Egy pillanatra a reménytelenség fagyos érzése suhant át rajtam. Hirtelen ismét egy törékeny, gyenge embernek éreztem magam, aki csak egy helyben áll, és mozdulni sem tud a rá nehezedő dolgok súlyától. A légzésem tempója kétszeresére nőtt, szinte ziháltam. A teljes csendet most mintha megzavarta volna az a sok szörnyűség, aminek tanúja voltam. Emberek kiabálását hallottam, hörgést, sírást és Rosabelle hangját, amint szólítgat engem. Hirtelen ezernyi hang költözött a fejembe, és mind üvöltöttek. Bele is hasított a fájdalom, úgy éreztem, hogy szét akar robbanni. Félelmet éreztem, két hónap után először, olyan erős félelmet, amibe tudtam, hogy néhány óra alatt bele is tudnék őrülni. Szörnyűbbnél-szörnyűbb képkockák játszódtak le a szemem előtt, és én nem tudtam kiűzni őket a gondolataimból. Kezeimet a fülemre tapasztottam, és egész testem remegése közepette már sírva kérleltem, hogy hagyjanak békén, de nem szűntek meg. Kívülállóként hallottam, ahogy sikítok. Tehetetlen voltam.

- Mi a fene történik? – hallottam a távolból Mason hangját. – Ébredj, Roseanne!

Felnyíltak a szemeim. Mason még mindig rázott és az arcán igazi aggodalmat véltem felfedezni. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, vagy éppen mi nem, csak egyben voltam biztos. Nem álmodtam, nem aludhattam el! A dolgok mögött valami másnak kell lennie. A félelem ismét a gondolataimba férkőzött, de össze tudtam szedni magam annyira, hogy megszólaljak.

- Csak álom volt – nyugtatott Mason. Mikor felültem a kezét a hátamra csúsztatta, és gyengéden simogatni kezdte. – Volt ilyen már ez előtt is?

- Sosem voltak rémálmaim – lihegtem, majd fájdalmasan rá emeltem a tekintetem. – Nem aludtam el, az biztos. Valaki belemászott a fejembe. Valaki tudja, hogy mi vagyok.

- Holnap utánajárunk – ígérte, majd átölelt. – Próbálj meg megnyugodni, szerezd vissza a bátorságod.

- Rendben – pattantam fel mellőle. Úgy éreztem, hogy túlságosan elgyengültem. – Nem kell a babusgatás, megleszek! – ráztam meg magam, hogy ismét visszavegyem a tökéletes, vakmerő és keménykezű álarcom. Összehúztam magamon a köntöst, és további szó nélkül elindultam a lépcső felé, hogy a szobám jótékony magánya vegyen körül, ne egy halálra rémült vérfarkas.

- Nem leszel meg – kiabált utánam, majd éreztem, ahogy a karomnál fogva visszaránt. – Szükséged van valakire, akire támaszkodhatsz!

- Nincs szükségem senkire – sziszegtem. – Te pedig foglalkozz a saját hatáskörödbe tartozó feladatokkal. Megsúgom, az én lelkem ápolása nem tartozik oda – majd faképnél hagytam.