan akarva-akaratlan is fel fog ébredni. Hagynom kellett, hogy magához térjen, majd elmeséltem neki minden egyes apró mozzanatot, de rettegtem attól a pillanattól, amikor talán valami véletlen folytán a tükör elé kerül, és sikítva rohan be a sarokba. Ki kellett találjak valamit, amivel újra emberi külsőt adhatok neki.
- És most hol vagyok? – nyögte erőtlenül, miközben körbenézett a szobában. – Rosabelle? Hogy kerültem ide? Te hoztál ide?
- Nyugodj meg, kincsem – simogattam meg az arcát. – Én hoztalak ide már egy jó ideje, biztonságban vagy, hidd el!
Nem szólt semmit, csak egy pontra meredt. Legalább egy perc néma csend után látszódott az arcán, hogy visszatértek neki emlékek abból a hajnalból. Tekintete egyszerre fájdalmassá, de elszánttá is vált. Ha nem tudnám, hogy sokkal nagyobb erőm van, mint neki, valószínűleg most elkezdenék félni. Így pedig csak az őrült lángot láttam meg benne, amit utoljára a Katherine-nel való beszélgetésekor véltem benne felfedezni. Egy –két nap leforgása alatt olyan változásokon ment át, hogy néha én sem ismerek rá, pedig ha van valaki, aki mindent tud róla, az én vagyok. Évek óta figyelem szinte minden nap, de ez a fajta viselkedés még nálam is újdonságnak számított.
- Sikerült bezárnom őket? – kérdezte lassan. – Mondd, hogy mindkettő bennégett!
- Sajnos nem, Katherine utasítására Bonnie megállította a tüzet. Damon égre-földre keres téged. Csak idő kérdése, és be fog térni ide is, noha mondtam neki, hogy fogalmam sincs, merre vagy – világosítottam fel a helyzet egyik feléről. – De ha jól értettem Elenával történt valami.
- A francba – ütött maga mellé az ágyra. – Akkor én most rohadt nagy bajban vagyok – gondolkodott el. – Nem keverhetlek téged is bele, el kell húznom innen!
- Eszedbe ne jusson – emeltem fel a hangom, de csak annyira, hogy komolyan vegye a mondandómat. - Itt maradsz, máshol egy pillanat alatt rád találnának.
(Megan)
Emlékszem, a döbbenettől vissza is zuhantam az ágyra. Az arcom, mintha nem is az enyém lenne, sokkal inkább egy ork cserélt velem maszkot. Kétségbeesetten néztem Rosabelle-re, aki lehajtott fejjel állt mellettem, de meg nem mukkant volna. Ott még minden reménytelennek tűnt. Aztán pedig teltek a napok, és együtt gondolkodtunk, hogy mit is tehetnénk Damon ellen, illetve az arcommal kapcsolatban. Gondolkodtunk a plasztikai sebészeten, de ha bejelentkeznék, valószínűleg még a műtét előtt rám találna Damon, így kizárva az az eshetőség, hogy engem orvos ”gyógyítson meg”.
Már éppen feladtam volna minden fajta bosszút, amikor egyszer csak csörögni kezdett a telefonom. Egy New York-i szám volt, így felvettem, bár lehet, hogy nem kellett volna. Utólag visszanézve akár Damon is lehetett volna, de én már csak ilyen vagyok. Száz százalékig felelőtlen.
- Maga Megan Rosabelle Anderson – kérdezte egy öreg férfihang a telefon túlsó végén. Nem éppen csattant ki a jókedvtől, így tudtam, hogy valami rossz hírt fog közölni, mint például lejárt a biztosításom, vagy az új albérlőm nem fizet villanyszámlát...
- Igen. Segíthetek valamiben? – kérdeztem összeráncolt homlokkal.
- Sajnálom, de az édesanyja és az édesapja ma hajnalban balesetet szenvedtek. A kiérkező mentő már nem tudta őket megmenteni. Kérem, fogadja őszinte részvétem – visszhangzott ez a mondat vagy ötször egymás után a fülemben.
Elejtettem a telefont, és rögtön Rosabelle-hez rohantam, aki a vámpír tulajdonságai miatt már velem együtt hallotta a történteket. Órákig ültünk egymással szemben, és csak bámultuk a padlót. Éreztük mindketten, hogy ez nem a véletlen műve. Ezek után Rosabelle, mit anyám édesanyja, betelefonált a rendőrségre, ahol pontosabb információkkal is ellátták. Mint kiderült, szalagkorlátnak csapódott a kocsijuk épp napfelkeltekor. A biztonsági öv mindkettőjüknél be volt kapcsolva, így a légzsákkal egyetemben az ütközéskor akkora erőt fejtettek ki rájuk, hogy a nyakcsigolyájuk szilánkosra tört. Miután minden információt meghallgattunk, már tudtuk is, hogy ki állhat a dolgok mögött: Damon Salvatore.
- Hát persze, azt akarja, hogy menj el a temetésre – csapott a homlokára Rosabelle. – Semmiképpen nem mehetsz oda. Tudom, hogy iszonyú nehéz, de New Yorkot még véletlenül sem közelítheted meg.
- Nem tehetem ezt, ott kell lennem – sóhajtottam. – Elvégre ők neveltek fel, mindent nekik köszönhetek!
Még egy jó félórás vita után sem tudtam meggyőzni, így az elkövetkezendő napokat arra használtam, hogy feldolgozzak lelkileg mindent, és elraktározzam a memóriám egyik sötét sarkába, ahonnan nem húzom elő gyakran.
Akármennyire is próbálkoztam, minden egyes levegővételnél, és gondolatomnál visszatért az a belső akarat, hogy mindent kamatostul meg kell adjak Damonnek, hiszen ő tehet mindenről. Tönkre kell tennem úgy, ahogy ő tette velem. Már csak ott van gond, hogy mellette én buta kislány vagyok, és lehetséges, hogy csak nevetség tárgya lennék, ha most ugrálni kezdenék. A kezem meg van kötve, hiszen kutat utánam, és valószínűleg nem egy hat órai teázásra akar meginvitálni ilyen serényen. A tökéletes terv ennek ellenére körvonalazódott a fejemben, és már csak el hajszálnyira voltam attól, hogy abban a pillanatban el ne kezdjem megvalósítani.
- Rosabelle – rohantam be a szobájába. – Te képes vagy megváltoztatni embereket? Olvastam az egyik könyvedben róla. Hogyan lehetséges ez?
- Miért kérded? Netán érdekelne a boszorkányság azon oldala? – kérdezte összezavarodva.
- Úgy kell visszatérjek Mystic Fallsba, hogy senki ne ismerjen fel. Érted már? Egy másik külső kell, új személyazonosság, és minden, amit csak meg tudok változtatni az életemben – magyaráztam, de az ő szemében nem láttam valami nagy lelkesedést.
- Biztos, hogy ez a legjobb döntés? Eldobod a régi életed, a régi arcod és mindened, hogy egy bosszúhadjáratot véghez tudj vinni? – kérdezte fájdalmasan.
- Nincs mit veszítenem – mondtam elszántan. – Nos, képes vagy arra, hogy megcsináld?
- Természetesen. Profi vagyok az ilyenekben – mosolyodott el, majd rögtön a könyvei után kezdett kutatni.
Figyelem Mystic Falls-i lakosok! Ha netán az elkövetkezendő két hétben látnátok valakit, akit eddig ott soha, ne ijedjetek meg! Nem is a soron következő gimi szépe, és nem fog senkit bántani, csak azt, aki megérdemli. De hogy ismerhetitek meg? Ezt is elárulom nektek! Hosszú barna haja van, magas, húsz év körüli, vékony és legalább 200 000 dollárt érő ékszerek találhatók meg rajta, egy Chanel táska mellett, akkor jó helyen jártok, főleg, ha azt pletykálják róla a többiek, hogy Anglia területéről jött, nagyon gazdag és éppen a saját kis vityillóját építteti valahol az erdő mélyén. Igen, aggodalomra semmi ok! Az csak én leszek, Megan Anderson. Ó, milyen buta vagyok, hiszen már nem is ez a nevem. Szólítsatok csak az újon, azt úgy is jobban szeretem, szóval mától, az új nevem Roseanne Fell.
Címkék: Damon Salvatore, fanfiction, frissítés, The vampire diaries
4 comments
